BK ÍH 2024/43.

Minősítési kérdések az emberkereskedelem és kényszemunka bűntette kapcsán, illetve elhatárolása a kerítés bűntettétől [Btk. 192. §, 200. §].

Az elsőfokon eljáró törvényszék a 2023. április 18-án kelt ítéletével az I. r. vádlottat a Btk. 192. § (2) bekezdés b) pontjában meghatározott és – figyelemmel a (4) bekezdésre – az (5) bekezdés d) pontja szerint minősülő emberkereskedelem és kényszermunka bűntette miatt 8 év szabadságvesztésre és 9 év közügyektől eltiltásra, míg a II. r. vádlottat a Btk. 192. § (2) bekezdésében meghatározott és – figyelemmel a (3) bekezdésre – a (4) bekezdés szerint büntetendő emberkereskedelem és kényszermunka bűntette miatt 2 év 3 hónap szabadságvesztésre és 3 év közügyektől eltiltásra ítélte. A kiszabott szabadságvesztés-büntetéseket fegyházban rendelte végrehajtani és megállapította, hogy az I. r., valamint a II. r. vádlott legkorábban a büntetése kétharmad részének a kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra. Ezen túlmenően az I. r. vádlottal szemben 3 752 090 forint, a II. r. vádlottal szemben pedig 150 000 forint erejéig vagyonelkobzást rendelt el, illetve rendelkezett a lefoglalt bűnjelekről és az eljárás során felmerült bűnügyi költség viseléséről.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyészség az I. r. és a II. r. vádlott terhére a büntetés súlyosbításáért, hosszabb tartamú szabadságvesztés és közügyektől eltiltás alkalmazása érdekében jelentett be fellebbezést. Ennek írásbeli indokolásában indítványozta továbbá a II. r. vádlott vonatkozásában a vagyonelkobzás összegének 100 000 forintra történő mérséklését, valamint annak megállapítását, hogy I. r. vádlott feltételes szabadságra nem bocsátható. Jogorvoslati kérelemmel élt az I. r. vádlott és védője is, elsődlegesen a tényállás téves megállapítása miatt, a bűncselekményeknek a Btk. 202. §-ában meghatározott kitartottság bűntetteként történő minősítése érdekében, valamint – másodlagosan – enyhítés céljából.

A fellebbviteli főügyészség átiratában, illetve a nyilvános ülésen jelen lévő képviselője útján az ügyészség fellebbezését változatlan tartalommal fenntartotta, azt mindössze II. r. vádlottat érintően egészítette ki az előzetes fogva tartásban töltött idő beszámítására vonatkozó rendelkezés pontosításának indítványozásával. Perbeszédében az I. r. vádlott védője a bejelentett fellebbezésével egyezően szólalt fel, míg II. r. vádlott védője az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását kérte.

A másodfokú bíróság a jogorvoslati kérelmekkel megtámadott határozatot a Be. 590. § (1) és (2) bekezdései alapján az azt megelőző bírósági eljárással együtt bírálta felül. Ez – figyelemmel a Be. 590. § (10) bekezdésében írtakra – érintette II. r. vádlottat is, így a másodfokú bíróság korlátozás nélkül vizsgálta a tényállás megalapozottságát, az ítéletnek a bűnösség megállapítására, a bűncselekmények minősítésére, a büntetés kiszabására, az intézkedés alkalmazására vonatkozó rendelkezéseit, valamint az indokolás helyességét és az eljárási szabályok megtartását. Ezt meghaladóan – a Be. 590. § (7) bekezdése értelmében – hivatalból döntött az egyszerűsített felülvizsgálat tárgyát képező kérdésekben.

A megállapított tényállás lényege a következő:

Az I. r. vádlott és G. R. sértett között szerelmi kapcsolat alakult ki, majd élettársi kapcsolatot létesítettek, G. R. sértett tizennyolcadik életévének betöltése után az I. r. vádlott N. településen lévő ingatlanába költözött. Együttélésük során az I. r. vádlott 2017 nyarán vetette fel G. R. sértettnek, hogy külföldön, prostituáltként kell munkát vállalnia, mert csak így tudnak megélni és jólétet teremteni. G. R. sértett ezzel a tervvel nem értett egyet és határozottan nemet mondott. Az I. r. vádlott ezért ütlegelni kezdte, nagy erővel több ízben megütötte és fejét a szekrény sarkába ütötte, egészen addig, amíg beleegyezését el nem nyerte.

