GK ÍH 2025/133.

I. Valamely szerződés színleltsége, illetve leplezett volta nem kizárólag akkor állapítható meg, ha annak a szerződésnek, amely színleltnek minősül, ugyanazok az alanyai, mint a leplezett szerződésnek. Amennyiben bizonyított, hogy a hitelező tudott arról, hogy a kölcsönvevő saját személyében nem kíván adóssá válni, a valóságos kölcsönvevő pedig számára ismert, úgy színlelt szerződésről van szó, ellenkező esetben csupán az adós oldalán fennálló rejtett indokról, amely a szerződés érvényességét nem érinti.

II. A perben annak bizonyítása, hogy a kölcsönszerződés megkötését a szerződő felek színlelték, az akaratuk az írásban kifejezettel szemben nem irányult a szerződés megkötésére, az erre hivatkozó felet terheli.

III. A fellebbezésben az elsőfokú bíróság mérlegelési tevékenységének támadása – az, hogy miként állapította meg a tényállást, értékelte a bizonyítékokat, illetve a bizonyítás esetlegesen elmaradt, illetve a megállapított tényeken alapuló következtetései helyességének vizsgálata – a másodfokú eljárásban az anyagi jogi felülbírálat körében vizsgálható.

A másodfokú eljárásban a mérlegelési szabadság korlátozott, a másodfokú bíróság a bizonyítás eredményét csak akkor mérlegelheti felül, ha az okszerűtlen volt [1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 207. §; 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 265. §, 369. § (3) bekezdés].

Az O. T. Kft. mint hitelező és az alperes mint adós gazdálkodó szervezet között 2013. június 28. napján kölcsönszerződés jött létre, amely alapján a hitelező 726 250 000 forint kölcsönt nyújtott az adósnak évi 6%-os mértékű ügyleti kamat kikötése mellett. A kölcsön visszafizetésének határidejét 2018. június 30. napjában határozták meg.

Az O. Sz. Kft. mint hitelező és az alperes mint adós között 2013. június 28. napján szintén kölcsönszerződés jött létre, amely alapján a hitelező 330 000 000 forint kölcsönt nyújtott az adósnak évi 6%-os mértékű ügyleti kamat kikötése mellett. Az alperes a kölcsönt 2018. június 30. napjáig vállalta visszafizetni.

Az O. T. Kft. az általa megkötött kölcsönszerződésből fennálló 539 390 040 forint összegű követelését 2015. december 21. napján az O. Sz. Kft.-re engedményezte. Ezt követően az O. T. Kft. a fenti kölcsönszerződésekből eredő követeléseket a R. Inc.-re engedményezte, amely azokat 2018. január 29. napján – az utóbb felszámolás alá került – felperesre engedményezte.

A 2018. és 2019. évi főkönyvi kivonatokban az alperes a felperessel szembeni tartozást 25 000 000 forint törlesztése után 844 390 000 forint összegben, majd további törlesztés után 835 390 040 forint összegben tüntette fel.

A felperes 2020. január 31. napján kelt levelében arról tájékoztatta az alperest, hogy vele szemben 835 390 040 forint összegű követelése áll fenn, és kérte annak visszaigazolását. Az alperes a levelet cégszerűen aláírva visszaküldte. Az alperest a 2020. október 27. napján kelt levelével a felperes 869 390 040 forint és annak 2013. július 28. napjától járó késedelmi kamata, míg a 2022. január 5. napján kelt levelével a felperes felszámolója 835 390 040 forint megfizetésére szólította fel. Az alperes a követelést nem teljesítette, azt a 2020. október 28. és 2022. január 12. napján kelt leveleiben vitatta.

A felperes keresetében elsődlegesen kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest 835 390 040 forint kölcsön és annak 2013. június 28. napjától a kifizetésig járó 6%-os mértékű ügyleti kamata. Másodlagosan 835 390 040 forint engedményezésből eredő összeg megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Érvényesíteni kívánt jogként az elsődleges keresete esetében a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959. évi Ptk.) 522–528. §-ait, 328–331. §-ait, másodlagos keresetét illetően pedig a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:193–6:201. §-ait jelölte meg. Előadta, az O. T. Kft. és az O. Sz. Kft. az alperessel megkötött kölcsönszerződések alapján a kölcsönök összegét rendelkezésre bocsátották az alperesnek, aki azonban az 1959. évi Ptk. 523. § (1) bekezdése szerinti visszafizetési kötelezettségének a saját főkönyvi kivonataiból megállapíthatóan nem tett eleget. Álláspontja szerint az engedményezési szerződések alátámasztják, hogy a kölcsönszerződésekből származó, alperessel szembeni követelések jogutódává vált.

Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Vitatta a felperes kereshetőségi jogát, mivel a perrel érintett követelést a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Dél-alföldi Bűnügyi Igazgatósága 2019. április 16. napján zár alá vette, amely a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 324. § (1) bekezdése alapján a felperesnek a követelés feletti rendelkezési jogát felfüggesztette. Hivatkozott arra, a kölcsönszerződések színleltség miatt az 1959. évi Ptk. 207. § (6) bekezdése alapján érvénytelenek. A kölcsönszerződések megkötése ugyanis azért történt, hogy T. I. az általa vezetett és hozzá köthető vállalkozáson, a T. Zrt.-n keresztül tulajdonolt – időközben felszámolás útján megszűnt – Sz-i. Bank Zrt. tőkehiányát akként pótolja, hogy az ugyanezen hitelintézettől kihelyezett hitelösszeget – több társaságon keresztül – a hitelintézet részvényeséhez visszajuttassa, és az így visszajuttatott forrást a felügyeleti szervek előtt folyamatban volt eljárásokban szavatoló tőkeként szerepeltesse. Ennek során a felperes, az O. T. Kft. és az alperes is betartotta a saját kölcsönszerződésében foglaltakat, a hitelcélt megvalósította és a felszabaduló forrással T. I. kérése szerint rendelkezett. A hitelintézet felszámolója a felperes részére pedig kiállított egy igazolást, hogy a felperesnek a hitelintézet felé nincs tartozása. Megítélése szerint ezért a perbeli kölcsönszerződéseket megkötő felek szándéka nem valós, a peres felek gazdasági tevékenységéhez illeszkedő kölcsön nyújtása volt, hanem részcselekménye a jogszabályba ütköző ügyletsorozatnak. A perbeli kölcsönszerződések tehát azt a célt szolgálták, hogy a felperes olyan gazdálkodó szervezetnek nyújtson forrást, amely gazdálkodó szervezet hitelképtelen és banki betétgyűjtési szabályok szerint finanszírozhatatlan. Utalt arra, a felperes tudott arról, hogy az alperes saját személyében nem kíván adóssá válni, a kölcsön visszafizetésére forgalma és árbevétele alapján képtelen, és a valóságos finanszírozott a felperes számára ismert volt. A kölcsönszerződések érvénytelensége jogkövetkezményének az eredeti állapot helyreállítását tartotta, amely megtörtént, miután a kölcsön összege a hitelintézethez visszakerült. Kérte az eljárás felfüggesztését a T. I.-vel szemben folyamatban lévő büntetőeljárás jogerős befejezéséig, mivel azon eljárás tárgyát képezi a perbeli kölcsönszerződések érvényessége, a kölcsönök tényleges rendelkezésre bocsátása is.

A követelés összegszerűsége kapcsán kifejtette, a tevékenysége összekapcsolódott az O. T. Kft. és az O. Sz. Kft. tevékenységével, amelyből eredően a cégeknek egymással szemben utóbb elszámolásra kerülő követelése keletkezett. Az elszámolás azonban elmaradt, mivel a felperes több munkavállalójával, alvállalkozójával, tisztségviselőjével és tagjával szemben büntetőeljárás során kényszerintézkedést rendeltek el. Állította továbbá a követelés összegszerűségének alaptalansága alátámasztására, hogy a felperes megszerezte az O. T. Kft. és az O. Sz. Kft. vagyonelemeit, amelynek ellentételezéseként továbbították e gazdasági társaságok a kölcsönügylet tárgyát képező pénzösszeget az alperesnek, amelytől az összeg a hitelintézethez visszakerült. Hivatkozott arra is, a felperes által követelt tőke összege eltér a felperes által becsatolt egyenlegközlőben foglaltaktól.

Az elsőfokú bíróság – a hatályon kívül helyezést követően megismételt eljárásban – ítéletével kötelez- te az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 835 390 040 forintot és ennek 2013. június 28. napjától a kifizetésig járó 6% mértékű ügyleti kamatát.

Határozatának indokolása szerint azt vizsgálta, hogy a perbeli kölcsönszerződések megkötésére a szerződő feleknek volt-e vagy sem szándéka, illetve a valós szándékuk mire irányult. Kifejtette, színlelt szerződésről akkor van szó, ha a szerződő felek – közös elhatározással, egyetértésben – valódi akaratukkal nem egyező nyilatkozatot tesznek, hamis látszatot keltve ezzel harmadik személy irányába, a külvilág felé. Színlelt a szerződés, amelyben a felek közös akarata arra irányul, hogy a jognyilatkozatuk alapján a szerződés őket ne kösse.

Nem találta alkalmasnak B. K., P. A., K. P., Ö. G. és N. K. tanúk vallomásait a szerződéskötési szándék megdöntésére, mivel a tanúk részben az időmúlásra, részben a folyamatban lévő büntetőeljárással való összefüggésére hivatkozással nem tudtak pontos nyilatkozatot tenni, és nem voltak közvetlenül szerződéskötési helyzetben, a szerződések megkötéséről információval nem rendelkeztek. Ezért arra a következtetésre jutott, a tanúvallomásokból nem állapítható meg, hogy a felek a szerződést az alperes által megjelölt okból kötötték meg, azaz, hogy az összeg a Sz.-i Bank Zrt. tulajdonosához visszakerüljön

Kitért arra, az alperes utólagos bizonyítás iránti kérelmét a tárgyalás berekesztését követően történt előterjesztése miatt a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 220. § (1) bekezdésére tekintettel elutasította.

Az elsőfokú ítélettel szemben az alperes terjesztett elő fellebbezést, elsődlegesen annak megváltoztatását és a kereset elutasítását, másodlagosan hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.

Előadta, az elsőfokú eljárásban hivatkozott arra, hogy az engedményezési láncolat színlelt szerződéseken alapul. A kölcsönszerződés indokát ugyanis T. I. azon szándéka képezte, hogy az általa vezetett és hozzá köthető vállalkozáson, a T. Zrt.-n keresztül tulajdonolt, időközben megszűnt Sz.-i Bank Zrt. tőkehiányát akként pótolja, hogy az általa kihelyezett összeget – több társaságon keresztül – a pénzintézet részvényeséhez visszajuttassa, és az így visszajuttatott összeget a felügyeleti szervek előtt folyamatban volt eljárásokban szavatoló tőkeként tüntesse fel. Ennek során a felperes, a jelen perben nem álló O. T. Kft. „f. a.” és az alperes is betartotta a saját hitelszerződésében foglaltakat, a hitelcélt megvalósította, és a felszabaduló összeggel T. I. kérése szerint rendelkezett. Ezzel a felperes pénzintézet felé fennálló kitettsége megszűnt, így a felek közötti elszámolás alapja az, hogy felperes bűnös úton, de gazdagodott, mivel tartozását helyette gyakorlatilag az alperes teljesítette a pénzintézet anyavállalata felé Ezt támasztja alá, hogy pénzintézet által kiállított okirat szerint nincs tartozása a felperesnek, és az alperes főkönyvi kivonatai is, amelyek a felperessel szembeni követelést tartanak nyilván. A kölcsönszerződésekkel is összefüggésben az F.-i Törvényszék előtt büntetőeljárás van folyamatban, amelyben vizsgálandó körülmények a jelen peres eljárás előkérdését képezhetik, az abban meghozott ítélet a peres felek jogviszonyára is kihat. Kiemelte, ilyen összegű tőkeigénye nem állt fenn, beruházási célja ekkora összeget nem emésztett fel, kizárólag a büntetőeljárás során vád tárgyává tett cselekmények eszközcselekménye volt a jogügylet.

