BK ÍH 2024/85.

Abban az esetben, ha a rendszeres jármű- és gyalogosforgalommal érintett magánterület nincs elzárva a közforgalom elől, akkor a kifejezetten kiépített pályaszakasz vagy nyomvonal létesítésének hiányában is (magán)útnak minősül, így a járművezetés ittas állapotban vétsége ott elkövethető [Btk. 236. § (1) bekezdés; 1988. évi I. törvény 32. § (1) bekezdés; 1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendelet (KRESZ) 1. számú függelékének I. a) pont, valamint 4. § (1) bekezdés c) pont].

A járásbíróság ítéletével a vádlottat bűnösnek mondta ki garázdaság vétségében [Btk. 339. § (1) bekezdés], ezért őt 100 napi tétel pénzbüntetésre ítélte, egynapi tétel összegét 1200 Ft-ban állapítva meg és rendelkezett, hogy az így kiszabott 120 000 Ft pénzbüntetést meg nem fizetése esetén fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre kell átváltoztatni. Az elsőfokú bíróság a vádlottat az ellene emelt ittas állapotban elkövetett járművezetés vétségének [Btk. 236. § (1) bekezdés] vádja alól a Be. 566. § (1) bekezdés c) pontja alapján bizonyítottság hiányában felmentette. Megállapította, hogy az eljárás során felmerült 56 544 Ft bűnügyi költséget a magyar állam viseli.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a vádlott terhére a részfelmentés miatt, a bűnösség teljes körű megállapítása érdekében és súlyosításért az ügyész jelentett be fellebbezést.

A másodfokon eljáró törvényszék nyilvános ülésen meghozott ítéletével az elsőfokú határozatot megváltoztatta, a vádlott bűnösségét ittas állapotban elkövetett járművezetés vétségében [Btk. 236. § (1) bekezdés] is megállapította. Erre figyelemmel a vádlottal szemben kiszabott pénzbüntetés napi tételszámát 200 napi tételre súlyosította. Ezen túlmenően a vádlottat 1 évi időtartamra eltiltotta a közúti járművezetéstől azzal, hogy a fenti büntetést halmazati büntetésként tekintette kiszabottnak. Rendelkezett a vezetői engedély elvételétől annak visszaadásig eltelt idő közúti járművezetéstől eltiltás tartamába történő beszámítása, valamint az eljárás során felmerült bűnügyi költség vádlott általi viselése tárgyában is. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A törvényszék által másodfokon kiegészített tényállás az ittas járművezetés vonatkozásában a következő:

A vádlott 2022. április 22. napján 16 óra 45 perc körül a büfé előtt álló személygépkocsijába ült, majd azt ittas állapotban vezetve a büfé előtti – közforgalom elől el nem zárt, magánútnak minősülő – murvás parkolóból a B. út irányába közlekedett, mintegy 50 métert, majd a parkolóból kiérve, a B. út mellett egy füves területen állt meg. Nem bizonyítható, hogy a vádlott személygépkocsijával ráhajtott volna a B. útra és azon bármely távolságot megtett volna.

A vádlott a megállást követően a személygépkocsijából kiszállt és gyalogosan indult meg az úton, amikor 16 óra 50 perckor az időközben értesített rendőrjárőr intézkedés alá vonta és a helyszínen a járművezetői engedélyt elvette, az 2023. május 16. napján került vissza a vádlott birtokába.

A vádlottól 2022. április 15. napján 18 óra 5 perckor levett vérminta etilalkohol-koncentrációja 2,12 g/l, míg a 18 óra 35 perckor biztosított vérminta etilalkohol-koncentrációja 2,05 g/l volt.

A törvényszék másodfokú ítélete ellen a vádlott meghatalmazott védője az ittas állapotban elkövetett járművezetés vétsége alól történő felmentés és a járművezetéstől eltiltás büntetés mellőzése érdekében jelentett be fellebbezést.

