GK ÍH 2025/134.

A megállapítási kereset konjunktív feltételei közül a jogmegóvás szükségessége nem áll fenn, ha a felperesnek az egyik alperessel szemben nincs megóvandó joga, azokat a jogait pedig, amelyeket a kért megállapítással a másik alperessel szemben kívánja megóvni, nem kizárólag megállapítási kereset útján, hanem az ellene indított perben van lehetősége megvédeni [2016. évi CXXX. tv. (Pp.) 172. § (3) bekezdés].

A felperes és az I. rendű alperes között 2020. augusztus 10-én létrejött szerződés alapján a felperes megbízta a perben nem álló fuvarozót 20 000 kg autóalkatrész Magyarországról (Budapest) Németországba (Köln) való továbbítására. A fuvarfeladat teljesítése során Németországban a küldeményt szállító félpótkocsi kigyulladt, aminek következtében a rakomány teljes egészében megsemmisült. A felperes 2021. március 16-án bejelentette az I. rendű alperes kárigényét a fuvarozónak, majd pert indított a fuvarozó ellen. A per a Székesfehérvári Törvényszéken van folyamatban. A II. rendű alperes az I. rendű alperes biztosítójaként 2021. július 29-én megtérítette az I. rendű alperes kárát, majd 2021. augusztus 11-én Németországban a kölni bíróság előtt törvényi engedményesként keresetet indított a felperessel szemben 255 000 euró kár és késedelmi kamatai megfizetése iránt, a „Nemzetközi Közúti Árufuvarozási Szerződésről” szóló, Genfben az 1956. év május hó 19. napján kelt egyezmény (a továbbiakban: CMR Egyezmény) 17. cikk 1. pontja, 23 cikk 1. pontja és 29. cikke alapján.

A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a „KNBP4XD azonosító számú Telefax” és az azt visszaigazoló „Megbízás visszaigazolása” elnevezésű okiratokkal közte és az I. rendű alperes között létrejött jogviszony a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) 6:302. §-a szerinti szállítmányozási szerződés.

Az I. rendű és a II. rendű alperes elsődlegesen – joghatóság hiányára hivatkozva – a per megszüntetését, másodlagosan az I. rendű alperes – a passzív perbeli legitimációra hivatkozva – a kereset elutasítását, a II. rendű alperes perfüggőségre hivatkozással is a per megszüntetését, míg mindkét alperes harmadlagosan a megállapítási per feltételeinek hiánya miatt, negyedlegesen pedig arra figyelemmel kérte a kereset elutasítását, hogy a létrejött szerződés a magyar jog szerint nem minősül szállítmányozási szerződésnek.

Az elsőfokú bíróság a fellebbezett ítéletével megállapította, hogy a felperes és az I. rendű alperes között szállítmányozási szerződés jött létre 2020. augusztus 10. napján az I. rendű alperes KNBP4XD számú megbízása és a felperes 20D004891/1. számú megbízás visszaigazolása alapján.

Az elsőfokú bíróság a határozat jogi indokolásában az alperesek alaki védekezésére figyelemmel elsődlegesen a joghatóságát vizsgálta. A felperes és az I. rendű alperes közötti szerződés tartalma, továbbá a tanúvallomások értékelése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2012. december 12-i 1215/2012/EU rendelet (Brüsszel Ia rendelet) 25. cikke szerinti megállapodás a joghatóságról a szerződő felek között nem jött létre. Erre tekintettel a Brüsszel Ia rendelet 7. cikkében szabályozott különös joghatósági ok alapján vizsgálta a joghatóságát, amelyet az I. rendű és a II. rendű alperesek a szállítmányozási szerződés létrejöttének megállapítása esetére kifogásoltak. A peres felek között nem volt vitás, hogy a nemzetközi közúti árufuvarozási szerződésre a CMR Egyezmény 31. cikk 1.b) pontja alapján az áru átvételének helye szerint a magyar bíróság joghatósága fennáll, a szállítmányozási szerződés létrejöttének esetére pedig ezt a Brüsszel Ia rendelet 7. cikk 1. pont a) alpontjában szabályozott joghatósági ok, azaz a kötelezettség teljesítésének helye alapítja meg, amelynek a 7. cikk 1. pont b) alpontja szerint az a hely minősül, ahol a szerződés szerinti szolgáltatást nyújtották vagy kellett volna nyújtani. A szállítmányozási szerződés keretében a felperes szerződéses kötelezettsége a küldemény továbbításának megszervezése volt, a felperes Magyarországon kötött a fuvarozóval szerződést, amelynek folytán a teljesítés helye megalapítja a magyar bíróságok joghatóságát.

A II. rendű alperes perfüggőségre alapított alaki védekezését alaptalannak találta. Megállapította, hogy a II. rendű alperes Németországban a CMR Egyezmény 17. cikk 1. pontja, 23. és 29. cikke alapján a fuvarozói felelősségre hivatkozással indított kártérítési keresetet a felperes ellen, amelyet a bíróság 2022. augusztus 9-én közölt a felperessel. Az elsőfokú bíróság következtetése szerint a perfüggőségnek a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 176. § (1) bekezdés d) pontjában foglalt feltételei nem állnak fenn, mert a felperes a jelen pert szállítmányozási szerződés létrejöttének megállapítása iránt terjesztette elő, míg a II. rendű alperes fuvarozói felelősség alapján érvényesít kárigényt a felperessel szemben Németországban. Mindezek miatt az alaki védekezés körében a Pp. 176. § (1) bekezdés a) és d) pontjaira hivatkozással előterjesztett eljárás megszüntetése iránti kérelmet elutasította.

