PÜ BH 2024/186

[1] A felperes és az I. rendű alperes (a továbbiakban: felek) 2007. május 5-én kötöttek házasságot. 2015. február 18-án egymás között egyenlő tulajdoni arányban vásárolták meg az utolsó közös lakóhelyüket, (a továbbiakban: perbeli ingatlan). A felek házassága megromlott, az I. rendű alperes az utolsó közös lakóhelyről véglegesen, a visszatérés szándéka nélkül 2018 júniusában elköltözött.

[2] A jelen per I. rendű alperese mint felperes házasság felbontása és járulékai iránt pert indított. Az eljárásban 2020. szeptember 14-én tartott tárgyaláson a felek megállapodtak abban, hogy a perbeli, közös tulajdonú ingatlant kizárólagosan a jelen per felperese jogosult használni, a jelen per I. rendű alperese kijelentette, hogy az ingatlant önként, a visszatérés szándéka nélkül hagyta el és lakáshasználati jog ellenértékére nem tart igényt. A perbeli szerződést a bíróság végzésével jóváhagyta, majd 2020. október 27-én meghozott 33. számú ítéletével a felperes és az I. rendű alperes házasságát felbontotta.

[3] Az I. rendű alperes a végzéssel jóváhagyott egyezség után két nappal, 2020. szeptember 16-án kelt levelében a felperest többlethasználati díj megfizetésére szólította fel.

[4] A felperes keresetében a házastársi közös vagyon megosztását kérte a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (továbbiakban: Ptk.) 4:57. § (1)–(3) bekezdései, 4:53. § a), b), c) pontjai, 4:58., 59. és 60. §-ai alapján.

[5] Az I. rendű alperes a közös tulajdon megszüntetését, annak módját nem ellenezte. Viszontkeresetében – többek között – többlethasználati díj jogcímén 2020. október 1-jétől a megváltási ár megfizetésének igazolásáig havi 138 380 forint többlethasználati díj megfizetésére kérte kötelezni a felperest. E körben arra hivatkozott, hogy a felperes az utolsó közös lakóhelyük szerinti ingatlant kizárólagosan használja, a bontóperben hozott egyezségben csak a lakáshasználati jog ellenértékéről mondott le, a többlethasználati díjról nem.

[6] A felperes a viszontkereset elutasítását kérte, az I. rendű alperes többlethasználati díj iránti igényének jogalapját és összegszerűségét is vitatta.

[7] Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes és az I. rendű alperes házastársi közös vagyonát megosztotta; az I. rendű alperes többlethasználati díj iránti igényét elutasította.

[8] Az elsőfokú bíróság a felülvizsgálattal érintett körben a tényállást megállapította: az I. rendű alperes végleges és a visszatérés szándéka nélküli elköltözése bizonyított, a bontóperi egyezség tartalmazza, azt az I. rendű alperes sem vitatta. Az igény jogalapja megítélésénél tehát ebből kell kiindulni.

[9] Az a házastárs, aki az utolsó közös lakásból minden kényszerítő körülmény nélkül önként és a visszatérés szándéka nélkül távozik, többlethasználati díjra nem jogosult. Az I. rendű alperes saját elhatározása szerinti magatartásának anyagi következményeit nem háríthatja a felperesre, ezért a felperes az ingatlan használatáért pénzbeli térítés megfizetésére nem kötelezhető.