Jogorvoslati kérelmének írásbeli indokolásában a védelem arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság a társadalomra veszélyesség fogalmából levezetve kiterjesztően értelmezte a közforgalom elől el nem zárt magánút fogalmát. Alapvető garanciális elv, hogy a büntető jogszabályokat kiterjesztően nem lehet értelmezni, amennyiben pedig keretdiszpozícióról van szó, vagy a tényállási elem fogalmát más jogszabály határozza meg, úgy értelemszerűen az ezen más jogszabály fogalmainak kiterjesztő jellegű értelmezése is tilalmazott.

Jelen esetben egy magántulajdonban álló zárt udvart – amely bizonyos napszakokban van csak nyitva – nem lehet a magánút fogalma alá vonni, még abban az esetben sem, ha a törvényszék megítélése szerint az ilyen területeken való ittas vezetés veszélyes a társadalomra. A soha nyitva nem álló magánudvaron való ittas vezetés is nem vitásan veszélyes a társadalomra, ugyanakkor a törvényhozó csak a minősített esetet rendeli büntetni az ilyen elkövetési helyszínen. Ez pedig nem véletlen, a jogalkotó nem kívánta bűncselekményként szabályozni az alapeseti elkövetést, kizárólag akkor, ha azt közúton vagy közforgalom elől el nem zárt magánúton követik el.

Valótlan az a másodbírói megállapítás, hogy az adott területet a kívülállók korlátlanul használhatták, ugyanis azt a nyitvatartási időn kívül bezárták.

A védelmi megítélés szerint a közforgalom elől el nem zárt magánút fogalmába tartozik, hogy az állandó és tartós jelleggel nyitva áll a közlekedők előtt, éppen emiatt esik ugyanazon megítélés alá, mint a közút. Az el nem zártság megítélésénél nem az elkövetés idejének van jelentősége, hanem annak, hogy az adott út állandóan és tartós jelleggel nyitva van a közlekedők előtt.

Hivatkozott a védelem arra is, hogy az állandóság mint kritérium hiányán túlmenően az adott fogalom közösségi használatra utaló jellege sem valósult meg, ugyanis az udvarra nem hajthat be akárki, csak akinek a tulajdonos ráutaló magatartással azt megengedi, ez a vevői kör pedig nem azonosítható a „köz”-zel. Miután pedig az adott járművezetés nem úton történt, a vádlott tényállási elem hiányában az ittas járművezetés vétségét sem követhette el.

A KRESZ 1. függeléke a) pontjára hivatkozva a védelem arra mutatott rá, hogy a jelen üggyel érintett udvar nem minősül útnak, ellenkező esetben a közúttal érintkező része útkereszteződésnek minősülne, aminek egyébként a forgalom rendje szempontjából volna jelentősége, a közúton érkezők a jobbkéz-szabály szerint kötelesek volnának elsőbbséget adni az udvarból kihajtó járműnek, ez pedig nyilvánvalóan téves megközelítés.

Mindemellett a KRESZ rendelkezései szakmai értelmezése alapján utalt arra, hogy az út általában a közlekedést szolgáló olyan területsáv, amelynek felületét e célnak készítik elő, megépítik. Hivatkozva a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény 32. §-ában foglaltakra, arra a megállapításra jutott, hogy magánút csak „út” lehet, nem pedig valamilyen más terület, udvar vagy egyéb. A kapcsolatos MT-rendelet rendelkezésére hivatkozva arra a következtetésre jutott, miszerint ahhoz, hogy (magán)útnak minősüljön egy földrészlet, ahhoz megfelelő jogi és műszaki tartalommal kell rendelkeznie.

A védelmi álláspont szerint a közforgalom elől elzárt magánút jogi fogalma is a védelem és az első fokon eljárt járásbíróság jogértelmezését támasztja alá a törvényszéki értelmezéssel szemben.