Sérelmezte, az elsőfokú bíróság a V.-i Törvényszék utólagos bizonyítás körében rendelkezésre bocsátott végzését nem értékelte, és annak elutasításáról alakszerű határozattal nem döntött.

Álláspontja szerint a per tárgyát képező kölcsönszerződések színleltség miatt az 1959. évi Ptk. 207. § (6) bekezdése alapján érvénytelenek, amennyiben azok részei a T. I. és társai elleni büntetőeljárásban a gyanúsítás tárgyát képező jogügyletnek, és a felek szándéka nem valós, a peres felek gazdasági tevékenységéhez illeszkedő kölcsön nyújtása volt, hanem részcselekménye a jogszabályba ütköző ügyletsorozatnak. Az alperes működéséhez ugyanis a kölcsönügyletek szükségtelenek voltak, és azok megkötésére kizárólag a felperes és az Sz.-i Bank Zrt. közötti ügylethez kapcsolódóan került sor. A kölcsönszerződéseket illetően a felperes tudott arról, hogy az alperes saját személyében nem kíván adóssá válni, a kölcsön visszafizetésére képtelen, és számára a valóságos finanszírozott ismert volt. A kölcsönszerződések valójában arra szolgáltak, hogy a felperes egy olyan gazdálkodó szervezetnek nyújtson és juttasson vissza forrást, amely gazdálkodó szervezet hitelképtelen és banki betétgyűjtési szabályok szerint finanszírozhatatlan volt. Az Sz.-i Bank Zrt. számára fontos volt olyan forrás igazolása, amely szerint az nem az ügyfelek által elhelyezett számlapénzként áll rendelkezésre, hanem a tulajdonosai által rendelkezésre bocsátott szavatoló tőkét képezi, amelynek hiányában a szanálásra, tevékenységi engedélyének megvonására hamarabb került volna sor. Kiemelte, az elsőfokú eljárásban is előadta, hogy a T. I.-vel és társaival szembeni büntetőeljárás a jelen per előkérdését képezi, a büntetőeljárásban meghozandó ítélet a felek jogviszonyára kihat. A perbeli jogügyleteket ugyanis kizárólag a büntetőeljárás során vád tárgyává tett cselekmény eszközcselekményeinek tartotta.

Véleménye szerint az érvénytelenség jogkövetkezményeként az eredeti állapot helyreállítása megvalósult, mivel a felperes csak időlegesen rendelkezett a kölcsön összegével, azaz az alperes közvetítésével a hitelező bankhoz visszakerült, és így tartozása a feleknek egymással szemben és harmadik személyekkel szemben sem áll fenn.

A követelés összegszerűségének vitatása kapcsán megismételte az elsőfokú eljárásban előadottakat.

Kitért arra, az indokolási kötelezettség a hatósági jogalkalmazó munkával, különösen a bírói döntésekkel szemben támasztott garanciális jellegű alkotmányos követelmény. A tényállás megállapításának lényeges eleme a bíró szabad mérlegelési joga és belső meggyőződése. Ennek egyik biztosítéka a bírói döntés nyilvánosság elé tárása, amely csak akkor képes az ellenőrzési funkció betöltésére, ha a döntés tartalmán kívül megismerhetővé válnak annak indokai is. Ezek figyelembevételével az elsőfokú bíróság ítéletét iratellenesnek és a felek nyilatkozataival kapcsolatos részben hiányosnak tartotta.

A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult, annak helyes indokaira figyelemmel.

A fellebbezés alaptalan.

A Pp. 370. § (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét az erre irányuló fellebbezési kérelemre, csatlakozó fellebbezésre, ellenkérelemre, azok korlátai között gyakorolja. Ilyen korlátnak minősülnek a fellebbezés 371. § (1) bekezdésében megjelölt tartalmi követelményei körében előadottak. E jogszabályi rendelkezésből következik, hogy korlátot nemcsak az képez, hogy a fellebbező fél milyen tartalmú másodfokú döntést kér, hanem az is, hogy ezt milyen indokkal teszi, melyik eljárási vagy anyagi jogszabály megsértésére hivatkozik.

A másodfokú eljárásban a Pp. 370. § (1) bekezdése alapján egyrészt az elsőfokú ítélet indokolásával összefüggésben és az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztését követően előterjesztett bizonyíték mellőzése kapcsán a Pp. 369. § (1) bekezdése szerinti felülbírálati jogkör, míg egyebekben az elsőfokú ítélet anyagi jognak való megfelelősége vonatkozásában a Pp. 369. § (3) bekezdés a), c) és e) pontja szerinti felülbírálati jogkör gyakorlására volt lehetőség.

Az alperes fellebbezése mind az elsőfokú ítélet megváltoztatását, mind annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását célozta. A Pp. 383. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a másodfokú bíróság – ha az ítélet hatályon kívül helyezésére e törvény szerint nincs szükség – az ügy érdemében dönt. E jogszabályi rendelkezésből az következik, hogy az ügy érdemében abban az esetben lehet dönteni a másodfokú eljárás során, amennyiben nem áll fenn az ítélet hatályon kívül helyezését eredményező ok. Ezért amennyiben a fellebbezés az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatására és hatályon kívül helyezésére is irányul, a másodfokú bíróságnak először a hatályon kívül helyezés iránti kérelmet kell vizsgálnia, és csak ennek megalapozatlansága esetén dönthet az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatására irányuló fellebbezési kérelemről. Az ítélőtábla így a fellebbezés kapcsán elsőként a Pp. 369. § (1) bekezdése szerinti felülbírálati jogkörében eljárva azt vizsgálta, hogy az abban megjelöltek miatt helye van-e az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésének.