[10] Az I. rendű alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett rendelkezéseit megváltoztatta és az I. rendű alperes többlethasználati díj iránti viszontkereseti igényének helyt adva, a felperest 3 376 260 forint többlethasználati díj és járulékai megfizetésére kötelezte. A fellebbezés indokaira tekintettel úgy ítélte: a Kúria joggyakorlata szerint (Pfv.V.21.135/2019/6., Pfv.I.20.072/2013/3., Pfv.I.21.353/2021/6.) közös tulajdon esetén főszabályként a használat valamennyi tulajdonostársat az egész dologra nézve illeti meg. Többlethasználati díjról jogi értelemben csak akkor lehet szó, ha a közös tulajdonú ingatlan használati módja szabályozott. A perbeli esetben a felperes és az I. rendű alperes a perbeli ingatlan használati módját a bontóperben megkötött egyezségben rendezték: megállapodásukban az egész ingatlan használatára a felperest jogosították fel, a többlethasználat ingyenességéről vagy annak visszterhességéről nem rendelkeztek. A Ptk. 6:61. §-a a szerződések visszterhessége mellett vélelmet állít fel, a 6:63. § (3) bekezdése szerint pedig, ha a szerződés létrejött, de a felek az ellenszolgáltatás mértékét nem határozták meg egyértelműen, a teljesítési helynek megfelelő piacon, a teljesítési időben kialakult középárat kell megfizetni. Az I. rendű alperes ezért a PK 279. számú vélemény 2. pontjára is figyelemmel, alappal igényelt ellenértéket a felperestől attól a naptól kezdődően, amikor ennek megfizetésére őt kifejezetten felszólította (2020. október 1.), függetlenül attól, hogy a lakáshasználati jog ellenértékéről lemondott, a lakásból a visszatérés szándéka nélkül költözött el. A többlethasználati díj összegét a felperes magánszakértői véleménnyel bizonyította, annak a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (továbbiakban: Pp.) 316. § (2) bekezdése szerinti aggályosságát a felek nem vitatták, ezért a másodfokú bíróság annak alapulvételével állapította meg 2020. október 1. és 2022. december 31. közötti időszakra a használati díj összegét és kötelezte annak megfizetésére a felperest.

[11] A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet többlethasználati díj megfizetésére vonatkozó részének hatályon kívül helyezését és e körben az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet a Pp. 346. § (5) bekezdésébe ütköző módon nem indokolta meg, hogy miért tért el a Kúria vonatkozó joggyakorlatában (Pfv.II.20.139/2017/5., Pfv.II.21.219/2017/7., Pfv.II.21.264/2016/7., Pfv.II.20.534/2016/9.) kifejtettektől. Állította, hogy a jogerős ítélet a Ptk. 5:22. §, 5:74. § és 5:75. §-aiba ütköző módon is jogszabálysértő.

[12] A felperes szerint a hivatkozott kúriai döntések alapján az irányadó bírói gyakorlat az, hogy az a házastárs, aki az utolsó közös lakásból minden kényszerítő körülmény nélkül önként és a visszatérés szándéka nélkül távozott, többlethasználati díjra nem jogosult. Az I. rendű alperesnek a saját önkéntes döntése volt, hogy új élete kialakítása érdekében elköltözzön a közös utolsó lakóhelyről, két évvel a bontóperben megkötött egyezség megkötése előtt. Az I. rendű alperes az egyezség után sem volt elzárva attól, hogy az ingatlan tulajdoni hányadával arányos használatra tartson igényt és azt bejelentse a felperes számára. Az I. rendű alperesnek tehát először a használat iránti igényét kellett volna bejelentenie, és ha ennek ellenére a felperes nem engedélyezi a használatot, akkor terjeszthetett volna elő többlethasználati díj fizetése iránti igényt. A visszatérési szándék bejelentése nélkül, az ebben való akadályoztatás hiányában, önmagában a többlethasználati díj követelés nem lehet megalapozott.

[13] A felperes utalt arra is, hogy az I. rendű alperes a Ptk. 1:3. §-a szerinti jóhiszemű és tisztességes joggyakorlás kötelezettségét is megsértette azzal a magatartásával, hogy a bontóperben önként megerősítve a kétéve fennálló állapotot úgy nyilatkozott, hogy az ingatlant nem kívánja használni és lakáshasználati jog ellenértékére sem tart igényt, ennek ellenére két nappal később bejelentette a többlethasználati díj iránti igényét. Az I. rendű alperes akkor járt volna el tisztességesen, ha már a járásbíróság előtt, az egyezség megkötésekor bejelenti, hogy a lakáshasználati jog ellenértékről lemond ugyan, de többlethasználati díjat fog követelni. Ekkor hozta volna olyan helyzetbe a felperest, hogy nyilatkozni tudjon erre és a felek erre az igényre is figyelemmel kössék meg az ingatlan használatával kapcsolatos egyezségüket.

