BK ÍH 2025/112.

I. Az összbüntetés szempontjából az elkövetés idejének az utoljára megvalósított bűncselekmény elkövetési ideje számít, azaz abban az esetben, ha az elkövető a halmazatban elbírált bűncselekményeket több büntetőtörvény hatálya alatt követi el, az alkalmazandó jogszabály kiválasztását mindenkor az utolsóként megvalósított bűncselekmény elkövetési ideje alapozza meg.

II. Az összbüntetési ítélet és az összbüntetésbe foglalás iránti indítványt elutasító végzés nem ügydöntő határozat, ezért e határozatokon a bíróság Magyarország címerét nem tünteti fel [Btk. 2. §, 93–96. §; Be. 456. § (1) bekezdés; A bíróságok egységes iratkezelési szabályzatáról szóló 17/2014. (XII. 23.) OBH utasítás (Beisz.) 12. §, 27/A. § (3) bekezdés].

A törvényszék mint elsőfokú bíróság a rendelkező részben írt összbüntetési ítéletével az elítélt hat alapítélettel kiszabott szabadságvesztés-büntetését összbüntetésbe foglalta, az összbüntetés tartamát 9 év 2 hónapban, annak végrehajtását börtön fokozatban határozta meg. Megállapította továbbá, hogy az elítélt különös visszaeső, valamint hogy feltételes szabadságra nem bocsátható.

Az összbüntetési ítéletet az ügyészség tudomásul vette, a védő nem nyilatkozott, az ellen az elítélt jelentett be kézbesítési íven fellebbezést. Beadványában először arra tért ki, hogy az elsőfokon eljárt bíróval szemben elfogultságot jelentett be, amellyel kapcsolatban tájékoztatást nem kapott, ezért az elfogultsági kifogást fellebbezésében is fenntartotta. Az ügy érdeme kapcsán fellebbezését avégett nyújtotta be, hogy a bíróság a Btk. helyett a korábban hatályos, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1978. évi IV. törvény) alapján folytassa le eljárását, mert az számára kedvezőbb.

A fellebbviteli főügyészség átiratában az elsőfokú ítélettel és annak indokolásával egyetértett, álláspontja szerint a törvényszék az alkalmazandó anyagi jogszabályt helyesen választotta meg, az elengedés mértékéről törvényesen döntött, az egyéb kérdésekben is megfelelően határozott, ezért az összbüntetési ítélet helybenhagyását indítványozta.

Az ítélőtábla mint másodfokú bíróság a fellebbezésről a Be. 837. § (1) bekezdés e) pontja szerinti tanácsülésen eljárva, a Be. 839. § (5) bekezdése szerint az ügyiratok alapján határozott.

Az elítélt fellebbezése alaptalan.

Az ítélőtábla a felülbírálat során megállapította, hogy a törvényszék a perrendi szabályok megtartásával, az érintett alapítéletek releváns, jogkérdésre kiható adatainak iratszerű rögzítésével, kifogástalan indokolással döntött az összbüntetésbe foglalásról.

Elöljáróban az ítélőtábla az elsőfokon eljáró bíróval szemben benyújtott kizárási kifogás kapcsán az iratok alapján megállapította, hogy a bíró kizárására irányuló indítványt a törvényszék a 2025. június 3. napján meghozott végzésével megtagadta. A terhelti indítvány tehát elbírálásra került, így a fellebbezésben megismételt kifogással az ítélőtáblának nem kellett foglalkoznia. Megjegyzendő, hogy a Be. 18. § (1) bekezdése értelmében, ha a más által bejelentett kizáráshoz a bíró hozzájárult, akkor a bejelentés elintézéséig az ügyben nem járhat el; minden más esetben az érintett bíró továbbra is eljárhat és ügydöntő határozatot is hozhat. Jelen esetben az eljárt bíró arról nyilatkozott, hogy nem érzi magát elfogultnak, emiatt – a Be. 18. § (1) bekezdésére figyelemmel – az ügyben a kizárásban való döntésig eljárhatott és határozatot is hozhatott. Nem merül fel tehát aggály azzal kapcsolatban, hogy a kizárási indítványról szóló döntésre későbbi időpontban került sor, mint az összbüntetési ítélet meghozatalára.