Az alperes fellebbezésében hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság a Pp. 346. § (5) bekezdésében írt indokolási kötelezettségét megsértette.

A Pp. 346. § (1) bekezdése alapján az ítélet részét képezi az indokolás is. A Pp. 346. § (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az indokolás tartalmazza egyebek mellett a bíróság által megállapított tényeket és jogi indokolást, utóbbi ugyanezen szakasz (5) bekezdése szerint tartalmazza az ítélet alapjául szolgáló jogszabályokat és szükség esetén azok értelmezését, a megállapított tényekre vonatkozó bizonyítékokat azokkal a körülményekkel együtt, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, a tények megállapításának egyéb körülményeit, továbbá azokat az okokat, amelyek miatt a bíróság valamely tényállítást nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte.

A jogi indokolásának annyira kell részletesnek lennie, amennyiben az a döntéshez igazodik, ugyanakkor szorosan a megállapított tényállásra kell épülnie. Mivel az ítélet törvényességét a jogszabályok helyes alkalmazása biztosítja, az indokolás lényegi eleme az alkalmazott jogszabályokra való hivatkozás, amelynek mind a jogvita szempontjából lényeges anyagi, mind pedig az irányadónak vett eljárási szabályokra ki kell terjednie. Ha az alkalmazandó jogszabály vitás, a bíróságnak azt is ki kell fejtenie, miért éppen a megjelölt jogszabály alapján hozta meg határozatát. Indokolnia kell tehát a felektől eltérő jogi álláspontját. Ez azonban nem jelenti, hogy minden, a felek által felvetett kérdésre, jogi megoldásra ki kellene térnie, nem jelenti a felek által felhozott minden észrevétel egyenként való megcáfolásának kötelezettségét, különösen nem a szubjektív elvárásaikat is kielégítő mélységű érvrendszer bemutatásának szükségességét. Követelmény, hogy a döntéshez mérten szükséges körben indokolja meg jogi szempontból is ítéletét oly módon, hogy az a felek számára logikailag, a döntéshez vezető jogi lépéseket illetően érthető, meggyőző legyen. Így biztosítja az indokolás a döntés megalapozottságát [Kúria Pfv.III.21.618/2019/5. szám, Kúria Pfv.VI.20.236/2021/6. szám, Kúria Pf.V.21.374/2021/5. szám, 7/2013. (III. 1.) AB határozat]. Lényeges, az ítélet indokolásának hiányossága a Pp. 380. § c) pontja értelmében akkor eredményezhet hatályon kívül helyezést, ha a hiányosság oly mértékben orvosolhatatlan, amely miatt az ítélet érdemi felülbírálatra alkalmatlan.

Jelen esetben az elsőfokú bíróság indokát adta, hogy miért nem találta megállapíthatónak a perbeli kölcsönszerződések színleltségét, és rögzítette a felek eljárásban tett nyilatkozatainak lényeges tartalmát. Az, hogy az alperes az indokokat nem tartja kielégítőnek vagy meggyőzőnek, nem jelenti a Pp. 346. § (5) bekezdésének megsértését, a jogi indokolás helytállósága az ügy érdemére tartozó kérdés. Kétségtelen, az elsőfokú bíróság az alperesnek a követelés összegszerűségével összefüggő vitatására nem tért ki, azonban ez az alperes fellebbezése kapcsán a Pp. 369. § (3) bekezdés e) pontja szerinti felülbírálati jogkörben a másodfokú eljárásban vizsgálható volt. Az elsőfokú bíróságnak ez a mulasztása nem tette az elsőfokú ítéletet érdemi felülbírálatra alkalmatlannak. Ezért az ítélet indokolásának nem volt olyan hiányossága, amely annak a Pp. 380. § c) pontja szerinti hatályon kívül helyezését eredményezte volna.

Ugyancsak nem volt helye az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésének amiatt, hogy az elsőfokú ítélet az alperes álláspontja szerint iratellenes. Ennek sérelmezése ugyanis az elsőfokú bíróságnak azt az értékelési tevékenységét támadta, amellyel arról döntött, hogy miként állapítja meg a tényállást, értékeli a bizonyítékokat, illetve a bizonyítás esetleges elmaradását, végső soron pedig a megállapított tényeken alapuló következtetései helyességét vitatta. A Pp. 279. § (1) bekezdésében foglaltak megsértése ugyanakkor az elsőfokú bíróság ítéletének a Pp. 381. §-a alapján történő hatályon kívül helyezéséhez nem vezethet. Az elsőfokú bíróság érdemi mérlegelő tevékenységét a másodfokú bíróság a Pp. szabályozása folytán nem a Pp. 369. § (1) bekezdése szerinti eljárásjogi, hanem a Pp. 369. § (3) bekezdése szerinti anyagi jogi felülbírálat körében vizsgálhatja, és csak az ennek megfelelő – az ítélet megváltoztatására irányuló – fellebbezési kérelem esetén. Miután a felperes anyagi jogi felülbírálatot is lehetővé tevő tartalmú fellebbezési kérelmet is előterjesztett, az ítélőtábla e fellebbezési kérelem elbírálása az anyagi jogi felülbírálati jogkörében során vizsgálhatta és vizsgálta a bizonyítékok értékelését a későbbiekben kifejtendők szerint.

