PK ÍH 2024/97.

I. A közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlását valósítja meg és ezáltal nem alkalmas – konkrét tények állítása nélkül – a személyiségi jog megsértésére beruházások túlárazottságának és az annak megvalósításában érdekeltségre vonatkozó közlés [2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:42. § (1) és (2) bekezdés, 2:43. § d) pont, 2:44. § (1) bekezdés, 2:52. § (3) bekezdés].

II. Magasabb összegű sérelemdíjat indokol, ha a közlést tevő célzatosan a közügyek megvitatásával semmilyen módon nem összefüggő, az érintett származására tudottan sértő módon vonatkozó kijelentést tesz [2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:52. § (3) bekezdés].

Az I. rendű felperes 2019 óta a község polgármestere, a 2017-ben Erdélyből beköltözött II. rendű felperes a képviselő-testület tagja; a közügyek iránt aktív érdeklődést mutató alperes a 2017 óta él a településen.

A 2021. évi önkormányzati beruházásokkal kapcsolatban az alperes a közösségi médiában több alkalommal is kifejtette álláspontját, így 2021 szeptemberét követően egy ízben profilhasználónak válaszolva a következő, az I. rendű felperesre vonatkozó közlést tett: „Gondolom csepeg neki a háromszor túlárazott beruházásokból.”

2021. november 23-án pedig egy önkormányzati ingatlanon végzett munkáról az alperes videófelvételt készített, amellyel összefüggésben szóbeli konfliktus alakult ki közte és az ott jelen lévő személyek, így a II. rendű felperes között és amelynek során az alperes a II. rendű felperesre utalva a „bocskoros román cigány” kijelentést tette.

A felperesek a keresetükben – egyebek mellett – annak a megállapítását kérték, hogy az alperes az előzőekben írt, rájuk vonatkozó közléseivel megsértette az I. rendű felperes, illetve a II. rendű felperes nevesített személyiségi jogait. Kérték továbbá az alperes eltiltását a további személyiségijog-sértéstől és kötelezését elégtétel adására, valamint a felperesek részére fejenként 1 000 000 forint sérelemdíj megfizetésére.

Az alperes személyiségijog-sértés hiányára hivatkozással a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes 2021. szeptember 1. napját követően a saját Facebook-profilján annak kommentelésével, hogy „Gondolom csepeg neki a háromszor túlárazott beruházásokból” megsértette az I. rendű felperes becsületét, míg a 2021. november 23. napján megtett azon kijelentésével, hogy „bocskoros román cigány”, megsértette a II. rendű felperes becsületét és emberi méltóságát. Az alperest a további személyiségijog-sértéstől eltiltotta. Az elégtételadás körében kötelezte az alperest, hogy az I., illetve a II. rendű felpereshez intézett magánlevélben fejezze ki sajnálatát az I., illetve a II. rendű felperes sérelmére elkövetett személyiségijog-sértésért. Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül sérelemdíj jogcímén fizessen meg az I. rendű felperesnek 400 000 forintot és 2022. január 1. napjától járó törvényes késedelmi kamatát, a II. rendű felperesnek 300 000 forintot és 2021. január 1. napjától járó törvényes késedelmi kamatát. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

Az ítélet indokolása szerint a rendelkezésre álló okirati bizonyítékok alapján egyértelműen megállapítható volt, hogy az alperes saját Facebook-oldalán nyilvánosságra hozta vitathatatlanul az I. rendű felperesre vonatkozó azon bejegyzését, miszerint „Gondolom, csepeg neki a háromszor túlárazott beruházásokból”.

Amennyiben az alperes azon sarkos politikai véleményét fogalmazta volna meg csupán ezzel, hogy az általa megismert önkormányzati beruházások a községben túlárazottak, úgy az még a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő alkotmányos alapjoga gyakorlásának a keretein belül maradt volna és indokolt lehetett volna ezen közléssel összefüggésben az I. rendű felperesi közéleti szereplő személyiségijog-védelmének az ilyen módon történő korlátozása. Ezzel szemben a közlés egésze hordozta a releváns jogi tartalmat akként, hogy az alperes azon véleményét is megfogalmazta, hogy a többszörösen túlárazott beruházásokból az önkormányzat törvényes képviselője, az I. rendű felperes is részesül. Ez a vélemény viszont semmilyen ténytartalmat nem hordozott és alkalmas volt az I. rendű felperes társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására, egyben kifejezésmódjában indokolatlanul bántó véleménynyilvánításnak is minősült. Ezzel a kijelentéssel ugyanis lényegében hivatali bűncselekmény elkövetésével hozta összefüggésbe az I. rendű felperest. Az öncélú véleménynyilvánítás alkotmányos védelme viszont indokolatlan és ezért a becsülethez fűződő személyiségi jog megsértésére objektíve alkalmas volt.

