BK ÍH 2025/114.

I. A hulladékgazdálkodás rendjének megsértése elkövetési magatartásai, azok elhatárolása és értelmezése.

II. A tényállás kiegészítésének, helyesbítésének elhatárolása az eltérő tényállás megállapításától.

III. Az eltérő tényállás és az ellentétes döntés nyilvánvaló összefüggéseik ellenére sem rokonértelmű kifejezések, jelentéstartalmuk nem egyező. Minden eltérő tényállás ugyanis szükségszerűen ellentétes döntéshez vezet, de nem minden ellentétes döntés mögött áll szükségszerűen eltérő tényállás [Btk. 248. §; Htv. 1/A. § (1) bekezdés, 12. § (1) és (1a) bekezdés, 14. § (1) bekezdés; Be. 593. § (1) bekezdés, 615. § (2) és (2a) bekezdés].

Az elsőfokon eljáró járásbíróság a 2024. március 12-én kelt ítéletével vádlottat a Btk. 248. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott és a (3) bekezdés a) pontja szerint minősülő hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntettének a vádja alól felmentette. Ennek okát a Be. 566. § (1) bekezdés a) pontjában jelölte meg, tehát abban, hogy a cselekmény nem bűncselekmény.

Az elsőfokú bíróság ítéletében történeti tényállásként a következőket rögzítette:

A vádlott 2022 novemberében a H. községben lévő lakóházának tetőszerkezetét felújította, ennek során a melléképület tetején lévő, elöregedett hullámpala elemeket eltávolította. Az így keletkezett hulladékot pedig teherautójára pakolta.

A hulladékkal megrakott, ponyvával letakart teherautóval egy közeli, a község önkormányzatának tulajdonát képező földúthoz hajtott, majd – annak ellenére, hogy a hulladéknak a szóban forgó helyen történő elhelyezését a hatóság nem engedélyezte – a hulladékot a földútra borította. A szóban forgó hullámpalák azbesztet tartalmaztak, tömegük legfeljebb 850 kilogramm volt, a jelentős mennyiséget tehát nem érte el.

Ezt követően ugyancsak a történeti tényállás körében ismertette az ügy hátterét képező igazgatási jogszabályok – a hulladékról szóló 2012. évi CLXXXV. törvénynek (a továbbiakban Htv.) és a hulladékjegyzékről szóló 72/2013. (VIII. 27.) VM rendeletnek (a továbbiakban Rendelet) – az esetre vonatkozó rendelkezéseit, illetve ezek értelmezésével azokat a jogi érveket, amelyekre figyelemmel álláspontja szerint a vádlottnak nem kellett bejelentenie a hulladék szállítására vonatkozó szándékát, nem kellett nyilvántartásba vetetnie a szállítóeszközként használt teherautóját, nem kellett megvizsgáltatnia a szállítóeszköz hulladék szállítására való alkalmasságát, nem kellett ellenőriztetnie a szállított veszélyes hulladékot és erről kísérő dokumentációt kiállítania, sem hulladékgazdálkodásra vonatkozó engedéllyel rendelkeznie.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyészség jelentett be fellebbezést a vádlott terhére, a büntetőjogi felelősségének a megállapítása és büntetés kiszabása érdekében.

A másodfokon eljáró törvényszék a 2025. február 11-én kelt ítéletével – az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát megváltoztatva – a vádlott bűnösségét a Btk. 248. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott és a (3) bekezdés a) pontja szerint minősülő hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntettében megállapította, és ezért őt 250 napi tétel, napi tételenként 2000 forintban megállapított, összesen 500 000 forint pénzbüntetésre ítélte, továbbá kötelezte a felmerült bűnügyi költség viselésére.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást a Be. 592. § (2) bekezdés a) és d) pontjában írt okokból részben megalapozatlannak találta, ezt kiküszöbölve – a Be. 593. § (1) bekezdés c) pontjára figyelemmel, az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalma és ténybeli következtetés útján – ellentétes tényállást állapított meg.

Ennek keretében tényként rögzítette, hogy a vádlott által a közterületen a teherautója platójáról leborított hullámpala sérült, összetört állapotban volt. A nyomozó hatóság szemle keretében 2022. november 24-én tekintette meg a helyszínen hagyott hulladékot, ennek során fényképfelvételeket készített.