[14] Az I. rendű alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte. Arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet a felperes által hivatkozott indokaiból nem jogszabálysértő. Állította, hogy a jogerős ítélet jogkérdésben nem tért el a hivatkozott kúriai határozatoktól, figyelemmel arra, hogy azokban a házastársi közös lakás használatát rendező, bontóperi egyezséget kivétel nélkül a házastársak között létrejött olyan megállapodásnak tekintik, amely elzárta a tulajdonostársat a közös tulajdonú házastársi lakás további használatától, még abban az esetben is, ha az egyezség megkötéséig a másik tulajdonostárs a használat jogával egyébként önként hagyott fel.

[15] A Kúria a felülvizsgálatot a Pp. 409. § (3) bekezdése alapján engedélyezte, mert a jogerős ítélet jogkérdésben eltér a Kúria közzétett határozatától.

[16] A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 423. § (1) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta.

[17] A jogvitában eljárt bíróságok eltérő jogi álláspontot foglaltak el. Az elsőfokú bíróság abból indult ki, hogy a közös tulajdonú ingatlan használatával önként felhagyó fél polgári jogi alapon nem igényelhet használati díjat, ezzel szemben a másodfokú bíróság az igényérvényesíthetőségből és a szerződés visszterhességi vélelméből azt vezette le, hogy a jogalap (használat kizártsága) bizonyítottsága esetén az ingyenes használat bármikor visszterhessé tehető.

[18] A felülvizsgálati kérelem alapos. A Kúria nem fogadta el a jogerős ítéletben foglalt jogkövetkeztetést.

[19] A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (Csjt.) 31. § (5) bekezdése alapján a Polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) szabályait a családjogi jogszabályok mellett, azokkal együttesen kell értelmezni. Az egységes szerkezetbe kodifikálás (Ptk.) a családjogi jogszabályhelyek speciális voltán nem módosított, a Ptk. egyéb rendelkezései tehát akkor és annyiban érvényesülnek, ha azokról speciális jogszabályhely nem, vagy eltérően nem rendelkezik.

[20] A többlethasználati díj iránti igény polgári jogi, kötelmi (vagyoni) igény, amely a közös tulajdonban lévő ingatlan használatához kötődik: jogi alapja a tulajdonost illető jogok között a használat és hasznosítás joga [Ptk. 5:13. § (2) bekezdés, Ptk. 5: 22. §]. A tulajdonost elsősorban a használat joga illeti meg, ennek hiányában kérheti a használat jogának pénzbeli ellenértékeként havi használati/többlethasználati díj megtérítését (a tulajdoni hányada arányában). A dologi jogon alapuló pénzbeli térítési igény érvényesítésének feltétele tehát, hogy a tulajdonostárs a tulajdonjogából fakadó használati jogával (objektív körülmények: pl. bírósági ítélet vagy a másik tulajdonostárs magatartása következményeként) nem tud élni és emiatt díjigénnyel lép fel, illetve – szintén a használata kizártsága miatt – az addigi ingyenes használatot visszterhessé teszi.

[21] A házastársak közös tulajdonában álló utolsó közös lakásnak minősülő ingatlana használatáról a Ptk. Negyedik Könyve rendelkezik [Ptk. 4:76. § (1) bekezdés]. A törvény alapján elsődlegesen a felek (a házastársak mint tulajdonosok) szerződése az irányadó, amely az életközösség megszűnése után ráutaló magatartással is létrejöhet [Ptk. 4:80. § (1) bekezdés]. A megállapodás általában a kialakult helyzetet rögzíti: a felek az életközösség megszűnése óta az ingatlant közösen, de egymástól elkülönülve használják (osztott lakáshasználat) vagy az egyik fél elköltözött és az utolsó közös otthonban a másik fél lakik. A megállapodás hiányában a bíróság – több szempontot mérlegelve – dönt: a használatot megosztja vagy a kizárólagos használatra az egyik felet feljogosítja [Ptk. 4:81. §, Ptk. 4:82. §]. A családjogi lakáshasználati rendezés indoka a családi otthon védelme, a kiskorú gyermek alapvető érdekének érvényesülése (lakhatását – a Ptk. 4: 80. § (4) bekezdése szerint – lehetőleg az utolsó közös lakásban kell biztosítani), amely még arra is feljogosítja a bíróságot, hogy a felek szerződésétől eltérően rendelkezzen [Ptk. 4:79. § (2) bekezdés].