Ennek megfelelően az I. r. vádlott 2017. június 9-án busszal útba indította G. R. sértettet, akivel menet közben telefonon folyamatosan tartotta a kapcsolatot, ezért leszállni nem mert. Svájcba utazott, ahol egy ún. stúdióban egy hétig férfiakkal szexuális kapcsolatot létesített és ezalatt legalább 2500 svájci frankot keresett. Végül többszöri kérésére az I. r. vádlott beleegyezett abba, hogy hazatérjen. Itthon a megkeresett pénzt elvette, majd miután az elfogyott – két-három hét múlva – G. R. sértettet annak ellenkezése ellenére visszaküldte Svájcba. G. R. sértett azonban ezúttal leszállt a buszról, két-három napot egy barátnőjénél töltött, majd édesanyjához költözött V. községbe. Néhány nap múlva azonban megjelent ott az I. r. vádlott és hazavitte. Közös lakásukra érve szökéséért megverte – ököllel több alkalommal megütötte és megrugdosta – G. R. sértettet, akinek azonban ezután több hónapig nem kellett külföldre utaznia.

2017 októberében – közelebbről meg nem határozható időpontban – fenyegetéssel újra arra bírta rá, hogy Svájcba induljon, G. R. sértett azonban az autóbuszról ezúttal is leszállt és újra édesanyjához költözött. Néhány nap múlva az I. r. vádlott ezúttal is érte ment, hazavitte és újra megverte.

Legközelebb 2019 elején került szóba a külföldi munkavállalás, ekkor azonban a korábban történtek hatására G. R. sértett sem ellenkezni, sem elmenekülni nem mert. Svájcban kb. egy hónapig újra prostitúciós tevékenységet végzett, majd 2019. október végéig alkalmanként járt Svájcba. Ezalatt legalább 4000 svájci frankot keresett, amit átadott az I. r. vádlottnak.

Ezt követően élettársi kapcsolatuk megszakadt, 2020 áprilisában azonban G. R. sértett újra visszaköltözött az I. r. vádlotthoz. Ettől kezdődően ellenállást tanúsítani már nem mert és 2021. márciusáig újra több alkalommal járt Svájcban, ahol prostituáltként dolgozva további legalább 6000 svájci frankot keresett, amit I. r. vádlott a korábbiakhoz hasonlóan minden alkalommal elvett tőle.

2017 májusa és 2021 márciusa között az I. r. vádlott tehát legkevesebb 12 500 svájci frankhoz jutott, melynek forint ellenértéke 3 752 090 forint. (Tényállás 1. pontja)

Az I. r. vádlott 2018-ban Facebookon ismerkedett meg a tizenhat éves G. D. V. sértettel, aki 2020-ban, tizennyolcadik életévének betöltése után G. R. sértett távollétét felhasználva ugyancsak az N. településen lévő ingatlanba költözött. Együttlétük során az I. r. vádlott G. D. V. sértettet is próbálta rábeszélni arra, hogy külföldön prostituáltként vállaljon munkát és az így megszerzett pénzből éljenek meg. G. D. V. sértett azonban erre nem vállalkozott, az ennek talaján kialakult veszekedések nyomán több alkalommal el is költözött az I. r. vádlottól, de rövid időn belül újra visszatért hozzá. E veszekedések során tettlegességre nem került sor, az I. r. vádlott mindössze a lakás néhány berendezési tárgyát rongálta meg. Kapcsolatuk 2021-ben véglegesen megszakadt. (Tényállás 2. pontja)

P. B. sértett 2021. évet megelőzően külföldön prostituáltként dolgozott, amiről tudomással bírt a II. r. vádlott is. 2021. március 5-én a II. r. vádlott ismeretlen körülmények között megállapodott az I. r. vádlottal abban, hogy eladja számára a külföldi prostitúciós tevékenység végzésére hajlandó P. B. sértettet. Ezt előzetesen P. B. sértettel is egyeztette, azt ígérve neki, hogy az adásvétel után őt az I. r. vádlottól visszaszökteti, a vételáron pedig megosztoznak. Valójában azonban a visszaszöktetés nem állt szándékában.