Az elsőfokú eljárásban lefolytatott bizonyítási eljárás alapján, különös tekintettel a perben meghallgatott tanúk vallomásaira, az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a II. rendű felperes eleget tett bizonyítási kötelezettségének annyiban, hogy 2021. november 23-án az alperes őt a „bocskoros román cigány” jelzővel illette. E ténymegállapítás kapcsán támaszkodott még a részben ugyancsak e miatt a cselekmény miatt az alperessel szemben indult és ilyen módon idekapcsolódó büntetőeljárás során meghallgatott tanúk vallomásaira is.

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a „bocskoros román cigány” jelző használata a véleménynyilvánítás kifejezésmódjában is indokolatlanul durván bántó és sértő módja volt és alkalmas volt a II. rendű felperesi közéleti szereplő társadalmi megítélésének a hátrányos befolyásolására is, hiszen csupán származása miatt illette őt igen durva és egyértelműen indokolatlanul bántó jelzőkkel. A kijelentés emellett pedig teljes mértékben öncélú is volt, hiszen a II. rendű felperesi közéleti szereplő önkormányzati pozíciójával még csak közvetetten sem volt összefüggésbe hozható, ekképpen alkalmas volt a II. rendű felperes becsületének a megsértésére is. Mindezen túl az alperes ezen kijelentésének a megtételekor nem tanúsította a II. rendű felperessel összefüggésben azt a tőle minimálisan elvárható tiszteletet sem, amely pusztán emberi léte alapján a II. rendű felperest megillette, ezért a kijelentés megtételével a II. rendű felperesnek az emberi méltóságát is megsértette.

Az ekként megállapított tényállás alapján az elsőfokú bíróság nem talált olyan további körülményt, amely alapján további személyiségijog-sértésre következtetést tudott volna levonni

Az ítéletben meghatározott személyiségijog-sértésekkel összefüggésben az elsőfokú bíróság indokoltnak találta a felróhatóságtól független szankciók alkalmazását, így az alperest a további személyiségijog-sértéstől eltiltotta és kötelezte őt elégtétel adására. Utóbbit azzal, hogy a jogsértés jellegére tekintettel nagyobb nyilvánosság biztosítása nem indokolt, a sajnálkozás magánlevélben kifejezése elégséges a sérelem orvoslására.

Részben találta alaposnak a felperesek sérelemdíj iránti igényét. Kifejtette, hogy a felperesek vonatkozásában bekövetkezett immateriális hátrányok nem értékelhetők bagatell sérelemként, ezért arra alapítottan nem volt indokolt a kereset teljes elutasítása a sérelemdíj vonatkozásában. Az I. rendű felperest érintően figyelembe vette, hogy a személyiségijog-sértés nem volt ismétlődő, a jogsértés súlya és a felróhatóság mértéke átlagosnak volt minősíthető. Kiemelte, hogy az alperes túllépte a szabad véleménynyilvánítás jogilag is megengedett határait, amikor megkérdőjelezve az I. rendű felperes emberi tisztességét, bűncselekmény elkövetésével hozta őt összefüggésbe, amely hátrányosan befolyásolhatja társadalmi megítélését. Figyelembe vette, hogy a II. rendű felperesnek két nevesített személyiségi jogát is megsértette és bár a pénzbeli kompenzáció során megtorló szempontok nem érvényesülhetnek, indokoltnak találta alapul venni mind az egyedi, mind a generális prevenció érvényesülését is. Utóbbit oly módon, hogy az ítéleti rendelkezésnek a személyiségijog-sértéstől történő visszatartó hatása ne csak a peres felek vonatkozásában érvényesülhessen.