Ezt követően névtelen bejelentés folytán 2023. március 9-én derült fény az elkövető, azaz a vádlott személyére, aki a gyanúsítottként történő kihallgatását követően, 2023. március 29-én elszállította a közterületről az általa ott elhelyezett hulladékot. Ennek során összesen 1050 kilogramm hulladékot adott le az erre rendelt helyen.

Az azbeszttartalmú palatörmelék – veszélyesanyag-tartalma miatt – megtört állapotban levegőbe kerülve, rákkeltő hatása miatt alkalmas az emberi élet, testi épség, egészség, a föld, a víz, a levegő vagy azok összetevői, illetve élőszervezet egyedének veszélyeztetésére.

Ezen túlmenően az elsőfokú tényállásban szereplő, az igazgatási jogszabályok tartalmát ismertető részeket a jogi indokolás részének tekintette, az ugyanitt szereplő téves jogkövetkeztetéseket pedig mellőzte.

A másodfokú bíróság ítélete ellen a védő fellebbezett felmentésért. Jogorvoslati nyilatkozatának írásbeli indokolásában – fellebbezésének változatlan tartalommal történő fenntartása mellett – kifogásolta azt is, hogy a vádlottat az eljárás során felmerült bűnügyi költség teljes összegének megfizetésére kötelezték.

A fellebbviteli főügyészség átiratában a másodfokú bíróság ítéletének tanácsülésen történő helybenhagyását indítványozta.

A Be. 615. § (1) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén. A Be. 615. § (2) bekezdés a) pontjában írtak szerint ilyennek kell tekinteni azt, ha a másodfokú bíróság olyan vádlott bűnösségét állapította meg, akit az elsőfokú bíróság felmentett.

Ez történt a jelen ügyben is, ezért a védő által bejelentett jogorvoslati kérelem – joghatályos fellebbezésként – megnyitotta a harmadfokú felülbírálat lehetőségét.

A bejelentett fellebbezés – a Be. 615. § (3) bekezdés a) és b) pontjának megfelelően – az ellentétes döntést, illetve az ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálatból eredő rendelkezést sérelmezte.

Ilyen körülmények között a harmadfokú bíróság a Be. 618. § (1) bekezdés a) és b) pontjában írtak szerint a másodfokú bíróság ítéletének a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntését, továbbá a másodfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményeként előállt rendelkezését, illetve részét, valamint az első- és másodfokú bírósági eljárást bírálta felül. Mindez – figyelemmel a Be. 618. § (2) bekezdésére – hivatalból kiterjedt az egyszerűsített felülvizsgálat tárgyát képező kérdésekre is.

Az első- és másodfokú bíróság nem vétett olyan, a Be. 607. § (1) bekezdésében és 608. § (1) bekezdésében írt ún. abszolút, illetve a Be. 609. § (1) bekezdésében nevesített, lényeges hatással járó és a harmadfokú eljárásban nem orvosolható, ún. relatív eljárási szabálysértést, mely az érdemi felülbírálatnak akadályát képezte volna. Ilyenre a másodfellebbezéssel élő védő sem hivatkozott.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság tényállását – a Be. 592. § (2) bekezdés a) és d) pontjaiban meghatározott okokból – részben megalapozatlannak találta; kifogásolva a tényállás hiányosságát, illetve azt, hogy az elsőfokú bíróság a megállapított tényekből további tényre helytelenül következtetett. Ezt – a reformatórius jogkörét gyakorolva – a Be. 593. § (1) bekezdés a) pontja alapján orvosolta, mégpedig úgy, hogy kiegészítette az elsőfokú bíróság általa hiányosnak talált tényállását, illetve abból mellőzte a felmentés alapjául szolgáló – ugyan az elsőfokú bíróság határozatának történeti tényállásában rögzített – téves jogi következtetéseket. Ezen túlmenően pedig a keretdiszpozíciót tartalommal kitöltő jogszabályi rendelkezések ismertetését a jogi indokolás részének tekintette.

A másodfokú bíróság által ekként megállapított tényállás pedig mentes a Be. 592. § (1) és (2) bekezdéseiben írt teljes, illetve részbeni megalapozatlansági hibáktól és hiányosságoktól: az teljeskörűen felderített, hiánytalan, miközben az ügyiratok tartalmával ellentétes megállapítást vagy téves ténybeli következtetést sem tartalmaz.