Az ügy érdemére rátérve, az ítélőtábla megállapította, hogy törvényesen alkalmazta az elsőfokú bíróság jelen összbüntetési eljárásban a Btk. vonatkozó szabályait. Az alkalmazandó anyagi jogi szabályok kapcsán a terhelti fellebbezésben és észrevételben írtakra is reagálva az ítélőtábla a következőkre mutat rá:

A bíróságnak alapvetően abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy az 1978. évi IV. törvény vagy a Btk. szabályai alkalmazandók-e az összbüntetési eljárásban. E vizsgálatot a Btk. 2. §-a alapján kell lefolytatni a bíróságnak, amely törvényhely (1) bekezdése szerint a bűncselekményt – meghatározott kivételekkel – az elkövetése idején hatályban lévő büntetőtörvény szerint kell elbírálni. A (2) bekezdés fogalmaz meg ilyen kivételt, amikor kimondja, hogy ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntetőtörvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új büntető törvényt kell alkalmazni.

Az Alkotmánybíróság e kérdés kapcsán a 10/2018. (VII. 18.) AB határozatban és az 1/2020. (I. 2.) AB határozatban foglalt állást. Ezek értelmében az alkalmazandó anyagi jogszabályt az összbüntetésbe foglalandó alapítéletekben szereplő bűncselekmények elkövetési ideje határozza meg. Ha legalább egy alapítéletben elbírált cselekmény elkövetési ideje 2013. július 1. napja, vagyis a Btk. hatálybalépése utáni időpontra esik, akkor a Btk. összbüntetési szabályait kell alkalmazni. Amennyiben az összes elkövetési idő 2013. július 1. napja előtti, akkor kell a bíróságnak a Btk. 2. §-a alapján mérlegelnie, hogy melyik büntető törvénykönyvet alkalmazza az összbüntetésbe foglalás során.

Ezt a bírói gyakorlatot erősíti meg az Alkotmánybíróság 3256/2022. (VI. 3.) AB határozata is. Az Alkotmánybíróság e határozatában megállapította, hogy „az elkövetési idő és annak alapján az elkövetés idején hatályban lévő büntetőtörvény meghatározásának a módja az összbüntetési szabályok alkalmazása keretébe eső olyan szakjogi kérdés, amelyet az eljáró bíróságoknak kell meghatározniuk” {3256/2022. (VI. 3.) AB határozat [59] bekezdés}.

Az alkalmazandó anyagi jogszabály szempontjából tehát az szükséges, hogy a bíróság – mint nem alkotmányossági, hanem szakjogi kérdésként – meghatározza, mi az elkövetéskori törvény és mi az elbíráláskori törvény. Az utóbbi értelemszerűen a jelenleg hatályos Btk. Az előbbi, azaz az elkövetéskori törvény meghatározása vizsgálandó kérdés. Az összbüntetés szempontjából a bírói gyakorlat szerint az elkövetés idejének az utoljára megvalósított bűncselekmény elkövetési ideje számít. Másként megfogalmazva, abban az esetben, ha az elkövető a halmazatban elbírált bűncselekményeket több büntetőtörvény hatálya alatt követi el, az alkalmazandó jogszabály kiválasztását mindenkor az utolsóként megvalósított bűncselekmény elkövetési ideje alapozza meg.

Ebből következik: ahogy a halmazati büntetésnél, úgy az összbüntetésnél is az elkövetési időt – és ebből fakadóan az elkövetéskor hatályos törvényt – az utolsóként megvalósított bűncselekmény elkövetési ideje alapozza meg. Jelen összbüntetési eljárásban érintett bűncselekmények közül az utolsóként megvalósított bűncselekmény a 4. alapítéletben elbírált cselekmény, ezért ez az időpont lesz az irányadó az összbüntetési eljárásban az elkövetéskori törvény meghatározásakor is.

Ezt a bírósági gyakorlatot az Alkotmánybíróság az elítélt által hivatkozott 2018-as döntését követően meghozott, 2022-es alkotmánybírósági határozatában az Alaptörvénnyel és az alkotmánybírósági gyakorlattal összeegyeztethetőnek találta {3256/2022. (VI. 3.) AB határozat [47] bekezdés}.

