BK ÍH 2024/88.

Foglalkozási szabály megszegésének hiányában nem valósítja meg a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétségét az a kezelőorvos, aki a beteget a saját szakterületéhez tartozó feladatok maradéktalan ellátásával a szakma szabályainak megfelelő ellátásban részesíti, majd – helyesen észlelve, hogy a beteg állapota a saját szakmai kompetenciáját meghaladó, más szakterületen jártas szakorvos (neurológus) bevonását teszi szükségessé – neurológia konzíliumot kér, és a továbbiakban a neurológus szakorvos diagnózisának és előírásainak megfelelően jár el [Btk. 165. § (1) és (2) bekezdés b) pont; 1997. évi CLIV. törvény 126. § (2) bekezdés].

Az elsőfokon eljárt járásbíróság a 2022. május 17-én kelt ítéletével a vádlottat a Btk. 165. § (1) bekezdésében meghatározott és a (2) bekezdés b) pontja szerint minősülő foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétségének vádja alól felmentette. Ennek okát a Be. 566. § (1) bekezdés b) pontjában jelölte meg, így abban, hogy a vád tárgyává tett bűncselekményt nem a vádlott követte el. A megállapított tényállás lényege a következő volt:

A vádlott 2003 óta az M.-i Kórház sebészeti és traumatológiai osztályán és szakrendelésén közalkalmazotti jogviszonyban, sebész szakorvosként dolgozik. 2018. június 24-én is ezt a munkakört látta el, míg az időközben elhunyt dr. P. M. az általa képviselt betéti társaság és a kórház közötti szerződés alapján neurológus szakorvosként teljesített szolgálatot.

A nyolcvanéves sértett 18 óra 46 perckor a lakásában elesett, aminek következtében bal keze és fejének bal halánték felőli része sérült meg. A helyszínre érkező mentők ellátták a bal alkarját és csuklóját fájlaló, kissé szédülő és a történtekre pontosan nem emlékező sértettet, állapotát a Glasgow Coma Scala alapján 15 pontra értékelték és 19 óra 23 perckor az M.-i Kórházba szállították sürgősségi ellátás céljából.

A kórház sürgősségi osztálya 19 óra 27 perckor kezdte meg a sértett ellátását. Az osztály műszakvezető ápolója a triage protokoll alapján elvégezte elsődleges vizsgálatát, majd 19 óra 43 perckor őt – miután a sürgősségi osztályon ekkor sebész szakorvos nem teljesített szolgálatot – a sebészeti és traumatológiai osztályon műszakban lévő vádlotthoz irányította. A vádlott a vizsgálata során a bal oldali szemzugtól fél centiméterre lévő repesztett sebzést, körülötte szubfúzió duzzanatot, valamint a bal csukló mérsékelt duzzanatát és nyomásérzékenységét állapította meg. A sértett kikérdezése során elmondta, hogy elesésekor fejét és bal csuklóját ütötte meg, a részletekre azonban nem tud pontosan visszaemlékezni. A vádlott a sértett nyilatkozatát a leletben rögzítette, majd koponya és alkar röntgenvizsgálatát kezdeményezte, illetve – a koponya sérülésére tekintettel – a neurológiai osztályon szolgálatban lévő dr. P. M. neurológus szakorvost az ellátásba neurológiai konzílium keretében bevonta.

Dr. P. M. a sértettet megvizsgálta, aki neki is elmondta, hogy egy időszakra az esését követően nem emlékszik. Dr. P. M. – az amnéziára és a lokális tünetek hiányára tekintettel – feltételezett diagnózisként agyrázkódást véleményezett, és pihenést, a fizikai terhelés mellőzését, illetve állapotrosszabbodás (tudatzavar, görcsök) esetén ismételt neurológiai vizsgálatot javasolt. A fentiek dokumentálása után a vádlott a sértett törött alkarját gipsz sínben rögzítette, majd a beteget a fenti utasítással otthonába bocsátotta.

