BK ÍH 2024/50.

I. A Be. 422. § (1) bekezdésének b) pontja szerint a vádirat egyik törvényes eleme a vád tárgyává tett cselekmény pontos leírása. Ennek azért van különös jelentősége, mert – miután az ügyészség jogi álláspontja nem köti a bíróságot – a vádiratban leírt tények képezik a vád tárgyát, amiről a bíróságnak a Be. 6. § (2) és (3) bekezdése értelmében döntenie kell, illetve amin túl döntésével nem terjeszkedhet.

II. A vád tárgyává tett cselekmény pontos leírásának követelménye maradéktalanul akkor teljesül, ha a vád tartalmazza mindazokat az ismert tényeket, amelyek alkalmasak az indítványozott vagy akár eltérő, de mindenképpen büntetőtörvénybe ütköző cselekmény megállapítására; így a cselekmény helyét és idejét, annak motívumát vagy célzatát, az elkövetés módját, eszközét, következményeit, valamint minden olyan adatot, amely az adott bűncselekmény tekintetében a bűnösség megállapítása, illetve a jogi minősítés szempontjából jelentőséggel bír [Be. 6. § (2) és (3) bekezdés, 422. § (1) bekezdés b) pont; Btk. 160. § (1) bekezdés, 244. § (1) bekezdés a) pont, 371. § (1) bekezdés].

Az elsőfokon eljárt törvényszék a 2023. április 3-án kihirdetett ítéletében a vádlottat a Btk. 160. § (1) bekezdésében meghatározott emberölés bűntettének kísérlete, valamint a Btk. 244. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott állatkínzás vétsége miatt, halmazati büntetésül 2 év szabadságvesztésre ítélte, melynek végrehajtását 3 évi próbaidőre felfüggesztette. A szabadságvesztést – végrehajtása esetén – börtönben rendelte végrehajtani azzal, hogy abból legkorábban a büntetés kétharmad részének kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra. A V. Vadásztársaság magánfél polgári jogi igényének érvényesítését egyéb törvényes útra utasította, illetve kötelezte a vádlottat az eljárás során felmerült bűnügyi költség megfizetésére.

Az elsőfokú bíróság által megállapított – és történeti részében a vádiratival gyakorlatilag szó szerinti azonosságot mutató – tényállás szerint a hatvannyolc éves, elvált családi állapotú, nyugdíjas és büntetlen előéletű vádlott a P. község külterületén található, lakóhelyeként is szolgáló ingatlanához tartozó, 156 méter kerületű, mezőgazdasági célt szolgáló földterületét három-négy szál, faoszlopok közé, egymástól 40-50 cm távolságra kihúzott alumíniumdróttal kerítette körbe. 2021. augusztus 28.-át megelőzően – pontosabban meg nem határozható időpontban – a drótokra 230 volt hálózati feszültségű áramot csatlakoztatott.

2021. augusztus 27-ről 28-ra virradó éjszaka – közelebbről ugyancsak meg nem határozható időpontban – egy 100 kg tömegű nőstény gímszarvas az áram alatt lévő drótnak szaladt és áramütés következtében elpusztult.

A vádlott a már élettelen állatot a reggeli órákban éppen traktorral próbálta a helyszínről elhúzni, amikor a V. Vadásztársaság két vadásza a szomszédok hívására a helyszínen megjelent, majd a rendőrséget is értesítette.

Az elsőfokú bíróság fenti ítélete ellen az ügyészség, a vádlott és a védő egyaránt a cselekmény emberölés bűntette kísérleteként történő minősítésének mellőzése és a büntetés enyhítése végett jelentett be fellebbezést.

A fellebbviteli főügyészség átiratában az ügyészség vádlott javára bejelentett fellebbezését visszavonta, a nyilvános ülésen jelen lévő képviselője az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására tett indítványt.

A védő a nyilvános ülésen a jogorvoslati nyilatkozatával megegyező tartalommal szólalt fel.

A másodfokú bíróság a fellebbezéssel megtámadott ítéletet a Be. 590. § (1) bekezdése alapján az azt megelőző bírósági eljárással együtt bírálta felül, mely a (2) bekezdés szerint kiterjedt az ítélet megalapozottságára, az ítéletnek a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezéseire, valamint az indokolás helyességére, az eljárási szabályok megtartására, illetve – a Be. 590. § (7) bekezdése szerint hivatalból – az egyszerűsített felülbírálat körébe tartozó kérdésekre és a polgári jogi igényre vonatkozó rendelkezésre is.

A Be. 591. § (2) bekezdésének b) pontja szerint ugyanakkor a fellebbezéssel nem érintett állatkínzás vétsége vonatkozásában a másodfokú bíróság nem vizsgálta a tényállás megalapozottságát, és határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapította.