Helytállóan mondta ki tehát a törvényszék, hogy az 1978. évi IV. törvény alkalmazásának csak akkor lenne helye, ha az elítélt valamennyi cselekményét a Btk. hatálybalépése, azaz 2013. július 1. előtt követte el. Figyelemmel arra, hogy a 4. számú alapítélet-beli bűncselekmény elkövetési ideje ezen időpont utáni, az összbüntetési eljárásban a Btk.-t kellett alkalmazni. E tekintetben nincs jelentősége annak az elítélti hivatkozásnak sem, hogy a 4. számú alapítéletben halmazatban álló bűncselekmények nagy részét a terhelt még az 1978. évi IV. törvény hatálya alatt követte el, és csak kisebb részét a Btk. hatálya alatt, hiszen – miként az már fentebb említésre került – a bűnhalmazatban álló bűncselekmények elkövetési idejét az utolsóként megvalósított bűncselekmény elkövetési ideje határozza meg, függetlenül az elkövetett bűncselekmények különböző törvények hatálya alatti arányától.

Jelen ügyben a 4. számú alapítéletet illetően az elkövetési idő 2013. július 1. napja után, vagyis a Btk. hatálya alatti, ezért ez esetben az irányadó alkotmánybírósági gyakorlat alapján a Btk. 2. §-a szerinti vizsgálatot nem kellett elvégezni, mivel az utolsó elkövetési időből fakadóan – jelen összbüntetési eljárásban – az elkövetéskor hatályos törvény nem az 1978. évi IV. törvény, hanem a jelenlegi Btk. volt. Ezért ezen ügyben a hatályos Btk. mint elkövetéskori jogszabály összbüntetési rendelkezései voltak alkalmazhatók, függetlenül attól, hogy melyik törvény szabályai lettek volna a terheltre kedvezőbbek.

Összességében tehát elmondható, hogy a törvényszék helytállóan foglalt állást a hatályos Btk. alkalmazása mellett, és annak 93–96. §-aiban írt rendelkezéseit is megfelelően alkalmazta.

Az ítélőtábla osztotta a törvényszéknek az összbüntetés tartamával összefüggésben írt érvelését is. Az elsőfokú bíróság a Btk. 94. §-ában írtaknak megfelelően, a törvényi keretek között határozta meg az összbüntetés tartamát, azt a terhelt számára a legkedvezőbb módon, a törvényi minimumban meghatározva. A Kúria 3/2002. BJE határozatának II. pontjában és indokolása II/3. pontjában szereplő, az összbüntetés tartamának meghatározásánál figyelembe veendő tényezők alapján az összbüntetés 9 év 2 hónapban megállapított tartama nem vitatottan törvényes volt, annak mértéke alappal nem kifogásolható.

A végrehajtási fokozat és a feltételes szabadságra bocsátásból való kizárásra vonatkozó rendelkezés a Btk. 95. §-ának mindenben megfelelt.

Az ítélőtábla megjegyzi, hogy a bíróságok egységes iratkezelési szabályzatáról szóló 17/2014. (XII. 23.) OBH utasítás (Beisz.) 27/A. § (3) bekezdése értelmében Magyarország címerét a Beisz. 12. §-a szerinti ügydöntő határozaton kell feltüntetni. A Beisz. 12. § (2) bekezdése szerint a büntetőügyekben ügydöntő határozatnak a büntetőjogi főkérdésekről, így a bűnösségről, a bűncselekmény minősítéséről és a büntetés kiszabásáról vagy intézkedés alkalmazásáról, illetve az eljárás megszüntetéséről vagy – ha a vádlott bűnössége nem állapítható meg és az eljárást nem kell megszüntetni – a vádlott felmentéséről döntő határozat minősül. Az összbüntetésbe foglalás nem tekinthető büntetés kiszabásnak. Emiatt az összbüntetési ítélet és az összbüntetésbe foglalás iránti indítványt elutasító végzés nem ügydöntő határozat, ezért a bíróság e határozatokon Magyarország címerét nem tünteti fel.

A fentebb kifejtettekből következően a fellebbezés nem vezethetett eredményre, ezért az ítélőtábla a törvényszék határozatát a Be. 837. § (1) bekezdése alapján alkalmazandó Be. 605. § (1) bekezdése értelmében helybenhagyta.