A sértett 2018. június 25-én lakásán tartózkodott, az őt több alkalommal meglátogató lányának fejfájásra, szédülésre panaszkodott. Ennek ellenére a kórházba nem ment vissza, lánya tanácsára otthonában pihent, ahol 2018. június 26-án hajnali 2 óra tájban elhunyt. Halálának közvetlen oka keményburok alatti vérzés és koponyaűri nyomásfokozódás következtében kialakuló kisagyi beékelődés volt, mely az elesése során elszenvedett fejsérülésével közvetlen, egyenes és kizárólagos ok-okozati összefüggésben alakult ki.

A sértett CT-vizsgálatának elvégzése során a keményburok alatti vérzés bizonyosan időben észlelhető lett volna, illetve az ez alapján elrendelt obszerváció esetén nagy valószínűséggel időben észlelték volna a sértett állapotának rosszabbodását is. Ez esetben életmentő beavatkozásként az agynyomást csökkentő műtét elvégzésével a sértett élete nagy valószínűséggel – bár nem kétséget kizáró bizonyossággal – megmenthető lett volna.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyészség jelentett be fellebbezést a felmentés miatt, a vádlott büntetőjogi felelősségének a megállapítása és büntetés kiszabása céljából.

A másodfokon eljáró törvényszék az iratok tartalma, az elsőfokú bíróság által értékelt bizonyítékok tartalma és ténybeli következtetés alapján az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészítette, illetve eltérő tényállást állapított meg, az alábbiak szerint:

A sértett ellátásakor a kórház sürgősségi osztályán dr. P. I. volt az ügyeletes szakorvos, ő azonban a sértettel nem is találkozott. Ezért kezelőorvosnak a vádlottat kell tekinteni.

A sértett vizsgálatáról készült leletet – mely jelen panasz, status, egyéb lelet, neurológiai státusz, pszichés status, vélemény alcímeket tartalmaz – kiállítójaként az M.-i Kórház 020414601 Sürgősségi Járóbeteg van feltüntetve, az abban foglaltakat a vádlott rögzítette, azt egyedül ő írta alá és látta el orvosi pecsétjével.

A sértett a vizsgálati leletben rögzítettek alapján az ambuláns/járóbeteg fejsérültek betegosztályozási kategóriája szerint több okból is közepes kockázatú sérültnek számított, mivel bizonyíthatóan eszméletvesztése volt a sérülés pillanatában vagy azt követően, hetvenévesnél idősebb korú volt, illetve poszttraumás amnéziája folytán csak megbízhatatlan anamnézis volt nyerhető tőle. Közepes kockázatú sérültként pedig kötelező (minimálisan elvégzendő) diagnosztikai vizsgálat a képalkotó (CT) vizsgálat lett volna, míg felnőtt korban a koponya röntgenvizsgálata ellenjavallt, nem képezi a kivizsgálási algoritmusnak részét.

A sértett ellátása során számos intézeti, a sürgősségi ellátást érintő szervezetbeli hiányosság volt tapasztalható, mely a hibás, nem aktualizált intézeti protokollban, a felelősségi körök nem kellő tisztázásában, azok ismeretének hiányában felvetik az intézeti felelősség kérdését is.

A vádlott a kötelező CT-vizsgálat elrendelésének elmulasztásával megszegte az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 126. § (1)–(4) bekezdéseiben írt foglalkozási szabályokat, illetve figyelmen kívül hagyta az EMMI súlyos koponya- és agysérültek ellátásával kapcsolatos szakmai irányelvét.

E tényállás alapján a másodfokon eljáró törvényszék a 2023. március 14-én kelt ítéletével – az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát megváltoztatva – a vádlott bűnösségét a Btk. 165. § (1) bekezdésében meghatározott és a (2) bekezdés b) pontja szerint minősülő foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétségében megállapította, és ezért őt egy évre próbára bocsátotta. Ezen túlmenően kötelezte 367 754 forint bűnügyi költség megfizetésére, illetve úgy rendelkezett, hogy a fennmaradó 367 753 forint bűnügyi költséget az állam viseli.

A másodfokú bíróság ítélete ellen a vádlott és védője jelentett be fellebbezést a büntetőjogi felelősség megállapítása miatt, felmentés érdekében.

A fellebbviteli főügyészség átiratában, illetve a nyilvános ülésen jelen lévő képviselője útján a másodfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását indítványozta. Perbeszédében a védő a jogorvoslati kérelmével egyező tartalommal szólalt fel.