A védelem másodlagos indítványa a védencének bűnösség hiányában történő felmentését foglalta magában. Eszerint az ittas járművezetés szándékos bűncselekmény, a bűnösség megállapításához a vádlott tudatának valamennyi tényállási elemre ki kell terjednie, így konkrétan arra is, hogy közúton vagy éppen közforgalom elől el nem zárt magánúton közlekedik ittas állapotban. Ugyanakkor a fennálló körülményekből azt a következtetést kell levonni, hogy a védence kifejezetten nem kívánt közúton haladni, az udvar későbbi bezárása miatt állt ki a kapu melletti füves területre. Jelen ügyben két bíróság is egymással homlokegyenest ellenkező jogi álláspontra jutott az adott udvarrész útként való kezelhetősége kérdésében, így nyilvánvalóan azt sem lehet kijelenteni, hogy a vádlott tudata átfogta, hogy közforgalom elől el nem zárt területet jár be a gépkocsijával, ekként tudata az ittas járművezetés valamennyi tényállási elemét nem fogta át, a bűnössége nem állapítható meg.

A harmadlagos védelmi indítvány a másodfokon kiszabott szankció enyhítésére irányult. A védő megítélése szerint az alkalmazott joghátrány eltúlzott, az elkövetés összes körülményét figyelembevéve a járművezetéstől eltiltás alkalmazása szükségtelen, különösen úgy, hogy az nem korlátozódott járműkategóriára. A vádlott néhány métert egy udvaron belül tett meg a járművel, a szándéka nem az volt, hogy a közúti járműforgalomban részt vegyen, pusztán a később bezárásra kerülő területről akarta kihozni a járművét.

A fellebbviteli főügyészség átiratában a védelmi fellebbezést nem találta alaposnak. Rámutatott arra, hogy a másodfokú bíróság az általa részben megalapozatlannak tartott elsőbírói tényállást pontosította és kiegészítette a Be. 593. § (1) bekezdés a) pontja alapján, valójában részéről a Be. 593. § (1) bekezdés c) pontján alapuló, helyes ténybeli következtetésen nyugvó, eltérő tényállás megállapítására került sor. A fellebbviteli főügyészség a másodfokú bíróság jogi érvelését minden szempontból helytállóként értékelte, csakúgy, mint a büntetés kiszabását, ami miatt a fellebbezéssel támadott ítélet Be. 623. §-a alapján történő helybenhagyására tett indítványt.

Az ítélőtábla a harmadfokú felülbírálat eredményeképpen a védelem által előterjesztett másodfellebbezést, illetőleg a jogorvoslati kérelem írásbeli indokolásában foglaltakat nem találta megalapozottnak.

A Be. 615. § (1) bekezdése értelmében a másodfokú ítélet ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén. Figyelemmel arra, hogy jelen ügyben a másodfokon eljárt bíróság az elsőfokon felmentett vádlott bűnösségét állapította meg, a Be. 615. § (2) bekezdés a) pontjának 1. fordulata értelmében a másodfokú döntés ellen előterjesztett fellebbezés joghatályosnak tekintendő.

A Be. 618. § (1) és (2) bekezdése szerint a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság ítéletének a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntését, továbbá az elsőfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata által eredményezett rendelkezését, illetőleg részét, valamint az elsőfokú és másodfokú bírósági eljárást arra tekintet nélkül bírálja felül, hogy ki, milyen okból fellebbezett, egyúttal a harmadfokú fórum az egyszerűsített felülvizsgálat tárgyát képező kérdésekben is hivatalból dönt.

A fenti vonatkozásokban tehát a felülbírálat teljes körű volt, így kiterjedt arra is, hogy a perrendi szabályokat az első- és a másodfokú bírósági eljárásban megtartották-e, továbbá arra is, hogy a másodfokú ítélet megalapozott-e. A felülbírálat eredményeként az ítélőtábla megállapította, hogy az első- és másodfokú bírósági eljárások lefolytatása alapvetően megfelelt a jogszabályi előírásoknak, olyan szabálysértés nem történt, ami az ügy érdemi felülbírálatát megakadályozta volna. Az eljáró bíróságok az ügy ténybeli és jogi megítéléséhez szükséges adatokat, bizonyítékokat feltárták, és azokat törvényes értékelés alá vetették, érdemi logikai hibát nem vétettek, az indokolási kötelezettségüknek is eleget tettek.