2021. március 6-án a II. r. vádlott D. városában, egy áruház parkolójában át is adta P. B. sértettet az I. r. vádlottnak, aki 150 000 forintot fizetett érte. A II. r. vádlott ebből az összegből 50 000 forintot – a sértett útmutatásának megfelelően – eljuttatott P. B. édesapjának, a fennmaradó összeget elköltötte.

Az I. r. vádlott P. B. sértettől a személyi iratait és telefonját elvette, majd az N. településén lévő lakására vitte. Közölte vele, hogy Olaszországban kell prostituáltként dolgozni, szabaddá akkor válhat, ha a vételárát ledolgozta. P. B. – miután nyilvánvalóvá vált számára, hogy a II. r. vádlott nem fogja őt visszaszöktetni – kérlelni kezdte az I. r. vádlottat, hogy engedje haza. Közölte vele azt is, hogy nemi betegségben szenved. Az I. r. vádlott – miután maga is meggyőződött P. B. nemi betegségéről – visszaadta a sértett iratait, telefonját és visszavitte őt D. városába. Egyúttal közölte vele, hogy a vételárát később vissza kell fizetnie. (Tényállás III. pontja)

A másodfokú bíróság a felülbírálat során az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást mentesnek találta a Be. 592. § (1) és (2) bekezdéseiben felsorolt teljes, illetve részbeni megalapozatlansági hibáktól és hiányosságoktól, az hiánytalan, teljeskörűen felderített, illetve nem tartalmaz a lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalmával ellentétes vagy téves ténybeli következtetésen alapuló megállapítást sem.

Az elsőfokú bíróság a perrendi előírásokat megtartotta, így nem merült fel olyan, a Be. 607. § (1) bekezdésében, valamint a Be. 608. § (1) bekezdésében felsorolt ún. abszolút, illetve a Be. 609. § (1) bekezdésében szereplő, lényeges hatással járó és a másodfokú eljárásban nem orvosolható, ún. relatív eljárási szabálysértés, mely az érdemi felülbírálatot – szükségképpeni hatályon kívül helyezés elrendelésével – akadályozta volna.

Megtörtént az ügy elbírálásához szükséges bizonyítékok beszerzése és összegyűjtése, majd azok egyenként és összességében történő értékelése. Ennek keretében az elsőfokú bíróság meggyőző érveléssel adott számot a feltárt adatok tartalmi hitelességéről és bizonyító erejéről, illetve az előterjesztett védekezések elvetésének okairól.

Szembetűnő volt, hogy az ügyben három különböző, egymást korábbról nem ismerő személy tett tartalmában azonos vagy rendkívül hasonló előadást, lényegében arról, hogy a vád tárgyává tett négyéves időszakban az I. r. vádlott a létfenntartását mások szexuális cselekmények végzésére való kényszerítésével, illetve rábeszélésével kívánta biztosítani. Ennek érdekében valamennyi sértettel azt közölte, hogy külföldön – jellemzően Svájcban vagy Olaszországban – kell prostituáltként dolgoznia és az abból szerzett keresményét a részére átadnia.

Ugyanakkor G. R. sértett ennél is több részlet tekintetében mutatott következetességet és határozottságot, döntően annak előadásával, hogy vele szemben I. r. vádlott több esetben erőszakot alkalmazott, az ellenkezését ütlegeléssel, veréssel törte le. Ezen túlmenően – az eljárás különböző szakaszaiban foganatosított kihallgatásaikor – részletesen beszámolt a svájci utazásairól, az egyes településeken eltöltött időről és az általa keresett pénz összegéről, mindannyiszor úgy, hogy az eseményeket kellő távolságtartással, tárgyilagossággal adta elő.

Mindez G. D. V. sértett esetében már nem volt maradéktalanul elmondható, miután a nyomozás során jegyzőkönyvbe foglalt vallomását az őt ért bántalmazás tekintetében nem tartotta fenn. Ezt az ellentmondást az elsőfokú bíróság a Be. 7. § (4) bekezdésében írt rendelkezés alkalmazásával oldotta fel, oly módon, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tettlegességet – az I. r. vádlott számára kedvezőbb döntést hozva – nem tette a rekonstruált múltbeli történések részévé. Ettől eltekintve azonban G. D. V. sértett előadása mindenben illeszkedett azokhoz a részletekhez, melyek az I. r. vádlott életvezetésével kapcsolatosan – más forrásból – ismertté váltak.