A Be. 615. § (1) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén. A Be. 615. § (2) bekezdés a) pontjában írtak szerint ilyennek kell tekinteni azt is, ha a másodfokú bíróság olyan vádlott bűnösségét állapította meg, akit az elsőfokú bíróság felmentett.

Ez történt a jelen ügyben is, ezért a vádlott és a védő által bejelentett (másod)fellebbezések joghatályosak voltak.

A harmadfokú bíróság a Be. 618. § (1) bekezdés a) és b) pontjai alapján a másodfokú bíróság ítéletének a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntését, illetve az azzal összefüggő felülbírálattal érintett rendelkezését és részét, valamint az elsőfokú és másodfokú bírósági eljárást bírálta felül. Ennek során a Be. 618. § (3) bekezdés a) pontja alapján vizsgálta a Be. 590. § (5) bekezdés a) pontjában meghatározottakat, és megállapította, hogy sem az elsőfokú, sem pedig a másodfokú bíróság nem vétett olyan, a Be. 607. § (1) bekezdésében, valamint a Be. 608. § (1) bekezdésében felsorolt ún. abszolút, illetve a Be. 609. § (1) bekezdésében szereplő, lényeges hatással bíró és a harmadfokú eljárásban nem orvosolható ún. relatív eljárási szabálysértést, mely az ügy érdemi felülbírálatát – a korábbi ítélet, illetve ítéletek szükségképpeni hatályon kívül helyezésével – akadályozta volna.

A harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság által megállapított tényállást – figyelemmel a Be. 619. § (3) bekezdés a) pontjában írtakra – az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalma alapján az alábbiak szerint egészítette ki, illetve helyesbítette:

Az M.-i Kórház sürgősségi osztályának 2017. szeptember 2-án kelt és a vádbeli időpontban hatályos működési rendje értelmében a sértett kezelőorvosának az osztályon műszakban lévő orvost, dr. P. I.-t kellett volna tekinteni

A sértett esetében a koponyasérülés rizikóbesorolása és annak dokumentálása azonban elmaradt, a vele először találkozó és a kórelőzményt rögzítő műszakvezető ápoló – a kéztörés gyanúja és az arc zúzódása folytán – mindössze sebészeti ellátását tartotta szükségesnek. A sértetthez hívott vádlott – aki a kórházban sebészeti ügyeletet adott – elfogadva a kialakult, a Sürgősségi Osztály Működési Rendjével összhangban nem álló gyakorlatot, a továbbiakban valóban kezelőorvosként viselkedett: neurológiai konzíliumot rendelt és a sértett orvosi vizsgálatáról készült leletet is ő írta alá, illetve bélyegezte le.

Az M.-i Kórház sürgősségi osztályának és pszichiátriai osztályának osztályvezető főorvosa, illetve Neurológiai Osztályának megbízott osztályvezetője által 2016. május 18-án kiadott és az adott időpontban hatályos eljárásrendi protokoll szerint neurológiai konzíliumot csak a Sürgősségi Osztályon műszakban lévő orvos, tehát dr. P. I. rendelhetett volna el. Ilyen esetekben a konzíliumra felkért orvosnak egy órán belül kellett a beteget személyesen megvizsgálnia, ha pedig képalkotó vizsgálatot tartott szükségesnek, úgy azt – aláírásával és pecsétjével ellátott – kérőlap kiállításával kezdeményeznie.

Ez az eljárásrendi protokoll a koponyasérült betegek kötelező CT-vizsgálatát a hatályos – „A súlyos koponya- és agysérültek ellátásáról, a koponyasérültek osztályozásáról” címet viselő – Egészségügyi Szakmai Kollégiumi irányelvnél szűkebb körben határozta meg. Eszerint a sértett esetében CT-vizsgálatot – kötelező és mérlegelést nem tűrő okból – nem kellett elrendelni.

A sértett neurológiai vizsgálatára azután került sor, hogy a vádlott a sebészeti ellátást befejezte: a törött kart gipszbe tette, az arc zúzott sebét ellátta, illetve az arccsonttörés lehetőségét kizárta. Ez utóbbi a koponya röntgenezésével történt meg, mely tehát nem az esetleges neurológiai szövődmények megállapítására irányult, hanem az arccsont esetleges törésének mielőbbi tisztázását célozta.