Alaptalanul kifogásolta az alperes fellebbezésében azt is, hogy az elsőfokú bíróság külön alakszerű határozat meghozatala nélkül hagyta figyelmen kívül az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztését követően előterjesztett bizonyítékát. A Pp. 220. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a perfelvételt lezáró végzés meghozatalát követően – az e jogszabályi rendelkezésben meghatározott feltételek fennállta esetén – további bizonyítási indítvány előterjesztésének, illetve további bizonyíték rendelkezésre bocsátásának az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig van helye. Az alperes pedig okirati bizonyítékként, a V.-i Törvényszék 8.Fpk.25/2025/20. sorszámú végzését az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztését követően bocsátotta rendelkezésre, így az a Pp. 220. § rendelkezéseivel ellentétesen került előterjesztésre. Ennek a jogkövetkezménye a Pp. 220. § (7) bekezdése alapján, hogy az ily módon előterjesztett bizonyítékot a bíróság figyelmen kívül hagyja, amely azt jelenti, hogy a bíróság az adott bizonyítást nem folytathatja le, a bizonyítékot nem értékelheti a döntésének meghozatala során. Az utólagos bizonyítás figyelmen kívül hagyása tárgyában – erre vonatkozó jogszabályi rendelkezés hiányában, eltérően – a bíróságnak nem kell alakszerű határozatot hoznia, arról külön a felet nem kell tájékoztatnia, a döntését ugyanakkor a Pp. 346. § (5) bekezdése alapján az ítéletében indokolni köteles, amelynek az elsőfokú bíróság eleget tett. Ezért az elsőfokú bíróság az alperes által az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztését követően rendelkezésre bocsátott okirat figyelmen kívül hagyásával nem vétett eljárási szabálysértést. Ez okból sem volt helye tehát az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésének.

Ezt követően – az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére okot adó körülmény hiányában – az ítélőtábla a Pp. 369. § (3) bekezdés a), c) és e) pontja szerinti felülbírálati jogkörében az elsőfokú ítélet anyagi jognak való megfelelőségét vizsgálta, elsőként azt, hogy a követeléssel összefüggő valamely szerződés érvénytelensége megállapítható-e.

A felperes keresetében 2003. június 28. napján létrejött kölcsönszerződések alapján nyújtott kölcsön visszafizetése iránti követelést terjesztett elő, amely követelés jogosultjává engedményezési szerződés folytán vált. Az alperes a perben nem vitatta a kölcsönszerződések létrejöttét, a kölcsönösszegek rendelkezésére bocsátását, azonban anyagi jogi kifogásként hivatkozott a kölcsönszerződés – továbbá a korábbi és jelen fellebbezésében is – a felperes egyik jogelődje által kötött engedményezési szerződés színleltségére.

A Ptk. hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény 50. § (1) bekezdése alapján, a Ptk. hatálybalépésekor fennálló kötelemből eredő követelés engedményezésére alkalmazandó 1959. évi Ptk. 328. § (1) bekezdése értelmében az engedményezés olyan szerződés, amellyel a jogosult a követelését másra átruházza. Az engedmény jogcímétől független (absztrakt) juttatás, az engedményező és az engedményes közötti jogcímnek csak az egymás közötti jogviszonyukban van jelentősége, a kötelezett e jogcímre tekintet nélkül kerül az engedményessel jogviszonyba. Ebből következően az engedményezési szerződés esetleges érvénytelensége az engedményezési szerződés alanyainak a jogviszonyára hat ki, az érvénytelenség jogkövetkezményeit a közöttük fennálló jogviszonyban kell levonni, az nem érinti az adós fizetési kötelezettségét (EBH 2003.868.). A kötelezett a vele szemben fennálló követelést érintő engedményezési szerződés érvénytelenségének a vitatására az 1959. évi Ptk. 234. § (1) bekezdése és az érvénytelenségi perekben felmerülő egyes eljárásjogi kérdésekről szóló 2/2010. (VI. 28.) PK vélemény 10. pontja alapján csak akkor jogosult, ha olyan speciális körülmény áll fenn, amelynél fogva a kötelezett számára nem lényegtelen, hogy az eredeti jogosult vagy az engedményes számára kell a teljesítést eszközölnie (BH 2015.157., BH 2021.16., BH 2023.35.). Jelen esetben ilyen speciális körülményt az alperes nem jelölt meg és ilyen körülményre a per adatai sem utalnak, nem állapítható meg, ezért nem volt vizsgálható vagy észlelhető az alperes által megjelölt engedményezési szerződés érvénytelensége.

Az alperes ugyanakkor az 1959. évi Ptk. 329. § (3) bekezdése alapján az engedményessel szemben is hivatkozhat a kölcsönszerződések érvénytelenségére, amely körülmény fennállta azt eredményezi, hogy a kölcsön visszafizetésének jogcímén [1959. évi Ptk. 523. § (1) bekezdés] előterjesztett igény alaptalan. Ezért vizsgálni kellett az eljárásban, hogy a kölcsönszerződések érvénytelensége az alperes által megjelölt okból megállapítható-e.

A szerződésnek az 1959. évi Ptk. 207. § (6) bekezdésében írt színlelése érintheti a felek ügyleti akaratát, amikor is a felek nem kívánnak szerződést kötni, vagy azt a nyilatkozataiktól eltérő tartalommal kívánják megkötni; vonatkozhat a szerződés egyes elemeire, így a szerződés visszterhességére vagy ingyenességére; az ellenérték nagyságára. Az egyoldalú színlelés közömbös, ahhoz tehát, hogy egy szerződés színlelt volta megállapítható legyen, valamennyi szerződő félnek színlelnie kell a jognyilatkozatát. Nem kizárt a szerződés alanyának színlelése sem, ha a szerződő felek közös akaratával az egyik fél csak azért vesz részt a szerződéskötésben, mert a valójában szerződni kívánó harmadik személy valamilyen oknál fogva – a jogszabály tilalma vagy egyéb kötöttségek miatt – nem vehet részt a szerződéskötésben. Valamely szerződés színleltsége, illetőleg leplezett volta tehát nem csak akkor állapítható meg, ha annak a szerződésnek, amely színleltnek minősül, ugyanazok az alanyai, mint a leplezett szerződésnek. Amennyiben bizonyított, hogy a hitelező tudott arról, hogy a kölcsönvevő saját személyében nem kíván adóssá válni, a valóságos kölcsönvevő pedig számára ismert, úgy színlelt szerződésről van szó, ellenkező esetben csupán az adós oldalán fennálló rejtett indokról, amely a szerződés érvényességét nem érinti (hasonlóan: BH 2001.29., BH 2007.58.). A perben annak bizonyítása pedig, hogy a kölcsönszerződések megkötését a szerződő felek csak színlelték, mind a felperes jogelődjei, mind az alperes akarata az írásban kifejezettel szemben nem irányult a szerződés megkötésére, a Pp. 265. § (1) bekezdése alapján az erre hivatkozó alperest terhelte.