Az elsőfokon eljárt bíróság a terhelti ittas járművezetéssel érintett területrészt nem minősítette közforgalom elől el nem zárt magánútnak, egyáltalán az érintett murvás parkolót magánútnak nem minősülő egyéb területként kezelte, erre tekintettel az ittas járművezetés vétségének vádja alól a vádlottat bizonyítottság hiányában felmentette.

A másodfokú bíróság álláspontja szerint a törvényesen feltárt bizonyítékok helytálló értékelésével megállapított elsőfokú tényállás a Be. 593. § (1) bekezdés a) pontja alapján annyival szorul pontosításra, miszerint a terhelti ittas járművezetéssel érintett területrész közforgalom elől el nem zárt magánútnak minősül, másrészről pedig a vádlott járművezetői engedélyének elvétele és visszaadása tényével és annak időpontjával egészítette ki az irányadó tényállást.

Az ügy másodfellebbezéssel érintett érdemi kérdésében az ítélőtábla mindenben osztotta a másodfokon eljárt bíróság jogi álláspontját.

A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megállapítható, hogy az ún. sz.-i piac területén a terhelt a személygépkocsijával a büfénél parkolt, a büfé előtt bekerített murvás területen, amely a vendégek számára került kialakításra fogyasztás, illetőleg a büfé melletti zöldségboltban való vásárlás céljából. A boltot, illetőleg a vendéglátóegységet működtető személyek a murvás kialakítású útrészeket és parkolót azért hozták létre, hogy a fogyasztás, illetőleg vásárlás céljából érkező személyek a nyitvatartási időben korlátlanul használhassák az így kialakított területet, az azon létrehozott parkolót.

Helytállóan állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a nyitvatartási időn kívül a szóban forgó terület kapukkal lezárt volt, a nyitvatartási időben azonban a terület bárki számára megközelíthető olyan módon, hogy oda járművel is be lehetett közlekedni, és a huzamosabb idejű parkolás is biztosított volt.

Minden kétséget kizáró módon megállapítható tehát, hogy az elkövetés idején az adott magánterület közforgalom elől el nem zárt, illetőleg a közforgalom számára kifejezetten nyitott terület volt.

A magánútnak minősülés szempontjából mind az első-, mind a másodfokú bíróság helytállóan hivatkozott az 1988. évi I. törvény 32. § (1) bekezdése szerint definiált útfogalomra. Ezen túlmenően a törvényszék határozatának indokolásában okszerűen hívta fel az 1/1975. (II. 5.) KPM–BM együttes rendelet (KRESZ) 1. számú függelékének I. a) pontja szerinti meghatározást, amely szerint az út gyalogosok és a közúti járművek közlekedésére szolgáló közterület (közút), illetőleg magánterület (közforgalom elől el nem zárt magánút). Utóbbiból is következően alapvető és meghatározó, minden egyéb megfontolást háttérbe szorító szempont az, hogy az érintett köz-, illetőleg magánterület rendeltetése miben állapítható meg. Amennyiben tehát a rendszeres jármű- és gyalogosmozgással érintett magánterület nincsen elzárva a közforgalom elől, akkor az kifejezetten kiépített pályaszakasz vagy nyomvonal létesítésének hiányában is (magán)útnak minősül. Ezért az akár csak egy meghatározható időintervallumban bárki számára nyitva álló és megközelíthető, közforgalom elől el nem zárt magánterület – amennyiben az járművek és gyalogosok rendszeres közlekedésére alkalmas és arra is szolgál – útnak minősül.