Az ítélettel szemben az alperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben kérte elsődlegesen annak megváltoztatását, a kereset teljes egészében elutasítását, másodlagosan pedig mindkét felperes vonatkozásában a sérelemdíj mellőzését, illetve mérséklését.

Az I. rendű felperest érintő megállapított személyiségijog-sértés vonatkozásában kiemelte, hogy az általa megfogalmazott bejegyzések mindegyike közéleti szereplők közéleti tevékenységével kapcsolatban fogalmazott meg kritikai észrevételeket, véleményt. Ez a magatartása pedig csupán a közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása körében értékelhető. Az I. rendű felperes közéleti szereplőként a kommentben írt vélemények kapcsán tűrni volt köteles a nyilvános véleménynyilvánítás formájában megnyilvánuló személyiség elleni támadást, miután az alperes véleménynyilvánításhoz való joga erősebb az I. rendű felperes személyiségi jogánál. A kifogásolt közlés alkalmas volt arra – mint ahogy azt az elsőfokú ítélet egyébként helyesen meg is állapította –, hogy a helyi közéleti vitát előmozdítsa. A helyi közéletben pedig az abban részt vevők véleménynyilvánítása során megengedettek akár az értéktelen, akár a helytelen, akár az elvetendő megszólalások is, valamint az éles, túlzó megfogalmazások úgyszintén. Mindezt az értelmezést az elsőfokú bíróság is elfogadta, ennek ellenére az indokolás önmagának ellentmondva állapította meg, hogy a komment indokolatlanul bántó lett volna. Kiemelte, hogy a kifogásolt közlés tényállítást nem tartalmazott, kizárólag véleményt fogalmazott meg. Egyértelműen erre utalt a „gondolom” szófordulat alkalmazása.

A fellebbezés a II. rendű felperes vonatkozásában megállapított személyiségijog-sértés tekintetében kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság tévesen foglalt állást akként, hogy a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján a hivatkozott közléseket bizonyítottnak kell tekinteni. Rámutatott arra, hogy a büntetőeljárásban a nyomozás megszüntetésére azért került sor, mert a nyomozó hatóság álláspontja szerint nem volt megállapítható bűncselekmény elkövetése. A felperesek a büntetőeljárásban nem jelentették be a perben meghallgatott egyik tanút, holott nyilvánvalóan tudniuk kellett, hogy erre ő alkalmas lenne, ha egyébként az eseményeket tapasztalta. Kifogásolták, hogy az elsőfokú bíróság őt érdektelen tanúnak határozta meg, holott függőségi viszonyban áll az I. rendű felperessel. Téves és iratellenes volt az a ténymegállapítás, mely szerint a büntetőeljárásban meghallgatott tanúk a helyszínen az események során jelen lettek volna. Felhívta, hogy az elsőfokú bíróság nem vette kellően figyelembe a tanúknak, valamint a felpereseknek a nyilatkozataikban tetten érhető, részletesen hivatkozott ellentmondásokat.

Mindezen túl a fellebbezés szerint a megállapított sérelemdíj összege mindkét felperes vonatkozásában túlzott mértékű. E körben kiemelte, hogy az ítélet nem foglalkozott a jogsértés sértettekre és környezetükre gyakorolt hatásával. Az a ténymegállapítás, hogy a nyilatkozat megingatta az I. rendű felperes iránti közbizalmat, puszta feltételezés, a generális prevencióra történő elsőfokú hivatkozás pedig értelmezhetetlen.

A felperesek a fellebbezési ellenkérelmükben az elsőfokú ítélet helyes indokai alapján történő helybenhagyását kérték. Érdemben helyesnek találták az elsőfokú ítélet megállapításait, kiemelték, hogy a gyalázkodó, a felpereseket tisztességükben, közmegbízatás során eljárt tisztességükben megkérdőjelező alperesi állítások és felvetések nem esnek a tűrési kötelezettség kategóriájába. Számos bírósági döntés hivatkozásával rámutattak arra, hogy a szabad véleménynyilvánítás nem terjed ki a tudatosan valótlan tényállításokra és csúsztatásokra, a valós tények hamis színben való feltüntetésére. A közszereplő sem köteles eltűrni tehát a személyére vonatkozó valótlan és sértő tényállításokat. A felperesek nem voltak kötelesek tűrni azt sem, hogy tartalmát illetően az alperes őket korrupcióval, lopással, hivatali visszaélést megvalósító cselekményekkel hozta összefüggésbe, időben elhúzódva több alkalommal is a közösségi portálon tett bejegyzéseivel. Utaltak arra is, hogy egyébként az alperes az elsőfokú ítélet meghozatalát követően szintén jogsértő tartalmú közléseket tett közzé Facebook-bejegyzés formájában.