A P. B. sértett sérelmére elkövetett cselekmény felderítését bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz alkalmazása, a II. r. vádlott telefonkészülékén folytatott beszélgetések megfigyelése és rögzítése is segítette. Az elektronikus hírközlő hálózat útján folytatott kommunikáció egyértelművé tette P. B. sértett eladását, illetve megvásárlását, ahogyan azt is, hogy az abban résztvevők között 150 000 forintban meghatározott vételár cserélt gazdát. Mindezt az ügyletben érintett P. B. sértett is megerősítette.

Ilyen körülmények között a szóban forgó bizonyítékok megbízhatóságához kétség nem férhetett, azok tartalmi egyezősége, illetve nagyfokú hasonlósága az I. r. vádlott hozzátartozói által – a kiegyensúlyozott, harmonikus párkapcsolati viszonyra vonatkoztatottan – előadott és fényképfelvételekkel alátámasztani igyekezett részleteket teljes egészében hiteltelenné tette.

Következésképpen a tényállás mikénti megállapítását sérelmező fellebbezések megalapozatlanok voltak, az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás a Be. 591. § (1) bekezdése értelmében irányadó volt a másodfokú eljárásban is.

Az irányadó tényállás alapján az elsőfokú bíróság okszerűen következtetett a vádlottak büntetőjogi felelősségére.

A cselekményeik minősítése azonban nem felel meg a büntető anyagi jogszabályoknak.

Az I. r. vádlott a tényállás 1., 2. és 3. pontjaiban írt cselekményeit négy évig tartó időszakban valósította meg, melynek során a Btk. 192. §-ában – előbb emberkereskedelem, majd emberkereskedelem és kényszermunka elnevezéssel – meghatározott emberi szabadság elleni bűncselekmény törvényi tényállása a 2020. július 1. napjával kezdődően jelentősen megváltozott. Az elkövetési magatartás tanúsításával az I. r. vádlott 2021 júniusában hagyott fel, így ezt kellett a bűncselekmények befejezési időpontjának tekinteni, mely után az alkalmazandó anyagi jogi rendelkezések érdemben, kedvezőbb elbírálás lehetőségének megteremtésével már nem változtak. Ez azt jelentette, hogy a jelen ügyben – figyelemmel a Btk. 2. § (1) bekezdésében írtakra – az elkövetés, azaz a 2021 júniusában hatályban lévő büntető anyagi jogi rendelkezéseket kellett alkalmazni.

Az elsőfokú bíróság az I. r. vádlott cselekményeit a Btk. 192. § (2) bekezdés b) pontjában meghatározott és – figyelemmel a (4) bekezdésre – az (5) bekezdés d) pontja szerint minősülő szexuális cselekmény végzése érdekében – több ember sérelmére, erőszak vagy fenyegetés alkalmazásával – elkövetett emberkereskedelem és kényszermunka bűntetteként értékelte. Törvényi egységként tehát, melynek keretein belül – ahogyan arra határozatában utalt – az egyik részcselekmény tekintetében a folytatólagosság jogszabályi feltételeit is megállapíthatónak látta. Ez a megközelítés azonban több vonatkozásban is téves.

A tényállás 2. pontjában írt – G. D. V. sérelmére megvalósított – cselekmény során az I. r. vádlott erőszakot vagy fenyegetést nem alkalmazott, de még arról sem volt szó, hogy a sértettet megtévesztéssel vagy kiszolgáltatott helyzetének kihasználásával igyekezett volna szexuális cselekmény elvégzésére rábírni. Az elsőfokú bíróság ugyanis – a vádirati tényállástól eltérve – mindössze azt állapította meg, hogy az I. r. vádlott több alkalommal próbálta rávenni G. D. V. sértettet Svájcba történő utazásra, illetve arra, hogy ott rendszeres haszonszerzés céljából szexuális cselekményeket végezzen. Ennek során köztük – a sértett ellenállására, tiltakozására visszavezethetően – vita és veszekedés alakult ki, melynek hevében az I. r. vádlott néhány tárgyat összetört, de mindez nyilvánvalóan nem minősült büntetőjogi értelemben – értelemszerűen személy elleni – erőszak vagy fenyegetés alkalmazásának. Az előbbinek azért nem, mert az I. r. vádlott a sértettel szemben támadó jellegű, fizikai ráhatásban megnyilvánuló magatartást nem tanúsított, míg az utóbbi azért maradt el, mert néhány – saját tulajdonát képező tárgy indulatos megrongálása, megsemmisítése bizonyosan nem azonosítható komoly félelmet keltő súlyos hátrány kilátásba helyezésével.