A másodfokú bíróság megalapozott tényállása tehát – a Be. 619. § (1) bekezdésében írtak szerint – irányadó volt a harmadfokú eljárásban. A másodfokú bíróság helyesen ismerte fel az elsőfokú bíróság ítéletének a Be. 592. § (2) bekezdés a) pontjában írt hiányosságra visszavezethető részbeni megalapozatlanságát. A büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából ugyanis a sérült, összetört hullámpala elhelyezéskori állapota, illetve megtalálásának és elszállításának körülményei valóban jelentőséggel bírnak, így azokat szükséges a tényállásban szerepeltetni.

Az elsőfokú bíróság számos, keretjogszabályi rendelkezést tartalommal kitöltő normaszöveget – ítéletszerkesztési hiba folytán – a tényállásban tüntetett fel. Ezt a másodfokú bíróság nem egészen következetesen helyesbítette, ezért további, a Htv.-ben szereplő fogalommeghatározását – a hulladék, a veszélyes hulladék és a hullámpala ilyenként történő besorolását – szintén a jogi indokolás részének kellett tekinteni (BH 2007.218.).

Ugyanakkor a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróság tényállásában eszközölt változtatásokhoz fűződő eljárásjogi álláspontjával és érvelésével a harmadfokú bíróság maradéktalanul nem értett egyet.

A tényállás kiegészítése, helyesbítése, illetve az eltérő tényállás megállapítása közötti különbségtétel szempontrendszere az ítélkezési gyakorlatban évtizedek óta következetes. Ennek alapja pedig az, hogy az elhatárolás sohasem mennyiségi, hanem mindig minőségi kérdés: akár számos részletre kiterjedő, hosszú felsorolásban megjelenő változtatás is minősülhet helyesbítésnek vagy kiegészítésnek, miközben akár néhány mondatot, vagy egyetlen szót érintő változtatás eltérő tényállás megállapításához vezethet. Jelentősége annak van, hogy a felülbírálatot végző bíróság általi módosítások illeszkednek-e a felülbírált bíróság által megállapított tényállás gondolatmenetébe, logikai rendjébe, vagy – éppen ellenkezőleg – azzal ellentétes, összeegyeztethetetlen tartalommal bírnak.

A harmadfokú bíróság álláspontja szerint ez utóbbiról jelen esetben nincs szó. A másodfokú bíróság által eszközölt változtatások csak pontosították, teljessé és egyértelművé tették az elsőfokú bíróság által megállapított történéseket, azokkal ellentétes, összeegyeztethetetlen tartalommal azonban nem bírtak. Már csak azért sem, mert a másodfokú bíróság által mellőzött részek egyébként sem ténymegállapítások, hanem a vád tárgyává tett cselekmény téves értelmezéséhez kapcsolódó jogkövetkeztetések voltak.

A Be. 593. § (5) bekezdés a) pontja értelmében eltérő tényállás megállapításának a tényállás olyan megváltoztatása minősül, amely a vádlott felmentését vagy az eljárás vele szemben történt megszüntetését követően a vádlott bűnösségének megállapítását eredményezi. Mindez – a törvény szövegében egyértelműen felismerhető okozati kapcsolatra figyelemmel – természetesen csak arra az estre vonatkozik, amikor a büntetőjogi felelősség kérdésében hozott ellentétes döntés éppen a másodfokú eljárásban megállapított eltérő tényekre vezethető vissza.

A jelen ügyben azonban a bűnösség kérdésében történő ellentétes állásfoglalást nem a két tényállás különbözősége okozta, hanem az, hogy az első- és másodfokú bíróság más-más jogi álláspontot foglalt el abban a kérdésben, hogy a veszélyes hulladék vádlott által történő illegális elhelyezése miként minősül.

A másodfokú bíróság tehát az elsőfokú bíróság téves jogkövetkeztetésének orvoslása révén jutott ellentétes döntésre a vádlott büntetőjogi felelőssége kapcsán; hangsúlyozottan anélkül, hogy valójában eltérő tényállást rögzített volna. Az eltérő tényállás és az ellentétes döntés nyilvánvaló összefüggéseik ellenére sem rokonértelmű kifejezések: jelentéstartalmuk nem egyező. Minden eltérő tényállás ugyanis szükségszerűen ellentétes döntéshez vezet, de nem minden ellentétes döntés mögött áll szükségképpen eltérő tényállás.

A másodfokú eljárásban tehát mindössze a tényállás – Be. 593. § (1) bekezdés a) pontján alapuló – kiegészítésére került sor, a Be. 593. § (1) bekezdés c) pontjában írt rendelkezést a másodfokú bíróság valójában nem alkalmazta.