Az ítélőtábla a fellebbezést a következők szerint részben találta alaposnak.

Az ítélőtábla a fellebbezés elbírálása során a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 370. § (1) bekezdése által rögzítettek szerint a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között járt el, mivel az elsőfokú eljárásban nem talált a Pp. 379. és 380. §-ai szerint kötelező hatályon kívül helyezésre vezető okot, valamint a Pp. 381. §-a szerinti mérlegelhető hatályon kívül helyezési okot képező lényeges eljárási szabálysértést sem, és eltérő anyagi pervezetést sem tartott indokoltnak.

A fellebbezés érdemére nézve a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között az ítélőtáblának abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy az I. rendű felperesre nézve tett azon kijelentés, hogy „Gondolom csepeg neki a háromszor túlárazott beruházásokból”, valamint a II. rendű felperesre vonatkozó azon kijelentés, miszerint „bocskoros román cigány” megsértette-e az I., illetve a II. rendű felperes becsülethez, illetve jóhírnévhez fűződő személyiségi jogát.

Egyetértett az ítélőtábla a fellebbezéssel annyiban, hogy az I. rendű felperes vonatkozásában tett alperesi kijelentés személyiségi jogot nem sértett meg.

A Ptk. 2:42. §-ának (1) bekezdése személyiségi jogokat általános védelem alá helyezi, amikor úgy rendelkezik, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy törvényi és mások jogainak korlátai között személyiségét, így különösen a magán- és családi élet, az otthon, a másokkal való bármilyen módon, illetve eszközzel történő – kapcsolattartás és a jóhírnév tiszteletben tartásához való jogát szabadon érvényesíthesse és hogy abban őt senki ne gátolja. A Ptk. 2:42. § (2) bekezdése értelmében pedig a személyiségi jogok alapját, az emberi méltóságot és az abból fakadó személyiségi jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani.

A Ptk. 2:43. § d) pontja a nevesített személyiségi jogok között határozza meg a becsülethez és a jóhírnévhez való jogot; az előbbi megsértését jelenti a Ptk. 2:45. § (1) bekezdése szerint különösen a más személy társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására alkalmas, kifejezésmódjában indokolatlanul bántó véleménynyilvánítás; míg az utóbbi megsértését jelenti a jogszabályhely (2) bekezdése szerint, ha valaki más személyre vonatkozó és e személyt sértő valótlan tényt állít vagy híresztel vagy valós tényt hamis színben tüntet fel.

Az ítélőtábla álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen közelítette meg a fellebbezéssel vitássá tett kijelentések kapcsán keletkezett jogvitát akkor, amikor mindenekelőtt a verbálisan, illetve elektronikusan írásban tett megnyilvánulások alanyait, azaz azokat, akikre vonatkoztak, minősítette a közéleti szerepvállalásuk szempontjából.

A Ptk. 2:44. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása a közéleti szereplő személyiségi jogainak védelmét szükséges és arányos mértékben, az emberi méltóság sérelme nélkül korlátozhatja, azonban az nem járhat a magán- és családi életének, valamint otthonának sérelmével.

Azt tehát az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a felperesek mindketten közéleti szereplőnek minősülnek és ezért a jogszabály által szabályozott módon a közügyek szabad megvitatásának, illetve ennek biztosítása érdekében alkotmányos kötelezettségük a nem közéleti szereplőkét meghaladó tűrési kötelezettség. Azt pedig ugyancsak helytállóan szögezte le az elsőfokú ítélet, hogy a vélemény kinyilvánításának, illetve a tényállítások megtételének szabadsága a szólás és sajtószabadság legbelsőbb köréhez tartozik [7/2014. (III. 7.) AB határozat] és azt is, hogy az ilyen szabadság érvényesülésének azonban csak akkor van helye, ha a véleménynyilvánítás vagy tényállítás a közügyekkel függ össze. Az Alkotmánybíróság ugyanezen határozatában ([57] pont) mutatott rá arra, hogy a politikai vélemény fókuszában elsősorban maguk a közügyek és nem pedig a közszereplők állnak, így a közügyekre vonatkozó megszólalások élveznek fokozott védelmet és csak az ilyen megszólalások esetén korlátozhatók az általuk érintett személyiségi jogok védelme.