Az orvosi ellátásról kiállított lelet neurológiai és pszichés státuszra, a feltételezett diagnózisra (agyrázkódásra), illetve az ezzel összefüggésben javasolt terápiára vonatkozó részei dr. P. M. neurológus szakorvos vizsgálatán és megállapításain alapulnak. A vádlotthoz kizárólag a szóban forgó okiratnak ezt megelőző, illetve ezt követő tartalmi elemei köthetőek.

A sértettnek bizonyítható eszméletvesztése nem volt. Az orvosi iratok – köztük az Országos Mentőszolgálat esetlapjai – mindössze részleges amnéziáról tettek említést, így arról, hogy a nyolcvanéves sértett a vele történtek egy részére pontosan nem emlékszik.

A vádlott sebész szakorvos, traumatológus képesítéssel nem rendelkezik.

A másodfokú bíróságnak a vádlott által megsértett foglalkozási szabályokra vonatkozó megállapításait a harmadfokú bíróság a tényállásból mellőzte, és azokat – tartalmuknak megfelelően – a jogi indokolás részének tekintette.

A harmadfokú bíróság – a tényállás általa eszközölt kiegészítésének és helyesbítésének indokolását megelőzően – a másodfokú bíróság eljárásjogi érvelésének téves megállapításait tartotta szükségesnek korrigálni.

A másodfokú bíróság sem a tényállás kiegészítése és helyesbítése, sem pedig az ellentétes tényállás megállapítása során nincs kötve az elsőfokú bíróság által valósnak elfogadott bizonyítékokhoz, illetve azok valósnak elfogadott tartalmához. A másodfokú bíróság ítéletében részletesen kifejtett ezen álláspontja egy korábbi jogállapotnak felel meg, melyet a Be. 593. § (2) bekezdésének – 2021. január 1. napján hatályba lépő – módosítása alapvetően megváltoztatott. A szóban forgó időponttól kezdődően a másodfokú bíróság az – akár kiegészítés és helyesbítés, akár eltérő tényállás körében megállapított – eltérő tényekkel kapcsolatos bizonyítékokat az elsőfokú bíróságtól eltérően értékelheti. Ennek a hatályos szabályozás szerinti egyedüli feltétele az, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás adott része megalapozatlansági hibában vagy hiányosságban szenvedjen (Büntető eljárásjog. Kommentár a gyakorlat számára – a Be. 593. § (2) bekezdéséhez fűzött magyarázat, 3. pótlás 1202. oldal).

Hasonlóképpen helytelenül azonosította a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének téves ténybeli következtetésen alapuló feltételezett hibáját a bizonyítékoknak nem a logika szabályai szerint történő értékelésével. A múltbeli történések rekonstruálását szolgáló ténybeli következtetés kiindulópontjának ugyanis az elfogadott bizonyítékokat tekintette, holott annak a lényege éppen az, hogy a bíróság már igazolt, általa valósnak tekintett és éppen ezért a történeti tényállásban rögzített tények alapulvételével, logikai úton jut el olyan további tény megállapításához, melyet a bizonyítást érintő ügyiratok egyébként közvetlenül nem tartalmaznak.

A 2023. január 1-től hatályos Be. 593. § (5) bekezdése szerint eltérő tényállás megállapításának az minősül, ha a megalapozatlanság kiküszöbölése a büntetőjogi felelősség körében ellentétes döntést eredményez, azaz a tényállás megváltoztatása a felmentett (az eljárás megszüntetésével érintett) vádlott bűnösségének megállapításához, vagy a bűnösnek kimondott vádlott felmentéséhez (az eljárás vele szemben történő megszüntetéséhez) vezet. Erről azonban nyilvánvalóan csak akkor van szó, ha az ellentétes döntés az eltérő, az elsőfokú bíróság által rögzített tényállásba nem illeszkedő, azzal összeegyeztethetetlen ténymegállapításokon vagy ténymegállapítások mellőzésén alapul.