A ténymegállapító tevékenység egyik módja a ténybeli következtetés, amikor a bíróság – logikai úton – már igazolt, valónak elfogadott tények alapulvételével jut el olyan további tény megállapításához, melyet a bizonyítást érintő ügyiratok egyébként és közvetlenül nem tartalmaznak. Az ún. téves ténybeli következtetés ehhez képest ennek az ún. közvetett bizonyításnak a hibája, annak elégtelensége. Azt a rendellenességet jelenti, amikor a bíróság két vagy több már valónak elfogadott, a tényállásban rögzített tény alapján úgy von következtetést további, újabb tényre, hogy az ehhez vezető gondolati művelete nem felel meg a logika szabályainak. Ilyen helyzet áll elő, ha a kiindulásként alapul vett tényekből a végső tény nem következik, vagy azokból más, ellentétes tényre vonatkozó következtetés is levonható lenne.

A ténymegállapítás szóban forgó rendellenessége a felülbírált ítélet tényállásában érhető tetten; ilyen konkrét és ezért kijavítandó, illetve kijavított hibára azonban – a Be. 592. § (2) bekezdés d) pontjában szereplő részbeni megalapozatlansági okra történő jogszabályi utaláson kívül – a másodfokú bíróság ítéletének indokolása nem tért ki, és ilyet a harmadfokú bíróság sem észlelt.

A téves ténybeli következtetést meg kell különböztetni a téves jogkövetkeztetéstől. A másodfokú bíróság ugyanis az elsőfokú bíróság tényállásának érintetlenül hagyása, illetve kiegészítése, helyesbítése nyomán is juthat – éppen az elsőfokú bíróság által levont téves jogkövetkeztetés orvoslása révén – az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntésre a büntetőjogi felelősség kérdésében.

Az elsőfokú bíróság ítéletében téves ténybeli következtetés nem volt tetten érhető, a büntetőjogi felelősség kérdésében történő ellentétes állásfoglalás pedig nem az első- és a másodfokú bíróság által megállapított tényállások különbözőségén, hanem az azokból levont ellentétes jogkövetkeztetésen alapult. Következésképpen az elsőfokú bíróságnak – amennyiben helyes jogi álláspontot foglal el – saját hiányos tényállása alapján is a vádlott bűnösségét kellett volna megállapítania.

Mindezekre figyelemmel a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság határozatából a Be. 592. § (2) bekezdésének d) pontjában nevesített részbeni megalapozatlansági okra, illetve a Be. 593. § (1) bekezdésének c) pontja szerinti eltérő tényállás megállapítására történő utalásokat mellőzte.

Az irányadó tényállásból a másodfokú bíróság helyesen következtetett a vádlott büntetőjogi felelősségére.

Következésképpen a felmentést célzó fellebbezés nem volt megalapozott.

A cselekmény minősítése is megfelel a büntető anyagi jogszabályoknak.

A büntetőügy megítélésének lényegét mindvégig az adta, hogy az azbeszttartalmú építési hulladék (palatörmelék) önkormányzati tulajdonban álló földterületen való elhelyezése büntetendő cselekmény-e, ha igen, az milyen törvényi tényállásnak feleltethető meg. Ez utóbbi kérdés megválaszolása különösen azért vált hangsúlyossá, mert az ügyben a vád tárgyává tett cselekmény büntetőjogi értékelését illetően többféle megközelítés és álláspont merült fel.

A járási ügyészség – módosított vádiratában – a vádlottat a Btk. 248. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott és a (3) bekezdés a) pontja szerint minősülő hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntettével vádolta; az elsőfokú bíróság általi felmentésre is ennek vádja alól került sor. Ezt követően azonban a vádlott terhére, a büntetőjogi felelősségének a megállapítása és büntetés kiszabása érdekében bejelentett fellebbezésének írásbeli indokolásában a járási ügyészség már a Btk. 248. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott és a (3) bekezdés a) pontja szerint minősülő alakzat megállapíthatósága mellett érvelt, míg a főügyészség az átiratában a vádlott bűnösségét a Btk. 248. § (1) bekezdés b) pontjában meghatározott és a (3) bekezdés a) pontja szerint minősülő hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntettében indítványozta megállapítani. Ilyen előzmények után került sor arra, hogy a másodfokú bíróság a vádlott cselekményét a Btk. 248. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott és a (3) bekezdés a) pontja szerint minősülő hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntettének minősítette, mellyel a fellebbviteli főügyészség is egyetértett.