Az elsőfokú bíróság az eljárása során nem vétett olyan, a Be. 607. § (1) bekezdésében vagy a 608. § (1) bekezdésében felsorolt ún. abszolút, illetve a 609. § (1) bekezdésében nevesített kihatással bíró, a másodfokú eljárásban nem orvosolható ún. relatív eljárási szabálysértést, mely az ügy érdemi felülbírálatának akadályát képezte volna; határozatát ekként nem kellett hatályon kívül helyezni.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint azonban tévedett és eljárási szabálysértést valósított meg az elsőfokú bíróság azzal, hogy a vádlott cselekményét a Btk. 160. § (1) bekezdésében meghatározott emberölés bűntettének kísérleteként is minősítve bűnösségét e bűncselekményben is megállapította.

A Be. 6. § (2) és (3) bekezdése értelmében a bíróságnak a vádról döntenie kell, a vádon túl nem terjeszkedhet, illetve csak a megvádolt személy büntetőjogi felelősségéről dönthet és csak olyan cselekményt bírálhat el, amelyet a vád tartalmaz.

A Be. 422. § (1) bekezdésének b) pontja szerint a vádirat egyik törvényes eleme a vád tárgyává tett cselekmény pontos leírása. Ennek azért van különös jelentősége, mert – miután az ügyész jogi álláspontja nem köti a bíróságot – a vádiratban leírtak képezik a vád tárgyát, aminek keretein túl – a fentebb írtak szerint – a bíróság döntésével nem terjeszkedhet. A vád tárgyává tett cselekmény pontos leírásának követelménye pedig akkor teljesül, ha a vád tartalmazza mindazokat az ismert tényeket, amelyek alkalmasak az indítványozott vagy akár eltérő, de mindenképpen büntetőtörvénybe ütköző bűncselekmény megállapítására; így a cselekmény helyét és idejét, annak motívumát vagy célzatát, az elkövetés módját, eszközét és következményeit, valamint minden olyan adatot, amely az adott bűncselekmény tekintetében a bűnösség megállapítása és a jogi minősítés szempontjából jelentőséggel bír.

A következetes ítélkezési gyakorlat szerint nem tekinthető a vádemelés mellőzésének, ha a vádiratban leírt tényállás egy részét az ügyész nem minősíti, hacsak nincs arra vonatkozó kifejezett utalás, hogy valamely cselekmény büntetőjogi értékelését az ügyész nem kívánja (BH 2006.281.).

A felülbírált ügyet ebből a szempontból áttekintve az volt megállapítható, hogy a vádirati tényállás – melyet az ügyészség az elsőfokú eljárásban a tények és a jogi minősítés tekintetében is változatlan tartalommal tartott fenn – konkrétumot csak a 2021. augusztus 27. napjáról 28. napjára virradó éjszakán történt és a nőstény gímszarvas pusztulásához vezető eseményekre vonatkozóan tartalmaz. Semmiféle ténymegállapítás nincs azonban arra vonatkozóan, hogy a vádlott más napokon, milyen gyakorisággal és milyen időtartamban helyezte áram alá a szóban forgó kerítést, noha erre vonatkozóan a bizonyítás anyaga – többek között a vádlott vallomása – lehetőséget adott volna.

A vádirati tényállásban nincs adat arra vonatkozóan sem, hogy az árammal elkerített mezőgazdasági terület hatókörében hányan és kik éltek, kiknek a megjelenésével lehetett ott reálisan számolni. Az elsőfokú bíróság mindössze ítéletének a bizonyítékokat értékelő részében utalt arra, hogy az ebből a szempontból szóba jöhető három személy közül a vádlott volt házastársa az áram alá helyezett kerítés közelében soha nem járt, mert ugyan házasságuk felbontása után is a vádlottal azonos ingatlanon, de külön épületben élt. A terület közelében lakó másik házaspár pedig – bár a vádlottól függetlenül – tudomással bírt a kerítésbe vezetett áramról, így azt tudatosan elkerülték.

Nincs utalás a vádiratban egyetlen olyan körülményre sem, melyből megalapozott következtetés volna levonható arra nézve, hogy a vádlottat a be nem következett halálos eredmény tekintetében szándékosság vagy gondatlanság, illetve ezek súlyosabb vagy enyhébb alakzata terhelte-e. Hangsúlyozni szükséges ezzel kapcsolatban, hogy ugyan a szándékosság és a gondatlanság kérdésében történő állásfoglalás, azok elhatárolása jogkérdés, azonban az e jogi következtetés elvégzéséhez szükséges tudati és fizikai tények a vádirati tényállásnak is nélkülözhetetlen elemei. Még annak megállapítása is hiányzik, hogy a kerítésbe vezetett áram az emberi élet kioltására alkalmas volt-e. A Be. 163. § (4) bekezdésének a) pontja értelmében a köztudomású tényeket ugyan nem kell bizonyítani, tényállásban történő rögzítésük azonban – amennyiben relevanciával bírnak – nem mellőzhető.