A harmadfokú bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróság ítéletében említett eltérő tényállásként legfeljebb a törvényszék tényállásának a vádlott által megszegett foglalkozási szabályokkal kapcsolatban eszközölt változtatásai kerülhetnének szóba, ezek azonban a harmadfokú bíróság megítélése szerint nem ténymegállapítások, hanem jogkövetkeztetések.

A ténymegállapítás összetett, több fázisból álló tevékenységet jelent, mely a különböző tartalmú bizonyítékok egybevetését, beszerzésük törvényességének vizsgálatát, illetve a valóságtartalmuk, bizonyító erejük mérlegelését foglalja magában. Ennek eredményeként kerül sor a múltbeli történések és események rekonstruálására, míg a jogi értékelés során a valónak már elfogadott fizikai és tudati tényeknek a jogi normával való egybevetése, a jogszabály szövegének való megfeleltetése történik.

A megállapított tényeket büntetőügyekben általában csak az anyagi büntetőjog normáival, az esetek számottevő többségében csak a Büntető Törvénykönyv rendelkezéseivel kell egybevetni. Előfordulhat azonban, hogy a törvényi tényállást más jogágakba tartozó jogszabályok, normatív előírások, illetve egyéb szabályozók töltik ki tartalommal (ún. keretdiszpozíciók), ahol a jogi értékelés szükségképpen két szinten valósul meg. Először a megállapított tényeket kell az igazgatási rendelkezésekkel összehasonlítani és csak azt követően lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy a vizsgált cselekmény – éppen ezeknek a keretjogszabályoknak a megsértése okán – megvalósította-e a vád tárgyává tett keretdiszpozíció törvényi tényállását. Mindez azonban már nem a tények felderítésének és megállapításának szintjén történik, hanem attól elválasztottan, a jogi értékelés keretében, és aminek – ebből következően – a határozatszerkesztés szempontjából is elkülönülten, a jogi indokolás körében kell megjelennie.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a keretjogszabályokra vonatkozó jogi állásfoglalások a felülbírálatot végző másod- vagy harmadfokú bíróságot semmilyen formában nem kötik, azoktól korlátozásoktól mentesen eltérhetnek, illetve az eltérés a megalapozatlanság kérdését nem is veti fel (BH 2005.167. és BH 2007.218. számú eseti döntések indokolása).

Tipikusan ilyen helyzetet teremt a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés törvényi tényállásának megfeleltethető cselekmények vizsgálata.

A jelen ügyben az eljáró bíróságok tényfelderítési kötelezettségének körébe tartozott a sértett által elszenvedett sérülések jellegének, keletkezési mechanizmusának, valamint a koponyasérüléssel okozati összefüggésben bekövetkezett halálos eredmény élettani okainak a feltárása. Ezen túlmenően ténykérdés volt az is, hogy létezett-e olyan gyógykezelés, műtéti beavatkozás, mely az életben maradás reális lehetőségével járhatott volna, illetve az, hogy milyen rendelkezések és előírások vonatkoztak a vádlott tevékenységére.

Mindaz, ami ezt meghaladóan a jelen ügyben lényeges körülményként felmerült, már a vádlott büntetőjogi felelősségének a tisztázását jelentette. Annak a kérdésnek a megválaszolása ugyanis, hogy a vádlott részéről történt-e normatív jellegű vagy jogszabályi kereteken kívül eső foglalkozási szabályszegés, már a jogi értékelés körébe tartozó tevékenység.

Miután a másodfokú bíróság ítéletének szóban forgó része – ahogyan arra már utalás történt – nem az ügydöntő határozat Be. 561. § (3) bekezdés c) pontja szerinti részéhez tartozik, valójában a másodfokú bíróság által irányadónak tekintett tényállás sem áll ellentétben az elsőfokú bíróság által rögzített tényekkel, az tehát ahhoz mérten mindössze kiegészítettnek, illetve helyesbítettnek tekinthető [Be. 593. § (1) bekezdés a) pont].

A másodfokú bíróság ítélete a kezelőorvossá válás folyamatának a leírását, a sértett kórházi ellátásában egymásra épülő vizsgálati fázisok elkülönítését, valamint a hatályos kórházi és egészségügyi protokoll leírását érintően hiányosnak, míg a sértett bizonyított eszméletvesztésére utalást illetően iratellenesnek, következésképpen – a Be. 592. § (2) bekezdés a) és c) pontjaiban írt okokból – részben megalapozatlannak mutatkozott.