Az alperes az öt terhelő bizonyítási kötelezettségre tekintettel – bár erre irányuló kérelmet fellebbezésében nem terjesztett elő, de – szükségesnek tartotta az eljárás felfüggesztését és a T. I.-vel és társaival szemben folyamatban lévő büntetőeljárás jogerős befejezéséig. A Pp. 123. § (1) bekezdés b) pontja szerint, ha a per eldöntése olyan kérdés előzetes elbírálásától függ, amelynek tárgyában az eljárás büntetőbíróság hatáskörébe tartozik, a bíróság az írásbeli ellenkérelem – vagy annak hiányában beszámítást – előterjesztését követően a peres eljárást a büntetőeljárás jogerős vagy végleges befejezéséig, valamint az ügyészség, nyomozóhatóság további jogorvoslattal nem támadható eljárást megszüntető határozatának meghozataláig felfüggesztheti. E jogszabályi rendelkezés értelmezéséből adódóan az eljárás felfüggesztésére csak az adhat alapot, ha a már folyamatban lévő másik eljárásban hozandó jogerős határozat a perbeli döntésnek kifejezetten előkérdését képezi (hasonlóan BDT 2010.2261.). Önmagában célszerűségi ok, például okirati bizonyítékok beszerzése, tanúk meghallgatása a polgári perrel párhuzamosan folyó büntetőeljárásban nem adhat alapot a tárgyalás felfüggesztésére még akkor sem, ha a perbeli tényálláshoz ezek esetleg adalékként szolgálhatnak (hasonlóan BH 1991.35., BDT 2001.486., BDT 2016.3606.).

Az alperes által megjelölt büntetőeljárások azonban nem előkérdései a jelen pernek, mivel a szerződés érvénytelenségének nem előfeltétele a szerződés során eljáró valamely személy büntetőjogi felelősségének megállapíthatósága. A felperes kereseti kérelmének és az alperes érvénytelenségi kifogásának elbírálása során az elsőfokú bíróságnak nem egy esetlegesen elkövetett bűncselekmény anyagi következményéről kell döntenie, hanem elsődlegesen abban a kérdésben kell állást foglalnia, hogy a perbeli kölcsönszerződéseket megkötő felek mindegyikének hiányzott-e a szerződéskötési szándéka. A büntetőügyben a bíróság a bűnösség kérdésében dönt, amely jelen pernek tehát azért nem előkérdése, mert a polgári jogi szempontból a bűncselekményként értékelt, illetőleg annak szintjét el nem érő magatartás esetén is megállapítható a szerződés érvénytelensége.

A büntetőügyben eljárt ügyészség által adott tájékoztatásból következően egyebekben nincs is jelentősége a büntetőeljárás során hozandó döntésnek. A büntetőeljárás ugyanis alapvetően hűtlen kezelés bűncselekménye miatt van folyamatban, mert a felperes részére való hitelkihelyezés során az Sz.-i Bank Zrt. döntési jogosultsággal bíró munkatársai szándékosan megszegték a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló törvény, a Fedezetkezelési Szabályzat, az SZMSZ, a Kockázatvállalási Politika és Szabályzat, a munkaköri leírás rendelkezésein alapuló idegen vagyon kezelésére irányuló kötelezettségeiket, és tisztában voltak azzal, a hitel valós célja, hogy a T. Zrt. jusson a pénzeszközhöz. A hűtlen kezelés törvényi tényállási eleme mind a kölcsönszerződések megkötésekor hatályos Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1978. évi Btk.) 319. § (1) bekezdése alapján, mind a jelenleg hatályos Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) 376. § (1) bekezdése alapján elkövetési magatartásként a vagyonkezelési kötelezettség megszegése, míg eredményként a vagyoni hátrány bekövetkezte. E bűncselekmény elkövetési magatartása így attól függetlenül megvalósulhat, hogy a hitelintézet által nyújtott kölcsön összegét érintően utóbb létrejött valamely szerződés érvényes-e vagy sem. Ennek a kérdésnek ugyancsak nincs jelentősége pénzmosás bűncselekményének megítélése szempontjából sem, mivel sem az 1978. évi Btk. 303. §-a, sem a Btk. 399. §-a értelmében a bűncselekményből eredő vagyonra vonatkozó, a törvényben meghatározott és adott esetben szerződéskötéssel is megvalósítható magatartásokat illetően nem jogszabályi feltétel a szerződés polgári jogi értelemben vett színleltsége.

Kétségtelen, a felfüggesztés alapjaként figyelembe vett büntetőeljárásban lefolytatott bizonyítás eredménye és az ott megállapított tényállás a perbeli jogvita elbírálásához szükséges eljárást megkönnyítheti, ez azonban lényegében olyan célszerűségi szempont, amely a per tárgyalásának felfüggesztéséhez nem vezethet. A párhuzamos bizonyítás elkerülésének célszerűségi szempontja nem szolgálhat alapul a tárgyalás felfüggesztésére, arra büntetőeljárásban és a polgári perben felvetődő bizonyítás részbeni azonossága sem adhat alapot (Kúria Pf.V.24.518/2019/4., BH 1989.168., BH 2000.519., Fővárosi Ítélőtábla Gpkf.XIV.42.022/2009/2.).