A másodfokú bíróság megítélése szerint a fenti körülményekből az elsőfokú bíróságnak nem lehetett volna más következtetésre jutnia, mint hogy az emberölés bűntette kísérletének megállapításához szükséges tények, illetve azok többségének pontos leírása a vádiratban nem történt meg. Az eljárás egyéb adataiból pedig az elsőfokú bíróság számára az is nyilvánvaló kellett volna legyen, hogy ennek oka az, hogy az ügyészség ezt a bűncselekményt nem kívánta vád tárgyává tenni.

Csak erre lehetett volna ugyanis következtetni abból a körülményből, hogy a vármegyei főügyészség a járási ügyészség által készített vádirat tényállását a járásbíróság vádtól eltérő minősítés lehetőségét megállapító és az ügy törvényszékre történő áttételét elrendelő végzése után, a törvényszék előtt folyó eljárásban sem módosította, perbeszédében továbbra is csak a vádlott cselekményének állatkínzás vétségében történő megállapítását indítványozta. Fenti álláspontját pedig a határozat kihirdetését követően teljesen nyilvánvalóvá tette az is, hogy az elsőfokú bíróság ítélete ellen a vádlott javára, a cselekmény emberölés bűntette kísérletekénti minősítésének mellőzése érdekében jelentett be fellebbezést.

Tévesen hivatkozott az elsőfokú bíróság álláspontjának alátámasztása érdekében a Kúria BH 2019.1. számon közzétett döntésének elvi tartalmára, ebben az ügyben ugyanis az ügyészség az élet elleni bűncselekményt tette vád tárgyává. Az eseti döntésben kifejtett anyagi jogi álláspont a felülbírált ügyben tehát a fentiekben részletesen kifejtett eljárásjogi okokból nem volt alkalmazható.

Megjegyzendő, hogy ugyanezen okból nem végezte el a másodfokú bíróság annak vizsgálatát sem, hogy a vádlott cselekménye – a gímszarvas áramütés folytán bekövetkezett elhullása folytán – az állatkínzás vétségével alaki halmazatban a Btk. 371. § (1) bekezdésében meghatározott rongálás bűncselekményének minősülhet-e. A vádirat ugyanis nem tartalmazza hiánytalanul és pontosan azokat a tényállási elemeket sem, melyek – mindenekelőtt a bűncselekmény eredménye és az okozott kár nagysága – a vagyon elleni bűncselekmény megállapításához szükségesek volnának.

Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság mellőzte a vádlott cselekményének a Btk. 160. § (1) bekezdésében meghatározott emberölés bűntette kísérleteként történő minősítését, az alaki halmazatra tekintettel azonban felmentő rendelkezést nem hozott.

A fentieken túlmenően az elsőfokú bíróság helyesen vont következtetést a vádlott büntetőjogi felelősségére és az állatkínzás vétségének minősítése is megfelel a büntető anyagi jogszabályoknak.

A minősítés megváltoztatására tekintettel a büntetés kiszabása során a Btk. 81. §-ában meghatározott halmazati büntetésre vonatkozó rendelkezések a továbbiakban nem voltak alkalmazhatók. A Btk. 244. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott bűncselekmény büntetési tétele három hónaptól két évig terjedő szabadságvesztés, melynek a Btk. 80. § (2) bekezdése szerinti középmértéke 1 év 1 hónap és 15 nap szabadságvesztés.

A büntetés kiszabásánál irányadó tényezők tekintetében a másodfokú bíróság a vádlott terhére súlyosító körülményt nem észlelt. Ugyanakkor enyhítő körülményként értékelte büntetlen előéletét, valamint a bűnösségére is kiterjedő beismerő vallomását.

Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által lényegesen súlyosabb keretek között kiszabott büntetést eltúlzottan szigorúnak találta, és a Btk. 79. §-ában megfogalmazott célokat intézkedés alkalmazásával is elérhetőnek találta. Ezért a vádlottat a Btk. 65. § (1) bekezdése alapján próbára bocsátotta. A próbaidő tartamát a Btk. 65. § (3) bekezdésére is figyelemmel 2 évben határozta meg.

Az elsőfokú bíróság egyéb – így a polgári jogi igény érvényesítése egyéb törvényes útra utasításával, valamint a bűnügyi költség viselésével kapcsolatos – rendelkezései törvényesnek bizonyultak.

Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Be. 606. § (1) bekezdésében írtak alapján a rendelkező részben foglaltak szerint megváltoztatta, míg egyéb rendelkezéseit a Be. 605. § (1) bekezdése értelmében helybenhagyta.