Mindezekre tekintettel a harmadfokú bíróság szükségesnek tartotta a szóban forgó törvényi tényállás elkövetési magatartásainak az áttekintését, abból a szempontból is, hogy azok hogyan viszonyulnak ahhoz az esethez, ha az elkövetés tárgya veszélyes hulladék.

A hatályos anyagi jogi szabályozás szerint a hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntettéhez három elkövetési magatartás kapcsolódik.

A Btk. 248. § (1) bekezdés a) pontja a regisztrációhoz kötött hulladékgazdálkodási tevékenység engedély nélküli vagy az engedély kereteit túllépő végzését, a Btk. 248. § (1) bekezdés b) pontja a más jogellenes tevékenység végzését, míg a Btk. 248. § (2) bekezdése a hulladék nem engedélyezett helyen történő elhelyezését rendeli büntetni.

Míg az első elkövetési fordulatba tartozó különböző hulladékgazdálkodási tevékenységek végzése nyilvántartásba vétel, bejelentés vagy engedély hiányában, illetve az engedély kereteinek túllépésével már tényállásszerű, addig a második elkövetési fordulat szerinti más jogellenes tevékenység végzése csak akkor büntetendő, ha az alkalmas az emberi élet, testi épség, egészség, a föld, a víz, a levegő vagy azok összetevői, illetve élő szervezet egyedeinek veszélyeztetésére. A második elkövetési fordulat önálló szabályozásának oka, hogy nem minden hulladékkal kapcsolatos tevékenység engedélyköteles, mert vannak olyanok is, melyek már eredendően (ab ovo) jogszabályi tilalom alá esnek, azaz nem is lehetnek engedélyezhetők. Ez utóbbiaknál a jogellenesség mellett konjunktív feltétel, hogy a tevékenység káros környezeti hatás előidézésére, veszélyeztetésre alkalmas legyen. A harmadik elkövetési fordulat pedig a hulladék nem engedélyezett helyen történő elhelyezése, mely akkor válik – alapeseti szinten – büntetendővé, ha annak elkövetési tárgya káros környezeti hatás előidézésére, veszélyeztetésre alkalmas, vagy – minden további feltételtől függetlenül – jelentős mennyiségű.

E legutóbbi elkövetési fordulat hátterében a Htv. 1/A. § (1) bekezdésében írt rendelkezés áll, mely szerint tilos hulladékot felhalmozni, a gyűjtés, a szállítás, a kezelés szabályaitól eltérő módon elhagyni, ellenőrizetlen körülmények között elhelyezni és kezelni. A hulladék megfelelő kezeléséről ugyanis – figyelemmel a Htv. 31. § (1) bekezdésében írtakra – a hulladékbirtokos gondoskodik.

Az elsőfokú bíróság alapvető tévedését az okozta, hogy nem a hulladék közterületen történő – nyilvánvalóan engedély nélküli – elhelyezését vizsgálta, hanem a hulladék gyűjtéséhez és szállításához kapcsolódó résztevékenységeket, illetve az azokra vonatkozó háttérjogszabályokat. Ennek során a Htv. 12. § (1) és (1a) bekezdéseiben, illetve a Htv. 14. § (1) bekezdésében megfogalmazott rendelkezések elemzésével jutott arra a következtetésre, hogy a vádlott terhére jogellenes hulladékgazdálkodási tevékenység nem róható.

Valójában azonban a vádló a hulladék – konkrétan azbeszttartalmú, összetört állapotú hullámpala – közterületen történő elhelyezését tette vád tárgyává.

A Btk. 248. § (2) bekezdésében meghatározott hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntettét az követi el, aki arra a célra hatóság által nem engedélyezett helyen az emberi élet, testi épség, egészség, a föld, a víz, a levegő vagy azok összetevői, illetve élő szervezet egyedének veszélyeztetésére alkalmas, vagy jelentős mennyiségű hulladékot elhelyez.

E rendelkezés helyes értelmezéséből következően létezik olyan anyag vagy tárgy, mely az elhelyezés módja, helyszíne, a környezetében lévő egyedek sokasága, azok jellemzői, illetve a szóban forgó körülmények egymásra gyakorolt kölcsönhatása folytán válik káros környezeti hatás előidézésére, veszélyeztetésre alkalmassá. Ennek megítélése – azaz a veszélyeztetésre való alkalmasság megállapítása – különleges szakértelmet igényel, következésképpen szakértői kompetenciába tartozik.