Az M.-i Kórház sürgősségi osztályának működési rendje szerint a műszakban lévő orvost kellett egyben kezelőorvosnak tekinteni, aki egy műszakvezető (ún. triage) ápoló és további két-három szakápoló közreműködésével látta el a munkáját. Ez a vádbeli időpontban a belgyógyász szakvizsgával rendelkező dr. P. I. volt.

Ugyanakkor a kórházban az a – fentiekkel ellentétes – gyakorlat alakult ki, hogy az anamnézis felvétele után a műszakvezető ápoló dönthetett a beteg megfelelő szakorvoshoz való irányításáról. A vádlott is gyakorlatilag így kapcsolódott be a sértett ellátásába, mint ügyeletes sebészt hívták az Országos Mentőszolgálat által beszállított beteghez.

Ezt követően a sértett kórházi kezelésében – egymást követően – két szakorvos vett részt. Az általános sebészeti szakvizsgával rendelkező vádlott állapította meg az arc zúzódásos sérülését, valamint a bal oldali orsócsont törését, illetve – az általa elrendelt röntgenvizsgálat eredményeként – kizárta a bal oldali szemüregkeret törésének lehetőségét. Ezt követően dr. P. M. neurológus – konzíliumra felkért orvosként – a bal oldali szemzug repesztett sebzéséhez kapcsolódó ideggyógyászati vizsgálatot végezte el, és a már begipszelt kezű sértettnél agyrázkódást diagnosztizált, melyet fájdalomcsillapítók szedésével és pihenéssel, a fizikai megterhelés tartós mellőzésével javasolt gyógyítani.

Az orvosi ellátásról kiállított kórházi látlelet ezeket ugyan egységes szerkezetbe foglaltan jelenítette meg, annak egyes részei mégis különböző személyekhez, más-más orvosi értékelésekhez voltak köthetőek. Ennek tényét – az ügy lényeges mozzanatainak a kiemelése érdekében – indokolt volt a tényállásban is megjeleníteni.

A fej- és karsérülést szenvedett sértett kórházi ellátásának idején két – az ügy elbírálása szempontjából lényeges – egészségügyi szakmai irányelv, eljárási protokoll létezett. Szűkebb hatállyal az, amit a M.-i Kórház pszichiátriai, neurológiai és sürgősségi osztályának vezető orvosai adtak ki, a neurológiai és pszichiátriai sürgősségi esetek kezelésére. Ezen túlmenően országos hatállyal bírt az Emberi Erőforrások Minisztériuma által kibocsátott irányelv, mely A súlyos koponya/agysérültek ellátásáról, a koponyasérültek osztályozásáról címet viselte, és meghatározta a hatóköre alá eső traumás eredetű agyi károsodások kezelésének rendjét. Ezek legfontosabb tartalmi jellemzőire a tényállás körében szintén ki kellett térni.

A sértettnek bizonyítható eszméletvesztése nem volt, az Országos Mentőszolgálat által kiállított esetlap kórtörténeti előzménye mindössze szédülésre és emlékezetkiesésre utalt. Ezt vette át a kórházi vizsgálatokról készült lelet is, amikor az egyébként éber, rendezett tudatú sértett vonatkozásában megjegyezte, hogy az otthonában történő elesését amnézia (emlékezetkiesés) kísérte.

Lényeges körülmény volt az is, hogy a M.-i Kórház sebészeti és traumatológiai szakrendelésén alkalmazott vádlott sebész szakorvosi végzettséggel rendelkezett, traumatológus (baleseti sebészeti) szakvizsgával nem.

E kiegészítések és helyesbítések a harmadfokú eljárásban sem eredményeztek eltérő tényállást, miután azok maradéktalanul illeszkedtek az első- és másodfokú bíróság által rögzített múltbeli történések és események menetébe, azokhoz képest mindössze az egyes részletek pontosítását, illetve bővebb kifejtését eredményezték. Az ekként kiegészített, illetve helyesbített másodfokú tényállás vált irányadóvá a harmadfokú eljárásban. Az irányadó tényállás alapján a másodfokú bíróság tévesen következtetett a vádlott büntetőjogi felelősségére.