A fenti meghatározó ismérv mellett nincs döntő jelentősége annak, hogy az adott területet az ingatlan-nyilvántartás miként tartja nyilván, illetőleg annak sem, hogy a magánterület tulajdonosai a bejelentési kötelezettségüknek eleget tettek-e, rendelkeznek-e a közlekedési hatóság engedélyével a közforgalom számára megnyitás, illetőleg a közforgalom elől elzárás tekintetében.

Az ítélkezési gyakorlatban több esetben problémaként merül fel, hogy a közlekedésre használt terület egyáltalán útnak tekinthető-e. Például az egyes települések központi részén kialakított, díszburkolattal ellátott közterületek útként kezelésének feltétele, hogy a területre kiadott építési engedély útra vonatkozzon és az útként legyen forgalomba helyezve. Amennyiben a terület nem közlekedési céllal került kiépítésre, nyilvánvalóan akkor sem lehet útnak tekinteni, ha rajta a közlekedés egyébként fizikailag lehetséges. Hangsúlyozni szükséges azonban azt is, hogy a közhiteles nyilvántartás adataival szemben is helye van bizonyításnak, azaz a nyilvánvalóan közlekedési célzattal kiépített területek esetében hiába nem utal erre közhiteles nyilvántartási adat, a területet az elsődleges rendeltetése alapján egyértelműen útnak kell tekinteni. Természetszerűleg ez a helyzet a bevásárlóközpontok, áruházak, benzinkutak parkolói, szervizútjai esetén is, amelyek jogi sorsát az egyéb jármű- és gyalogosforgalom lebonyolításának céljára kialakított más magánterületek is osztják.

A közút és a közforgalom elől el nem zárt magánút a KRESZ 1. §-ának értelmében a közúti közlekedési szabályok alkalmazhatósága szempontjából azonos tartalmú fogalmak, a szó szoros értelmében vett közút a megnevezéséből kitűnően a köz, azaz mindenki által igénybe vehető utat jelenti. A közforgalom elől el nem zárt magánút sem jelent érdemében és jellegében mást, merthogy rendeltetése ugyancsak a köz forgalmának biztosítása, azaz a közforgalom elől el nem zárt magánút funkcionális értelemben közút. Egyéb vonatkozásokban azonban nem feltétlenül, illetőleg általában nem felel meg a közúttal támasztott további követelményeknek. Éppen ebből következően ugyan elvárható, hogy tartós jelleggel biztosítsa a jármű- és a gyalogosforgalom lebonyolítását, az azonban nem követelmény, hogy a szoros értelemben vett közúttal egyező módon az állandó hozzáférés lehetőségét biztosítsa. Mindemellett a jelen üggyel érintett magánterület jogosultjai gyakorlatilag bárki számára, lényegében a „köz” javára biztosították a jármű- és gyalogosforgalom lebonyolítását az üzletek megközelíthetőségét és a területen történő parkolást és közlekedést.

Utóbbiakra figyelemmel a harmadfokú bíróság a védelmi érvelést nem találta helytállónak.

A közút a jelen ügy szempontjából releváns jelentésében a járművek és gyalogosok közlekedésére, vagy csak a járművek, illetőleg csak a gyalogosok közlekedésére szolgáló, e célra létesített vagy kijelölt közterület, míg a magánút ugyanerre szolgáló magánterület. Az ország területén lévő utak többségét az ezzel megbízott állami vagy önkormányzati szervek építik és tartják fenn azzal a céllal, hogy azt közlekedésre bárki szabadon használhassa. Ezen közutak mellett az egyes szervezetek, esetleg magánszemélyek saját céljaikra építenek utat, de megengedik, hogy azt mások is használják. Ezek az utak a közforgalom elől el nem zárt magánutak, amelyek nem jelentenek mást, mint hogy a területet közlekedés céljára bárki igénybe veheti. A fentebb indokoltak szerint utóbbi feltételnek a terhelt ittas járművezetéssel érintett magánterület is mindenben megfelelt. Az ekként történő minősítés pedig nem egy megengedhetetlen, kiterjesztő jogértelmezés eredménye, a másodfokú bíróság jogi érvelése és jogértelmezése megfelel az Alaptörvény 28. cikkében megfogalmazott követelménynek, miszerint a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik, amelynek során azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.