Ettől a helyzettől élesen el kell határolni azt, ha valamely anyag vagy tárgy veszélyeztetésre való alkalmasságának vizsgálatát – tudományosan igazolt tapasztalatok ismeretében – maga a jogalkotó végzi el, végső soron úgy, hogy azt a jog erejénél fogva (ipso iure) veszélyes hulladéknak minősíti. Ebben az esetben a szakértő feladata legfeljebb az adott elkövetési tárgy megnevezésére, azonosítására, esetlegesen összetevőinek a meghatározására, valamint annak a jogi normának a megjelölésére korlátozódik, melynek alapján a hulladék veszélyes kategóriába történő besorolása elvégezhető.

A veszélyes hulladék hatóság által nem engedélyezett helyen történő elhelyezése – minden további feltételtől függetlenül – bűncselekmény, mégpedig a Btk. 248. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntettének súlyosabban büntetendő, a (3) bekezdés a) pontja szerinti minősített esete.

A jelen ügyben az elkövetés tárgya azbeszttartalmú palatörmelék volt, mely a Htv. 1. számú mellékletében meghatározott veszélyességi jellemzők legalább egyikével rendelkező, a Rendelet 2. számú mellékletének 17 06 05* alcsoportjába tartozó veszélyes hulladék. Ekként az emberi élet, testi épség, egészség, a föld, a víz, a levegő vagy azok összetevői, illetve élő szervezet egyedének veszélyeztetésére feltétlenül alkalmas.

Mindezekből következően a hulladék illegális – nem engedélyezett helyen történő – elhelyezése csak akkor nem bűncselekmény, ha az elkövetési tárgy nem feleltethető meg a veszélyes hulladék, a jelentős mennyiség, vagy az emberi élet, testi épség, egészség, a föld, a víz, a levegő vagy azok összetevői, illetve élő szervezet egyedének veszélyeztetésére való alkalmasság egyik fogalmi ismérvének sem.

Ez okból a veszélyes hulladékot illegálisan elhelyező vádlott cselekményét a másodfokú bíróság helyesen értékelte a Btk. 248. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott és a (3) bekezdés a) pontja szerint minősülő hulladékgazdálkodás rendje megsértése bűntettének.

A másodfokú bíróság az alkalmazható büntetési tételkeretet és az irányadó középmértéket helyesen határozta meg.

A büntetőjogi jogkövetkezményeket meghatározó tényezőket túlnyomórészt helyesen tárta fel, azok kiegészítése mindössze annyiban volt indokolt, hogy további súlyosító körülmény a bűncselekmény felfüggesztett szabadságvesztés próbaideje alatt történt elkövetése, hiszen abból a tényből, hogy a többlethátránnyal járó fenyegetettség sem tartotta vissza a vádlottat bűnelkövetéstől, a nagyobb fokú társadalomra veszélyességére lehet következtetni.

Ilyen körülmények között a másodfokú bíróság által kiszabott büntetés neme és mértéke egyformán törvényes, egyúttal szükséges a Btk. 79. §-ában megfogalmazott célok eléréséhez.

A Btk. 82. § (3) bekezdésében írt rendelkezés – az ún. enyhítő szakasz – alkalmazásával meghatározott pénzbüntetés ezért eltúlzottan szigorúnak nem tekinthető, annak megváltoztatására, további enyhítésére nincs indok.

Az eljárás során a kirendelt igazságügyi környezetvédelmi szakértő közreműködésével összefüggésben összesen 184 872 forint bűnügyi költség merült fel. A vádemeléssel egyidejűleg ismertté vált, hogy az engedély nélkül elhelyezett építési törmelék azbeszttartalmú hullámpala bontásából származik, mely veszélyes hulladék. Ez okból az igazságügyi szakértő közreműködésének további igénybevétele – tárgyaláson történő meghallgatása – már szükségtelen volt, ezért az ezzel kapcsolatos 74 144 forint bűnügyi költség megfizetésére a vádlott a Be. 574. § (3) bekezdése értelmében nem kötelezhető.

Mindezekre tekintettel a harmadfokú bíróság – a Be. 621. § (2) bekezdése szerinti tanácsülésen – a másodfokú bíróság ítéletét a Be. 624. § (1) bekezdése alapján annyiban megváltoztatta, hogy a felmerült bűnügyi költségből 74 144 forint az állam terhén marad.

Egyebekben a másodfokú bíróság ítéletét a Be. 623. §-ában írtaknak megfelelően helybenhagyta.