[22] A család felbomlása után az utolsó közös otthon használati rendezése ugyanis a felek viszonyában kiemelt fontosságú. A jogalkotó ezért a házasság felbontása iránti eljárásban az előterjesztett használati rendezést szükséges járulékos kérdésnek minősítette, és az egyező akaratnyilatkozaton alapuló bontóperi eljáráshoz előírta az ebben való megállapodást is [Ptk. 4: 21. § (3) bekezdés], ennek hiányában a bíróság ítéleti döntését [Ptk. 4:80. § (2) bekezdés]. Nincs akadálya annak sem, hogy a bíróság az utolsó közös lakás használatáról a közös tulajdon megszüntetése iránti perben döntsön [Ptk. 4:80. § (3) bekezdés].

[23] A másodfokú bíróság helytállóan indult ki abból, hogy a házastársi utolsó közös otthon használati rendezése és a tulajdonjogon alapuló használat összefüggése kérdésében az ítélkezési gyakorlatot az 1/2014. PJE alapján jelenleg is irányadó PK 279. számú állásfoglalás határozza meg. Az állásfoglalás kifejezetten rendelkezett arról, hogy használati díjra az a volt házastárs is igényt tarthat, aki a közös tulajdonban vagy a kizárólagos tulajdonában levő lakásból elköltözött, és a lakáshasználati jog ellenértékének ráeső részét felvette (PK állásfoglalás II. pont). A PK állásfoglalás alapján a birtoklás, a tényleges használat jogának átadása, a másik fél részére biztosítása – ilyen tartalmú jogszabályi rendelkezés hiányában – nem jelenti a tulajdonjogból eredő egyéb jogosítványok megszűnését. A lakásból távozó házastárs használati jogának megszűnése a hasznokban való részesedésen, illetve a részesedés arányán nem változtat, ezért elköltözését követően a lakásban maradó házastársától a kizárólagos használatáért pénzben ellenértéket (használati díjat, többlethasználati díjat) követelhet (Kúria Pfv.II.20.603/2022/4.).

[24] Tévedett azonban a másodfokú bíróság abban, hogy az igény követelhetősége deklarálásából automatikusan következik a használati/többlethasználati díj követelésének megalapozottsága. A jogerős ítéletből logikailag az vezethető le, hogy a használati/többlethasználati díjigény jogalapja szerződéses vagy ítéleti rendelkezés esetén bizonyított, azaz az utolsó közös lakást önként elhagyó, a használattal önként felhagyó házastárs is minden esetben – lényegében automatikusan – alappal érvényesít igényt a használati joga ellenértéke másik fél általi megfizetésére.