Így mindössze az történt, hogy az I. r. vádlott a sértettet szexuális cselekmények végzése érdekében más személy(ek) részére megszerezni törekedett. Ez a magatartás pedig – a több évtizede követett ítélkezési gyakorlat szerint (BJD 5163.) – a Btk. 200. § (1) bekezdésében meghatározott kerítés bűntettének kísérleteként értékelhető. A szóban forgó eseti döntés indokolása szerint a korábbi magyar büntetőjogban a kerítés bűncselekményének elkövetési magatartásaként – a megszerez mellett – a megszerezni törekszik is szerepelt. Az 1961. évi V. törvény azonban ezt a fordulatot a törvényi tényállásból véglegesen mellőzte. A törvényhez fűzött miniszteri indokolás szerint erre azért kerülhetett sor, mert az e fogalom alá nem vonható cselekményekkel szemben a bűncselekmény megszerez elkövetési magatartása és a kísérletre vonatkozó általános részi rendelkezések is megfelelő védelmet nyújtanak.

A tényállás 3. pontjában írt – P. B. sérelmére megvalósított – cselekmény sem volt megfeleltethető a Btk. 192. § (2) bekezdésében meghatározott törvényi tényállásnak. [Ezzel összefüggésben az elsőfokú bíróság a II. r. vádlott tekintetében még az elkövetési magatartás pontos megjelölésével is adós maradt, miután határozatának rendelkező részében és indokolásában is elmulasztotta feltüntetni azt, hogy a szóban forgó személy büntetőjogi felelőssége a törvényi tényállás melyik – a) vagy b) pontjában írt – fordulatán alapul.]

P. B. sértett önként, a találkozó valódi céljának ismeretében jelent meg a bevásárlóközpont parkolójában, így tudott arról, hogy – prostitúciós tevékenységhez kapcsolódóan – adásvételi megállapodás tárgya lesz. Ennek megfelelően rendelkezett a kialkudott vételár egy részével, az édesapjának megküldött 50 000 forinttal. Ekként erőszak és fenyegetés ebben az esetben sem kísérte a cselekményt, miközben a személyes iratok és a telefon elvétele önmagában még nem hozta a belföldön tartózkodó sértettet kiszolgáltatott helyzetbe sem; különösen úgy, hogy egy nappal később a személyes tárgyait visszakapta és hazaszállították.

Így ez a cselekmény megmaradt a büntetőjogilag tilalmazott adásvétel lebonyolításának – a Btk. 192. § (1) bekezdés a) pontjának – keretei között: a sértettet a II. r. vádlott eladta, az I. r. vádlott pedig megvásárolta. Mindezt úgy, hogy az ügylet végrehajtása során az említett személyek a jogügylet különböző oldalain álltak, az előbbi eladói, míg az utóbbi vevői szerepkörben. Így köztük – a törvényi tényállás közös megvalósításának hiányában – társtettesség nem jöhetett létre (BH 1983.53., és BH 2004.217.).

Szükséges megjegyezni, hogy mindezeken túlmenően a II. r. vádlott cselekménye a Btk. 192. § (2) bekezdésében meghatározott törvényi tényállásnak azért sem volt megfeleltethető, mert az általa tanúsított magatartáshoz nem kötődött rendszeres előny szerzésének célzata.

A tényállás 2. és 3. pontjaiban írt cselekmények anyagi jogi értékelésének a megváltozása egyúttal azt is jelentette, hogy a fennmaradó – a tényállás 1. pontjában részletezett – eseménysorozat nem minősülhetett a Btk. 192. § (5) bekezdés d) pontja szerint több ember sérelmére elkövetett bűncselekményként. Az (5) bekezdésben meghatározott minősítő körülmények ugyanis – ahogyan azt a jogszabály szövege egyértelműen kifejezésre juttatja – kizárólag a (2) és a (3) bekezdésekhez kapcsolódhatnak, máshoz, így az (1) bekezdésben meghatározott elkövetési magatartásokhoz már nem.