Az ezt sérelmező fellebbezések tehát megalapozottak voltak.

A vád tárgyává tett bűncselekmény elkövetési magatartása a foglalkozási szabály megszegése, mely bármilyen normatív rendelkezés vagy általánosan elfogadott, íratlan gyakorlati szokás megsértését, figyelmen kívül hagyását jelenti.

A vádlott a kórházban kialakult gyakorlat következtében vált a sértett kezelőorvosává. Eredetileg ugyanis annak a műszakban lévő orvost, azaz dr. P. I.-t kellett volna tekinteni, a sebészeti ellátáson túlmutató szakmai döntéseket neki kellett volna meghoznia, az ezzel járó felelősséget pedig viselnie. Ő azonban a sértett gyógykezelésében semmilyen formában nem vett részt, vele nem is találkozott. A fej- és karsérülést szenvedett sértettet a műszakvezető ápoló sorolta be és irányította az ügyeletes sebészként dolgozó vádlotthoz, aki – ettől kezdődően – az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (továbbiakban Eütv.) 3. § b) pontjában írt rendelkezés értelmében valóban kezelőorvosként járt el.

A harmadfokú bíróság megítélése szerint azonban ennek az ügy megítélése szempontjából nem volt meghatározó jelentősége.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma által kiadott egészségügyi szakmai irányelv – szakterületek szerinti – hatóköre az idegsebészeti, a neurológiai, a traumatológiai, az aneszteziológiai, az oxyológiai, a központi ügyeleti és a sürgősségi betegellátó egységben szervezett szakellátásra terjed ki. Ez azt jelenti, hogy a felsorolt szakterületekhez tartozó intézményekben (betegellátó egységekben) olyan személyi és tárgyi feltételeket kell megteremteni, melyek a szakmai irányelvben foglalt előírások érvényesülését maradéktalanul biztosíthatják. Idetartozik – többek között – a fejsérült betegek alacsony, közepes, illetve magas kockázatú besorolásának az elvégzése, valamint az ezekhez rendelt vizsgálati, terápiás módszereknek a végrehajtása.

Mindezek teljesülése és alkalmazása azonban nem kérhető számon azon, aki – a felsorolt szakterületek önálló gyakorlásához szükséges képesítés hiányában – úgy vesz részt a betegellátás folyamatában, hogy a saját szakmai kompetenciáját meghaladó kérdések eldöntéséhez speciális ismeretekkel rendelkező szakorvos bevonását kéri, illetve kezdeményezi. Ezért a vádlott önmagában (ipso iure) nem is volt a szóban forgó szakmai irányelv hatálya alá vonható.

A vádbeli időszakban az M.-i Kórház neurológiai és pszichiátriai sürgősségi eseteinek kezelését, intézésének eljárási rendjét egy szakmai protokoll szabályozta, melyet az intézmény sürgősségi betegellátásban érintett osztályainak a vezetői írtak alá. Eszerint csak a sürgősségi betegellátási osztályon műszakot teljesítő orvos kapott felhatalmazást a neurológiai vagy pszichiátriai konzílium kezdeményezésére, illetve arra, hogy annak foganatosítása után döntsön a beteg további kezeléséről. Ennek keretein belül pedig a konzíliumot adó szakorvos – amennyiben azt indokoltnak tartotta – aláírásával és bélyegzőjével ellátott kérőlap kitöltésével kérhette képalkotó vizsgálat elvégzését.

E szakmai protokoll a sürgősségi esetek tekintetében a képalkotó vizsgálat elrendelését tehát két – egymásra épülő – fázishoz kötötte: a kezelőorvos konzíliumra irányuló felkéréséhez és a konzíliumot adó neurológus vagy pszichiáter szakorvos dokumentált kérelméhez. Mindez összhangban állt az M.-i Kórház fekvőbeteg-ellátás folyamatáról rendelkező szabályzatával, mely ügyeleti időszakban konzílium kezdeményezésére az osztályos szakorvost és az ügyeletes orvost is feljogosította.

A konzílium különböző szakterületek együttműködését jelenti, melynek célja – speciális ismeretekkel rendelkező szakorvos bevonásával – a beteg magasabb szintű ellátásának biztosítása.