[25] A több évtizedes ítélkezési gyakorlat egységes volt abban, hogy nem jár többlethasználati díj annak a házastársnak, aki a lakáshasználati jogával önként hagyott fel és az ingatlan terheit sem viseli. A tulajdonostárs ugyanis elsősorban a hányadának megfelelő használat biztosítását követelheti, és csak akkor léphet fel pénzbeli térítés iránti igénnyel a tulajdonostársával szemben, ha hányadának megfelelő használatot a felek eltérő magatartása, a bíróság határozata vagy egyéb körülmények nem teszik lehetővé (BH 1992.237. CDT256., CDT260.). Nem követelhet többlethasználati díjat az a házastárs, aki a közös tulajdonú ingatlanból kényszerítő körülmény nélkül, önként költözött el (BH 2003.408.-I.). Az elsődleges cél a használat gyakorlásának biztosítása és csak ha bírósági határozat, szerződés vagy egyéb körülmény nem teszi azt lehetővé, lehet megalapozottnak tekinteni az ellenérték megfizetésére kötelezés iránti kérelmet. Az egyéb körülmények körében értékelni kell a felek magatartását, az önkéntes elköltözést, a költségekhez való hozzájárulást, a használatot akadályozó, illetve kizáró magatartást (Pfv.II.21.219/2017/7. [82] bekezdés). A lakásból önkéntesen és véglegesen távozó házastárs nem háríthatja át döntése anyagi következményeit a lakásban maradó házastársra, kivéve, ha visszatérési szándékát előzetesen bejelenti, de az ingatlant birtokló tulajdonostárs a visszatérésben megakadályozza (Pfv.II.20.139/2017/5. [28]–[33] bekezdés). A felperes által feltüntetett további két precedenshatározat a használat iránti igény elsődlegességét (Pfv.20.534/2026/9. [47] bekezdés), illetve a használat ítéleti rendezésél értékelhető szubjektív szempontokat (Pfv.20264/2016/7. [59] bekezdés) fejtette ki. A Pfv.20.534/2026/9. számú határozat abban is állást foglalt, hogy az egyszer önként elköltözött házastárs esetén sem kizárt a többlethasználati díjkövetelés, ha utóbb a lakásban bennmaradó házastárs a használatot ellehetetleníti (zárcsere).

[26] A fentiekből következően az ítélkezési gyakorlat a polgári jogi igény érvényesíthetőségél többletszempontokat alakított ki: alapja, hogy a használatról a felek (írásban, szóban, ráutaló magatartással) létrejött szerződésben állapodjanak meg vagy a bíróság ítélettel rendelkezzen, és nem jár többlethasználati díj az önkéntes visszatérés szándéka nélküli, az ingatlan tulajdonjogával összefüggő költségviselést nem teljesítő elköltözésnél, mivel azt az ítélkezési gyakorlat a használati jogról való lemondásként értelmezi.

[27] A jelen ügy speciális tényálláson alapul. Az I. rendű alperes az ingatlanból önként, a visszatérés szándéka nélkül elköltözött, a felek a kialakult helyzetnek megfelelően a bontóperben egyezséget kötöttek az ingatlanban akkor már két éve lakó felperes kizárólagos használatára, amely egyezségben kifejezetten rögzítették az I. rendű alperes elköltözése önkéntességét és visszatérés szándéka hiányát. A bontóperben vagyonjogi igény nem terjeszthető elő [Pp. 455. § (1) bekezdés], azaz a felek a perbeli szerződésben a használati díj iránti igénnyel kapcsolatos rendelkezést nem tehettek. Az I. rendű alperes nem jelezte, hogy önkéntes elköltözése deklarálása mellett használati díjigénye lenne, a felperes addigi ingyenes használatát – az egyezség megkötését követően két nap múlva – visszterhessé kívánja tenni. A tényállásból alappal vonható le a következtetés, hogy az I. rendű alperes szándékosan és tudatosan járt el: a bontóperben a felperessel megállapodott a kizárólagos használatról, majd a szerződéses rendezésre hivatkozással, miszerint a felperes kizárólagos használata miatt a használat jogával nem tud élni, díjköveteléssel lépett fel, ami a közös vagyon megosztására irányuló jelen perben a javára (polgári jogi igényként) elszámolhatóvá válik.

[28] A jogkérdés elbírálásánál nem hagyható figyelmen kívül az a többlettényállás, hogy az I. rendű alperes egyértelműen nyilatkozott a használati joga önkéntes felhagyásáról (nem kívánja az ingatlant használni). A használat szerződéses rendezésénél nincs jogi jelentősége annak, hogy a felek milyen okra visszavezethetően állapodnak meg a konkrét módról (az ingatlan nagysága, fenntartási költségei, a felek szubjektív körülményei vagy a kiskorú/nagykorú gyermek lakáshasználata miatt). A bontóperben megkötött peres szerződésben az I. rendű alperes a használati rendezést meghaladóan tett a tulajdonjogából fakadó használati joga felhagyásáról jognyilatkozatot. A jognyilatkozata alapján a saját elhatározásán alapuló, a használat jogával felhagyó magatartása jogkövetkezményét lakásban maradó házastársra nem terhelheti át, a használati/többlethasználati díj követelése nem lehet megalapozott.