A több sértett sérelmére elkövetés szükségszerűen törvényi egységként – ún. összefoglalt bűncselekményként – lett volna kezelendő, ennek lehetősége azonban megszűnt. Ezért a tényállás 1. pontjában írt cselekmények minősítését ebben a megközelítésben is újra át kellett gondolni.

A Btk. 192. § (2) bekezdésében írt bűncselekményt az valósítja meg, aki mást rendszeres előny szerzése céljából munkavégzésre, munka jellegű tevékenység végzésére, egyéb szolgáltatásra, vagy jogellenes cselekmény folytatására – meghatározott módon – rábír vagy arra kényszerít. Az elkövető oldalán jelentkező rendszeres előny szerzésének célzata, illetve a passzív alany megtévesztéssel, kihasználással, illetve kényszerítéssel elért cselekményének folytatása ismétlődő, folyamatos tevékenységet feltételez, mely több sértett nélkül is természetes egységet képez. Ugyanakkor abba – az ítélkezési gyakorlat szerint – csak szoros tér- és időbeli kapcsolatban álló (rész)cselekmények vonhatók (BH 2019.287.).

Az I. r. vádlott erőszakos, tettleges, illetve fenyegető magatartásával G. R. sértettet három – egymástól elkülöníthető – időszakban kényszerítette, vagy próbálta meg prostitúciós tevékenységre kényszeríteni: először 2017. június első fele és október hónapja között (1. időszak), majd 2019 elejétől annak október hónapjáig (2. időszak) és végül 2020 tavaszának közepétől 2021 márciusig (3. időszak). Az 1. és 2. időszak között minimálisan egy év három hónap telt el, míg a 2. és 3. között legfeljebb fél év, így szoros időbeli kapcsolat pusztán ez utóbbiak esetében volt megállapítható. Azaz természetes egységet egyfelől az 1. időszak, illetve – azzal valóságos homogén anyagi halmazatot alkotva – együttesen a 2. és 3. időszak képezett, mely így kétrendbeli bűncselekmény megállapítására adott okot.

Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az I. r. vádlott cselekményeit 2 rendbeli a Btk. 192. § (2) bekezdés b) pontjában meghatározott és a (4) bekezdés I. fordulata szerint minősülő emberkereskedelem és kényszermunka bűntettének (G. R. sérelmére – tényállás 1. pont); a Btk. 192. § (1) bekezdés a) pontjának II. fordulatában meghatározott emberkereskedelem és kényszermunka bűntettének (P. B. sérelmére – tényállás 3. pont) és a Btk. 200. § (1) bekezdésében meghatározott kerítés bűntette – Btk. 10. § (1) bekezdése szerinti – kísérletének (G. D. V. sérelmére – tényállás 2. pont), míg a II. r. vádlott cselekményét a Btk. 192. § (1) bekezdés a) pontjának I. fordulatában meghatározott emberkereskedelem és kényszermunka bűntettének (P. B. sérelmére – tényállás 3. pont) minősítette.

Az I. r. vádlottal szemben halmazati büntetésként – a Btk. 81. § (1) és (3) bekezdései alapján – öt évtől tizenöt évig terjedő, míg a II. r. vádlott vonatkozásában egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés volt kiszabható. E büntetési tételek Btk. 80. § (2) bekezdése szerinti középmértéke az előbbi esetben tíz év, az utóbbi esetben három év.

A cselekmények minősítésének megváltoztatása szükségessé tette a büntetőjogi jogkövetkezményeket befolyásoló tényezők ismételt számbavételét és áttekintését.

Az I. r. vádlott terhére értékelendő a kettőt meghaladó bűnhalmazat, a több évet felölelő elkövetési időben megnyilvánuló kitartó szándék, valamint az, hogy a tényállás 1. pontjában írt cselekményeit a hozzátartozója sérelmére valósította meg.

Ezzel szemben enyhítő körülmény a fiatal felnőtt kora, a legkisebb tárgyi súlyú – a tényállás 2. pontjában írt – bűncselekmény kísérleti szakban maradása, és az, hogy vele szemben az eljárás teljes tartama alatt a legsúlyosabb kényszerintézkedést alkalmazták.