Az Alkotmánybíróság a már felhívott 7/2014. (III. 7.) AB határozatában ([4] pont) kimondta, hogy a közügyek vitájában tett véleménynyilvánítások fokozott védelmére, ezzel összefüggésben pedig a közéleti szereplők tágabb bírálhatóságára vonatkozó alkotmányjogi érvek a fejlett demokráciák közösen vallott tételei. Ugyanez az AB határozat [49] pontja pedig azt fogalmazta meg, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága az értékítéletet kifejező, az egyén személyes meggyőződését közlő megszólalásokra attól függetlenül kiterjed, hogy a vélemény értékes vagy értéktelen, helyes vagy helytelen, tiszteletre méltó vagy elvetendő.

Helyesen rögzítette az elsőfokú bíróság, hogy a közéletben szereplőkkel szembeni véleménynyilvánítások során megengedettek az értéktelen vagy akár helytelen, sőt elvetendő megszólalások is és ekként nem jogsértő a túlzó megfogalmazás sem. A kifogásolt közlés alkalmas volt arra, hogy a helyi közéleti vitát előmozdítsa. Az alperes véleménynyilvánítása az I. rendű felperes közéleti szereplői státuszára figyelemmel a becsületet sem sértette, ebben az összefüggésben nem lehetett olyan kirívóan súlyosnak, lealacsonyítónak, indokolatlanul bántónak tekinteni, amely a tűrési kötelezettség körén kívül esne.

Mindezekre tekintettel az ítélőtábla a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú ítéletet ebben a részében megváltoztatta és az I. rendű felperes keresetét egészében elutasította.

Nem osztotta azonban a fellebbezést az ítélőtábla a II. rendű felperest ért közlést érintően; ebben a vonatkozásban az elsőfokú bíróság a tényállást a bizonyítékok logikus és okszerű mérlegelése alapján, helytállóan állapította meg, a jogszabályi rendelkezéseket megfelelően hívta fel és a jogvita elbírálásához helytállóan alkalmazta, az ebből levezetett érdemi döntése is helyes, amelynek jogi érveit az ítélőtábla minden részében osztotta.

Az alperes a fellebbezésében megjelölte azt a jogszabálysértést, amelyre a fellebbezését alapította és azt a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésében határozta meg akkor, amikor állítása szerint az elsőfokú bíróság tévesen foglalt állást akként, hogy a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján a hivatkozott közléseket bizonyítottnak kell tekinteni. Nem vitatta azonban azt, hogy ezek a közlések bizonyítottságuk esetén egyébként a becsülethez és az emberi méltósághoz fűződő személyiségi jog megsértésére alkalmasak voltak, így ezt a Pp. 370. § (1) bekezdésében írt felülbírálati jogkör korlátaira tekintettel nem vizsgálta.

A polgári perrendtartás a Pp. 263. § (1) bekezdése értelmében a szabad bizonyítási rendszeren alapul, amely a bizonyítékok megválasztásában, a bizonyítási indítványok teljesítésében és a bizonyítékok értékelésében is jelentkezik. A bizonyítékok szabad mérlegelése során a bíróság értékeli, hogy a felek tényállításait az általuk rendelkezésre bocsátott bizonyítékok alátámasztották-e vagy sem. A bíróság által megállapított tényállás akkor felel meg az eljárásjogi szabályoknak, ha összhangban áll a periratokkal, logikus, okszerű és helyes következtetéseken nyugszik, a bíróság pedig a döntése indokolásában számot ad arról, hogy miért fogadta el vagy vetette el a rendelkezésre álló bizonyítékokat. Az elsőfokú ítélet az előző követelményeknek megfelelt, a bizonyítékok okszerű mérlegelésével, annak indokairól számot adva, az eljárásjogi rendelkezésekkel összhangban foglalt állást úgy, hogy az alperes a II. rendű felperest érintő kijelentés megtörténtét bizonyítani tudta. A bizonyítékok mérlegelése megfelelt az alapvető logikai szabályoknak, annak felülmérlegelésére az ítélőtábla indokot nem talált.

Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság mérlegelési tevékenységének okszerűtlenségére tett fellebbezési hivatkozásokat nem találta alaposnak. A nyomozó hatóság sem a nyomozás során, sem a nyomozást megszüntető határozatában nem állapította meg, hogy az inkriminált megjegyzést nem tette meg az alperes, csak azt, hogy nem bizonyítható bűncselekmény elkövetésének ténye. Az elsőfokú bírósági ténymegállapítást nem cáfolja és nem is teszi megalapozatlanná ezért, hogy a felperesek a büntetőeljárásban nem jelentették be a perben meghallgatott tanút, ennek ugyanis számos más oka is lehetett, mint az, hogy a nevezett személy nem volt szem-, illetve fültanúja a peresített eseménynek. Az a körülmény pedig, hogy a tanú közmunkás volt a perbeli időszakban, a vallomását semmilyen okból nem teszi a tényállás megállapításához szükséges mértékben felhasználhatatlanná. A hivatkozott másik két tanú más alkalmak során történt eseményekről nyilatkoztak, így a fellebbezés e vonatkozásban sem volt alapos.

Az ítélőtábla álláspontja szerint tehát az elsőfokú bíróság megalapozottan állapította meg, hogy a II. rendű felperesre nézve az alperes az ítéleti marasztalással érintett kijelentést tette és álláspontja szerint helytálló volt az abból levont jogkövetkeztetése is.

Az utóbbi körben a sérelemdíj mértékét illetően előterjesztett fellebbezés kapcsán az ítélőtábla rámutat arra, hogy maga a jogintézmény és annak jogalkotó által is szándékolt kompenzáló és magánjogi büntetés funkcióját a sérelemdíj összegének megállapításakor feltétlenül figyelembe kell venni. A sérelemdíj nem lehet jelképes összeg, annak konkrét mértéke meghatározásakor a jogsértés súlyára, esetleges ismétlődésére, a felróhatóság mértékére és a jogsértésnek a sértettre és a környezetre gyakorolt hatására kell figyelemmel lenni. A pénzbeli szankció mértéke a Ptk. 2:52. § (3) bekezdésének szempontjai alapján minden esetben a bírói mérlegelésen alapul, amelynek során azonban az egyedi körülmények gondos és részletes mérlegelése mellett, a mértéktartás követelményének megfelelően, igazodni kell a jogalkalmazás kialakult gyakorlatához. Az alperes a megtett becsmérlő kijelentést teljesen nyilvánvalóan és így minden bizonyítást szükségtelenné tevő módon úgy és olyan tartalommal tette meg, hogy annak szándéka, illetve célzatossága egyértelműen a felperes becsületének a sértését hordozta magában, arra irányult. Az, hogy a II. rendű felperes Románia földrajzi területéről származik, az alperes által tudott volt és ennek, valamint a II. rendű felperes magyarországi jelenlétének és közéleti szerepvállalásának az együttes összevetése egyértelműen arra utal, hogy az alperes szándéka a II. rendű felperes súlyos megsértése volt, ezzel pedig az elsőfokú bíróság által is helytállóan megállapított módon sértette a II. rendű felperes becsülethez fűződő jogát. E vonatkozásban pedig az ítélőtábla is úgy ítélte meg, hogy a cselekményének célzatossága és e cél törvénnyel össze nem egyeztethető tartalma már önmagában indokolttá teszi az elsőfokú bíróság által megállapított sérelemdíj alkalmazását és annak mértékét is.

A személyiségijog-sértés megtörténtére, súlyára és körülményeire tekintettel pedig helyesen alkalmazta az elsőfokú bíróság – a fellebbezésben ebben a tekintetben nem is vitatott – jogsértéstől eltiltás és elégtétel adására kötelezés jogkövetkezményeit.

Mindezekre tekintettel az ítélőtábla a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú ítéletet az I. rendű felperest érintően megváltoztatta és a keresetet ebben a részben elutasította, míg a II. rendű felperest érintően, lényegében helyes indokai alapján, helybenhagyta.