A fentebb már indokoltak szerint az ítélőtábla nem értett egyet azon védelmi érveléssel, miszerint ahhoz, hogy magánútnak minősüljön egy földrészlet, megfelelő, jogszabályban rögzített jogi és műszaki tartalommal is rendelkeznie kell, továbbá a tekintetben sem osztotta a védői álláspontot, hogy a jelen üggyel érintett murvás parkoló közforgalom elől elzárt magánútként minősítendő.

A védelem felmentéssel kapcsolatos másodlagos indítványával összefüggésben a bíróság arra az álláspontra jutott, miszerint a rendelkezésre álló adatok alapján az nem igazolható, hogy a terhelt közúton kívánta a gépi meghajtású járművét ittas állapotban vezetni, a bűncselekmény megvalósulása szempontjából lényeges körülmények fennálltát azonban – alanyi oldalának teljességét feltételezve, önhibájából eredő tudatzavart állapotának figyelmen kívül hagyása mellett – felismerte, előre látta; tisztában volt a jogosultak által kialakított magánterület jellegével, annak rendeltetésével, a gyalogos- és járműforgalom lebonyolítása céljából történt kialakítottságával, így szándékosan valósította meg a terhére rótt közlekedés elleni bűncselekményt. Önmagában az a körülmény, hogy az ügyben eljáró bíróságok egymással ellentétesen döntenek bizonyos jogi értelmezést kívánó kérdésekben, nem érinti a vádlott alanyi bűnösségének kérdését.

A megalapozott tényállás a harmadfokú eljárásban is irányadó volt a Be. 619. § (1) bekezdése alapján, a másodfokú bíróság pedig okszerűen és törvényesen vont következtetést a vádlott büntetőjogi felelősségére a közlekedési bűncselekmény vonatkozásában is. A másodfokú határozatnak a bűncselekmény minősítésére vonatkozó rendelkezése is helytálló, az azzal összefüggő jogi indokolás kizárólag a vádlott által megszegett közlekedési rendelkezés, a KRESZ 4. § (1) bekezdés c) pontjának a felhívásával volt szükséges kiegészíteni, pontosítani.

A büntetéskiszabás felülbírálata során az ítélőtábla is figyelemmel volt a másodfokú bíróság által helytállóan számba vett és felülértékelt büntetéskiszabási tényezőkre. A bűnösség teljes körű megállapítására tekintettel okszerűen került sor az elsőfokon kiszabott szankciórendszer súlyosítására. Összességében a másodfokon alkalmazott joghátrányokkal elérhetőek a büntetési célok, azok megfelelően szolgálják a speciál prevenció mellett az általános megelőzéssel összefüggő célkitűzéseket is, arányosnak minősíthetőek a terhelt és az általa megvalósított cselekmények társadalomra veszélyességi fokával, egyúttal alkalmasak más személyek hasonló bűncselekmények megvalósításától való visszatartására is. Utóbbiakra figyelemmel az ítélőtábla nem észlelt olyan körülményeket, amely a másodfokon alkalmazott szankció érdemi enyhítését lehetővé tennék, ilyen módon a kiszabott büntetések mérséklésére nem kerülhetett sor.

A harmadfokú bíróság a törvényszék ítéletének további járulékos rendelkezéseit is törvényesnek és megalapozottnak találta, erre figyelemmel a Be. 620. § (1) bekezdése szerinti nyilvános ülés keretében eljárva a védelmi fellebbezéssel támadott másodfokú ítéletet a Be. 623. §-a alapján helyes indokainál fogva helybenhagyta.