Ezért nem volt indokolt az eljárás felfüggesztése, a perben rendelkezésre álló bizonyítékok mérlegelésével lehetett és kellett állást foglalni abban a kérdésben, hogy a kölcsönszerződések megkötését a szerződő felek csak színlelték, mind a felperes jogelődjei, mind az alperes akarata az írásban kifejezettel szemben nem irányult a szerződés megkötésére. Ezt az elsőfokú bíróság nem találta megállapíthatónak, amelyet az alperes fellebbezésében vitatott.

A perbeli kölcsönszerződést megkötő felek akaratának vizsgálata kapcsán előrebocsátja az ítélőtábla, a Pp. 369. § (3) bekezdés a) pontja értelmében a másodfokú eljárásban a mérlegelési szabadság korlátozott, ugyanis a másodfokú bíróság a bizonyítás eredményét csak akkor mérlegelheti felül, ha az okszerűtlen volt (BH 2024.64.). Ez akkor állapítható meg, ha a tényállás iratellenes, hiányos vagy logikai ellentmondást tartalmaz, továbbá, ha a bizonyítékokból csak a fellebbezéssel támadott határozattól eltérő ténybeli következtetésre lehet jutni.

Jelen esetben az alperes számviteli nyilvántartásai az alperest terhelő kötelezettségként tartalmazzák a perbeli kölcsönszerződésekből eredő követelést. Önmagában ugyanakkor ez nem zárja ki a valós ügyleti akarat hiányát, a külvilágnak szóló hamis látszatkeltést, hiszen ez a kölcsön külvilág számára igazolt módja. Nincs olyan jogszabályi rendelkezés sem, amely a számviteli nyilvántartásokkal szembeni bizonyítást bármelyik peres fél számára ne tenné lehetővé. Ezért az alperes számviteli nyilvántartásain kívüli egyéb bizonyítékokat is a mérlegelés körébe kell vonni.

A T. I. és társai ellen folyamatban lévő büntetőügy egyes iratait az eljáró ügyészség megküldte, amelyek között megtalálható bankszámlakivonatokból kitűnik, hogy a perbeli kölcsönszerződések létrejöttének napján történt hitelfolyósítás a felperes részére (felperes 2016. augusztus 6. napján kelt bankszámlakivonatának 7. oldala), és ugyanezen a napon utalt át pénzösszeget a felperes az O. T. Kft. és az O. Sz. Kft. részére (O. T. Kft. 2018. január 17. napján kelt bankszámlakivonatának 4. oldala és az O. Sz. Kft. 2018. február 17. napján kelt bankszámlakivonatának 2. oldala), amelyek ugyancsak ezen a napon utalták át az alperesnek a vele megkötött kölcsönszerződésekben meghatározott kölcsönök összegét (O. T. Kft. 2018. január 17. napján kelt bankszámlakivonatának 5. oldala és az O. Sz. Kft. 2018. február 17. napján kelt bankszámlakivonatának 3. oldala). Az alperes pedig a kölcsönök teljes összegét a következő munkanapon, 2013. július 1. napján finanszírozási szerződést közleményként feltüntetve tovább utalta a T. Zrt. részére, amely az összeget ugyanezen a napon hiteltartozása törlesztésére használta fel (T. Zrt. 2015. szeptember 11-i dátumú számlaforgalmának 22. és 23. oldala). Az alperes által állított pénzmozgásokat tehát a bankszámlakivonatok a T. Zrt. részére történő utalásokig alátámasztják, amely gazdasági társaság (T. Zrt.) azonban – az alperes állításával ellentétben – a pénzösszeget nem az Sz.-i Bank Zrt. részére utalta tovább. Ezért nem állapítható meg annak az alperesi tényállításnak a valósága, hogy az alperes által kölcsönbe vett, majd általa a T. Zrt. részére utalt összeget az Sz.-i Bank Zrt. tőkéjének pótlására használták volna fel.

A T. I. és társai ellen folyamatban lévő büntetőügynek az eljáró ügyészség által megküldött irataiból kitűnően a T. Zrt. az Sz.-i Bank Zrt. tagja volt (2023. 24-i és június 20-i részvényesi határozatok), ugyanakkor mindkettő gazdasági társaság önálló jogi személy, így nem az Sz.-i Bank Zrt., hanem a részvényese vagyonát növeli a részvényesnek nyújtott kölcsön. Ezért az Sz.-i Bank Zrt. által a felperesnek nyújtott kölcsön az alperes állításával ellentétben a pénzösszeg részvényeshez kerülésével nem térülhetett meg. Az Sz.-i Bank Zrt.-nek a felperessel szembeni követelésének a T. Zrt. részéről történő megtérülésére abból sem lehet megalapozottan következtetni, hogy az Sz.-i Bank Zrt. felszámolója által kiadott, 2020. augusztus 28. napján kelt nyilatkozat szerint a pénzintézet a felperessel szemben követelést nem tart nyilván. Ebből az okiratból ugyanis nem tűnik ki, hogy a követelés hiányának mi az oka, és P. A. a tanúvallomásában azt mondta el, hogy az Sz.-i Zrt. felszámolása során a felperessel szembeni követelést a felperes vásárolta meg. E tanúvallomása alapján tehát a követelés felszámoló általi értékesítése az oka annak, hogy a továbbiakban az Sz.-i Bank Zrt. a felperessel szemben nem tart nyilván követelést.

A pénzmozgásokból annyi állapítható meg tehát, hogy az alperes a perbeli kölcsönszerződésekben is meghatározott összeget megkapta, és azt továbbutalta a T. Zrt. részére finanszírozási szerződésre hivatkozással. A tanúvallomásában P. A. és dr. Cs. B. Gy. ugyan elmondta, hogy a kölcsönszerződésekkel érintett összeget a T. Zrt.-nek szánták, azonban ezek a nyilatkozatok nem zárják ki a kölcsön jogcímét sem. Önmagában ugyanis nem jelenti a kölcsönszerződésre irányuló akarat hiányát, hogy a szerződés célja a kölcsönbe vett összeg más személy részére való juttatása. Nem színlelt a kölcsönadásra irányuló olyan szerződés, amelynél a feleknek volt valós ügyleti akarata a pénzösszeg kölcsönadására, szerződéskötésük célja azonban az összeg valamely harmadik személy részére juttatása úgy, hogy az a saját személyében nem kíván annak adósává válni, aki a vele szerződő fél hitelezője. A szerződés céljából tehát még nem következik annak színlelt volta, a szerződéskötés e motívuma a szerződés érvényességét nem érinti.