A II. r. vádlott tekintetében súlyosító körülmény nem merült fel. Ugyanakkor büntetlen előéletűnek tekintendő és az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig előzetes fogva tartás, illetve meghatározott lakás és ahhoz tartozó bekerített hely engedély nélküli elhagyását megtiltó bűnügyi felügyelet hatálya alatt állt, melyeket a javára kellett figyelembe venni. Nem értékelhető azonban ugyanezen keretek között a sértetti közrehatás, miután a passzív alany közreműködése és beleegyezése a legcsekélyebb mértékben sem tette menthetővé a bűncselekményt.

A nyomatékos súllyal jelentkező enyhítő körülményekre tekintettel az elsőfokú bíróság eltúlzottan szigorú büntetéseket szabott ki, a Btk. 79. §-ában megfogalmazott célok rövidebb tartamú szabadságvesztéssel, illetve közügyektől eltiltással is elérhetőek. Ezért a másodfokú bíróság azok tartamát I. r. vádlott esetében hét-hét évre, míg II. r. vádlott vonatkozásában egy év hét hónapra, illetve két évre enyhítette.

Következésképpen a büntetőjogi jogkövetkezményeket kifogásoló jogorvoslati kérelmek közül az enyhítésre irányuló fellebbezések eredményesnek bizonyultak.

Az I. r. vádlott a tényállás 1. pontjában írt bűncselekményeit az élettársa, azaz – a Btk. 459. § (1) bekezdés 14. pontjának a) alpontja értelmében – a hozzátartozója sérelmére valósította meg. A Btk. 38. § (5) bekezdés b) pontjában írtak szerint nem bocsátható feltételes szabadságra az, akit a hozzátartozója sérelmére elkövetett, nyolcévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztéssel fenyegetett személy elleni erőszakos bűncselekmény miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélnek. A Btk. 192. § (2) bekezdés b) pontjában meghatározott és a (4) bekezdés szerint minősülő emberkereskedelem és kényszermunka bűntette a szóban forgó törvényi feltételeknek maradéktalanul megfelel: büntetési tétele nyolcévi szabadságvesztésnél súlyosabb, miközben a Btk. 459. § (1) bekezdés 26. pontjának d) pontja alapján személy elleni erőszakos bűncselekménynek is minősül.

Ezért az I. r. vádlott a kiszabott büntetéséből feltételes szabadságra nem bocsátható.

A II. r. vádlott vonatkozásában a szabadságvesztés végrehajtási fokozata helyesen – a Btk. 37. § (2) bekezdés a) pontja alapján – börtön.

Az irányadó tényállás 3. pontjában foglaltak szerint II. r. vádlott a bűncselekmény elkövetése során – P. B. sértett eladásával – 100 000 forintot szerzett, ilyen összeggel gazdagodott: ekként vele szemben a Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontja szerinti vagyonelkobzást erre az összegre kellett elrendelni.

A II. r. vádlott helyesen a 2021. augusztus 10. napjától a 2023. február 9. napjáig volt előzetes fogva tartásban, majd azt követően a 2023. február 10. napjától a 2023. április 18. napjáig olyan bűnügyi felügyeletben, melynek során előírták, hogy lakást, illetve ahhoz tartozó bekerített helyet engedély nélkül nem hagyhat el. Ezért a kiszabott szabadságvesztés-büntetésébe is ezek az időtartamok számítandók be, az előzetes fogva tartás a Btk. 92. § (2) bekezdésében, míg a bűnügyi felügyelet a Btk. 92. § (3) bekezdés a) pontjának II. fordulatában meghatározott számítási mód szerint.

Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság a Be. 606. § (1) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét – a cselekmények minősítésére, a büntetőjogi jogkövetkezményekre, illetve a beszámításra és a bűnjelekre vonatkozó részében – megváltoztatta. Az egyéb rendelkezések törvényesek voltak, ezért azokat a Be. 605. § (1) bekezdésében írtak szerint helybenhagyta.

Az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetésekor az I. r. vádlott letartóztatását fenntartották, ezért – figyelemmel a Btk. 92. § (1) bekezdésére – a kiszabott szabadságvesztésbe ezt az időtartamot is be kell számítani.

A másodfokú eljárás során felmerült bűnügyi költség viselésére vonatkozó rendelkezése a Be. 613. § (1) bekezdésén alapul.