[29] A jogerős ítélet a használati rendezés tényére fókuszált és figyelmen kívül hagyta az I. rendű alperes használati jogról való felhagyására tett jognyilatkozatát. Önmagában tehát az, hogy a felek a felperes kizárólagos használatában megállapodtak és ez alapján az I. rendű alperes igénye – formálisan – megfelelt a PK állásfoglalás II. pontjában foglalt igényérvényesíthetőségnek, nem teszi mellőzhetővé azt a jognyilatkozatot, miszerint az I. rendű alperes maga deklarálta a használati jogáról való lemondást a visszatérés szándéka nélküliségének kinyilvánításával. Ez pedig a következetes – fent részletezett ítélkezési gyakorlat alapján – kizárja a pénzbeli térítési igény megalapozottságát.

[30] A Ptk. alapelve a jóhiszemű és tisztességes joggyakorlás (Ptk. 1:3. §).

[31] A Kúria egyetértett a felperessel abban, hogy az I. rendű alperesnek az a magatartása, hogy a bontóperi egyezséget követően két nappal írásban felszólította a többlethasználati díj megfizetésére, súlyosan sérti a Ptk. 1:3. §-a szerinti jóhiszemű és tisztességes joggyakorlás elvét. Ez az alapelv általános és objektív zsinórmértéket fogalmaz meg a polgári jogi viszonyokban követendő eljáráshoz, és egyben a felek kölcsönös bizalmának garanciáját jelenti. A döntési és cselekvési szabadságot (a szabad joggyakorlást) biztosító magánautonómia a kölcsönös bizalom elvével kapja meg kiegyensúlyozott tartalmát, a kölcsönös bizalomhoz pedig kölcsönösen a jóhiszeműség és tisztesség követelménye szerint kell eljárni. A magánautonómia széles körű elismerése és a jóhiszeműség és tisztesség követelménye szorosan összetartoznak, a Ptk. ikerpilléreit képezik. A jóhiszeműség és tisztesség alapelvében felállított zsinórmértékre támaszkodva lehet gátat szabni a diszpozitív szabályozás lehetőségével való visszaélésnek, ha azt az adott esetben közelebbi jogi eszközzel nem lehet elérni. Ez az elv segíthet annak megakadályozásában, hogy valamely jogszabály a konkrét esetben történő alkalmazása során a saját céljával szembe kerüljön. Különösen fontos szerepe van a jóhiszeműség és tisztesség követelményének a családjogi jogviszonyokban érvényesülő magánautonómia meghatározott szempontokból történő korlátozásánál, így – többek között – a többlethasználati díj iránti igény érvényesítésénél is.

[32] A többlethasználati díj iránti követelés akkor lehet alapos, ha az arra jogosult – önhibáján kívül – nem tudta az ingatlant használni, a díj az elmaradt használat kompenzációja. Az I. rendű alperesnek a saját, a felperes részéről ki nem kényszerített döntése volt, hogy az ingatlant véglegesen, a visszatérés szándéka nélkül elhagyja, ezt követően egyetlen alkalommal sem hívta fel a felperest, hogy a biztosítsa számára az ingatlan használati jogát. A lakáshasználatot rendező egyezséget követően két nappal előterjesztett díjigénye mindezekre figyelemmel szembekerült a vonatkozó szabályozásnak a Kúria joggyakorlatában megállapított céljával, a használati jog gyakorlásának biztosításával. A jogerős ítélet azáltal, hogy a másodfokú bíróság kizárólag a használati díj érvényesíthetőségét megállapítva, a konkrét ügy tényállási sajátosságait nem észlelve döntött annak alaposságáról, jogkérdésben eltért el a Kúria hivatkozott joggyakorlatától, és az eltérést a Pp. 346. § (5) bekezdése alapján nem indokolta meg.

[33] A Kúria mindezekre figyelemmel a jogerős ítéletnek a többlethasználati díj megfizetésére vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezte és e körben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.