Lényeges, az alperes törvényes képviselője mind a perbeli kölcsönszerződések megkötésekor, mind a peres eljárás alatt ugyanaz a személy volt, azonban a személyes meghallgatásakor a kölcsönszerződéseket érintően érdemi nyilatkozatot tenni nem tudott a jogügyletek céljáról, nem emlékezett arra, hogy a kölcsönszerződéseket miért kötötte meg. Ehhez képest az általa meghatalmazott jogi képviselő útján benyújtott beadványában az alperes a perbeli kölcsönszerződésekkel összefüggésben az ügyleti akaratot illetően részletes tényállításokat tett, ezeket azonban a törvényes képviselő meghallgatása sem támasztotta alá. Az alperes törvényes képviselője meghallgatása során cégcsoporti kapcsolatra hivatkozott, amelyről érdemi nyilatkozatot szintén nem tudott tenni, és ilyen kapcsolat tényét a rendelkezésre álló okiratok – felperes jogelődjeinek cégadatai hiányában – sem támasztották alá.

Az O. Sz. Kft. szerződéskötéskori ügyvezetője, Ö. G. a tanúvallomásában ugyancsak nem tudott nyilatkozatot tenni a kölcsönszerződés megkötésének körülményeiről, annak tényére sem emlékezett. Ezért nem állapítható meg, hogy az általa mint törvényes képviselő által vezetett gazdasági társaságnak a kölcsönszerződésre vonatkozó ügyleti akarata eltért-e az okiratban foglaltaktól. Az O. T. Kft. szerződéskötéskori ügyvezetője, K. B. tanúkénti meghallgatását pedig az alperes nem is kérte, mint ahogy utóbb már T. I. sem. Az eljárásban meghallgatott további tanúknak pedig a szerződéskötésekről információja, ismerete nem is volt.

A felperes által keresetlevélhez csatolt könyvelési iratokból kitűnően továbbá 2018. évben 25 000 000 forint, míg 2019. évben 9 000 000 forint összeggel csökkent az alperes által nyilvántartott tartozás összege, amelynek teljesítésen kívüli okát azonban az alperes nem jelölte meg, és nem is terjesztett elő erre vonatkozó bizonyítékot, bizonyítási indítványt.

Mindezek alapján nem lehetett a rendelkezésre álló bizonyítékokból megalapozottan arra következtetni, hogy a perbeli kölcsönszerződések esetében a szerződést kötő feleknek nem volt szerződéskötési szándéka. Nem tekinthető okszerűtlennek ezért a bizonyítékok akként történő mérlegelése, hogy nem állapítható meg a perbeli kölcsönszerződések vonatkozásában szerződő feleknek a kölcsönszerződés megkötésére irányuló szándék hiánya. Nem volt helye emiatt a tényállás azzal történő módosításának, hogy a kölcsönszerződések a külvilágnak szóló hamis látszatkeltések, a felek szerződési akarata nincs összhangban annak szerződésbe foglalt nyilatkozati alakjával. Ezért – az alperes fellebbezési érvelésével ellentétben – a perbeli kölcsönszerződések nem színleltek, azaz nem semmisek. Következésképpen az alperes kölcsönösszeg visszafizetésére köteles az 1959. évi Ptk. 523. § (1) bekezdése alapján.

Ezt követően az ítélőtábla a Pp. 369. § (3) bekezdés e) pontja szerinti felülbírálati jogkörben eljárva vizsgálta az alperesnek a követelés összegszerűségével összefüggő hivatkozásait.

Az alperes állította, hogy követelése áll fenn az O. T. Kft.-vel és az O. Sz. Kft.-vel szemben, ugyanakkor maga ismerte el, hogy a kölcsönös követelések rendezése korábban nem történt meg. Ezért az alperes saját nyilatkozata nem támasztja alá, hogy már a peres eljárást megelőzően a vele szembeni követelés beszámítással megszűnt volna. A peres eljárás során pedig a felperessel igény viszontkeresetként vagy beszámítást tartalmazó irat útján érvényesíthető, amelyre azonban nem került sor, így az alperesnek a felperes jogelődjeivel szembeni esetleges követelése a perben nem volt elbírálható.

Ugyancsak alaptalanul hivatkozott arra az alperes, hogy a kölcsönösszeg általa történt továbbutalásával megtérült volna a tartozása. Kétségtelen, az alperes a kölcsönszerződés alapján megkapott pénzösszeget átutalta a T. Zrt.-nek, amely azonban a bankszámlakivonatból kitűnően azt a saját hiteltartozása megfizetésére fordította. Ezáltal ilyen módon az alperesnek a kölcsönszerződésből eredő visszafizetési kötelezettsége nem szűnt meg.

Nincs annak sem jelentősége a kölcsön összege szempontjából, hogy a felperes által a keresetlevélhez mellékelt egyik fizetési felszólításon eltérő összeg szerepel. A perben a felperes ugyanis nem azt a magasabb összeget érvényesítette, és a perben követelt összeg megegyezik az alperes nyilvántartásaiban is szereplő összeggel. Mindezek alapján nem állapítható meg, hogy az alperes a kölcsönszerződésekből eredő visszafizetési kötelezettségeinek a keresetben követelt 835 390 040 forint vonatkozásában eleget tett volna, így az alperes köteles annak megfizetésére.

A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta azzal a pontosítással, hogy a tőkeösszeg után fizetendő ügyleti kamat mértéke évi 6%.