Az Eütv. 126. § (2) bekezdése szerint az orvos – feltéve, ha a szakmai kompetenciája és felkészültsége alapján erre jogosult – a hozzá forduló beteget megvizsgálja. A vizsgálat megállapításaitól függően a beteget ellátja, vagy – megfelelő tárgyi és személyi feltételek hiánya esetén – a megfelelő feltételekkel rendelkező orvoshoz, illetve egészségügyi szolgáltatóhoz irányítja.

A vádlott éppen ezeknek az előírásoknak megfelelően járt el. A műszakvezető ápoló által hozzá irányított sértett bal szemzugának oldalsó részén keletkezett repesztett sebet kitisztította, az orsócsont törését – felső végtagi gipsz felhelyezésével – ellátta, és az arccsont esetleges töréses sérülésének tisztázása céljából koponyaröntgen készítését rendelte el. Ezzel a saját szakterületéhez tartozó feladatokat maradéktalanul és a szakma szabályai szerint ellátta, miközben az sem kerülte el a figyelmét, hogy a repesztett sebzés – anatómiai elhelyezkedése miatt – további vizsgálatot igényel. A rendelkezésére álló eszközökkel és terápiás módszerekkel ugyanis a koponyasérülés jellegét, súlyát, de leginkább annak lehetséges következményeit és szövődményeit nem volt képes egyedül felismerni, illetve diagnosztizálni. Ezért a sértett ellátásába – konzílium kérésével – megfelelő szakorvost vont be.

Mindezzel pedig eleget tett a jogszabályi előírásoknak és a szakmai protokoll által vele szemben támasztott követelményeknek.

A közreműködésre felkért neurológus szakorvos képalkotó vizsgálat elrendelését nem tartotta szükségesnek, a sértett számára mindössze fájdalomcsillapító szedését és pihentető életmód megtartását javasolta, illetve azt, hogy további panaszok vagy állapotrosszabbodás esetén a betegellátásban azonnal jelentkezzen. (Hangsúlyozni szükséges azt is, hogy ez utóbbi utasításnak a sértett nem tett eleget. Fokozódó fejfájásai ellenére a kórházba nem ment vissza, illetve ezt a panaszairól tudomással bíró hozzátartozói sem kezdeményezték.) Mindezek felülvizsgálatára, a konzíliumot adó szakorvos véleményének figyelmen kívül hagyására, és – ezzel kapcsolatosan – eltérő kezelési, terápiás módszer megválasztására és alkalmazására a vádlottnak nem volt oka; ilyen jellegű, más személy szakmai állásfoglalását felülbíráló revíziós kötelezettséget sem normatív rendelkezések, sem alacsonyabb szintű foglalkozási szabályok nem írtak elő a számára.

Nyilvánvalóan ezzel hozható összefüggésbe az is, hogy az ügyben eljárt dr. V. Cs. és dr. Sz. L. igazságügyi orvosszakértők kifejezetten úgy nyilatkoztak, hogy a neurológus bevonásával a vádlott kellő gondossággal járt el, melyet a jelen lévő dr. S. G. és dr. V. B. O. igazságügyi orvosszakértők sem cáfoltak meg. Ennek hangsúlyozását a harmadfokú bíróság annak ellenére szükségesnek találta, hogy – amint erre egyébként a másodfokú bíróság helyesen utalt – a fenti jogkérdése eldöntése nem a szakértők, hanem a bíróság feladatát képezte.

Mindezekre tekintettel tehát az állapítható meg, hogy a vádlott nem szegte meg foglalkozásának szabályait. Ezért a harmadfokú bíróság – a Be. 624. § (1) bekezdése alapján – a másodfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a vádlottat az ellene emelt, a Btk. 165. § (1) bekezdésében meghatározott és a (2) bekezdés b) pontja szerint minősülő foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétségének vádja alól a Be. 566. § (1) bekezdés a) pontjában írt okból – mivel a cselekmény nem bűncselekmény – felmentette.

A vádlott büntetőjogi felelősségének a hiánya folytán az eljárás során felmerült bűnügyi költséget – a Be. 575. § (1) bekezdésében írtak szerint – az állam viseli.