Az elsőfokú bíróság hivatalból vizsgálta a megállapítási kereset Pp. 172. § (3) bekezdésében foglalt feltételeit. Ennek körében a felperes jogvédelmének szükségességét álláspontja szerint az alapítja meg, hogy a nemzetközi közúti árufuvarozás során bekövetkezett káreseménnyel kapcsolatban a felperessel szembeni igény érvényesítésének előkérdése, hogy a felperes és az I. rendű alperes között fuvarozási vagy szállítmányozási szerződés jött létre, ettől függ, hogy a felperes fuvarozói felelőssége, illetve fuvarozóként való helytállási kötelezettsége fennáll-e. A felperes keresetében az I. rendű alperessel kötött szerződést szállítmányozásnak minősítette, mely jogviszony alapján az I. rendű alperessel szemben a marasztalási kereset benyújtásának feltétele nem áll fenn. Mindebből következően a megállapítási kereset eljárásjogi feltételei, a jogvédelem szükségessége és a teljesítés követelésének kizártsága is fennáll. Álláspontja szerint az I. rendű alperes perbeli legitimációja nem szűnt meg azzal, hogy a II. rendű alperes a kárt megfizette, melynek folytán a felperessel szembeni megtérítési igény a német biztosítási szerződésekre vonatkozó törvény, a Versicherungsvertragsgesetz (a továbbiakban: VVG) 86. § (1) bekezdése alapján a II. rendű alperesre szállt át. Kiemelte, hogy a felperes és az I. rendű alperes közötti jogviszony tartalmának megállapítására irányuló kereseti kérelem elbírálásához az I. rendű alperes mint szerződő fél perben állása szükséges, így az I. rendű alperes megalapozatlanul hivatkozott a perbeli legitimációjának hiányára.

A kereset érdemi elbírálása során elsősorban az alkalmazandó anyagi jogot, ebben a körben is azt vizsgálta, hogy a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló az Európai Parlament és a Tanács 2008. június 17-i 593/2008/EK rendelete (Róma I. rendelet) 3. cikk (1) bekezdése és az (5) bekezdés szerint alkalmazandó 10–11. és 13. cikkei szerint a felperes és az I. rendű alperes éltek-e jogválasztással, amelynek kifejezettnek kell lennie, illetve annak a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie. Ez utóbbi követelménynek nem felel meg az I. rendű alperes megbízásban közölt azon nyilatkozata, amely szerint az I. rendű alperes az Általános Német Szállítmányozási Feltételek (ADSP) szerint dolgozik, és a tanúvallomások alapján a felek alkalmazandó jog tekintetében kötött szóbeli megállapodása sem volt megállapítható. Az elsőfokú bíróság következtetése szerint a Magyar Általános Szállítmányozási Feltételek (MÁSZF) alkalmazásának elfogadásával – amely megfelel Róma I. rendelet 11. cikk (2) bekezdésében foglaltaknak tekintettel arra, hogy a MÁSZF mind a felperes, mind pedig a Magyar Szállítmányozók Szövetségének honlapján a szerződéskötés időpontjában elérhető volt – a MÁSZF 17. § 1. pontjában foglaltak szerinti jogválasztás alapján a magyar jog alkalmazandó. Az elsőfokú bíróság megjegyezte, hogy jogválasztás hiányában is a magyar jogot kell alkalmazni a Róma I. rendelet 4. cikk (1) bekezdés b) pontja alapján – figyelemmel az Európai Unió Bírósága C-305/13. számú előzetes döntéshozatali ítéletében foglaltakra –, amennyiben pedig a perbeli szerződés nemzetközi közúti árufuvarozási szerződésnek minősül, akkor a Róma I. rendelet 5. cikk (1) bekezdése szerint.

Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság a magyar jog alapján vizsgálta a felperes és az I. rendű alperes közötti szerződés tartalmát és foglalt állást annak jogi minősítéséről. Abból indult ki, hogy az I. rendű alperes 2020. augusztus 10-én küldött megbízásának felperes általi visszaigazolása a tartalmát tekintve a Ptk. 6:67. § (1) bekezdése szerint új ajánlatnak minősül, mert a felperes az I. rendű alperes ajánlatától nem vitásan lényeges kérdésben, vagyis a MÁSZF alkalmazásának kikötését illetően eltérő tartalmú elfogadó nyilatkozatot tett. A felperes az I. rendű alperes megbízását szállítmányozási megbízásként fogadta el, illetve igazolta vissza, hogy a szerződésben nem szabályozott kérdésekben a MÁSZF az irányadó. A felperes azonnali visszajelzést kért abban az esetben, ha az I. rendű alperes a visszaigazolásban rögzített feltételekkel nem ért egyet és közölte, hogy ilyen visszajelzés hiányában a szerződést kizárólag a megbízás visszaigazolásában rögzített feltételekkel tekinti létrejöttnek. Az I. rendű alperes nem vitásan a megbízás visszaigazolását megkapta, kifogást nem közölt, amelyet úgy kellett értékelni, hogy a megbízás visszaigazolásában foglaltakat a Ptk. 6:4. § (3) bekezdése szerint ráutaló magatartással elfogadta. Ebből következően a MÁSZF – amelynek megismerhetőségét a felperes a saját honlapján való közzététellel biztosította, továbbá az a Magyar Szállítmányozók Szövetségének a honlapján is elérhető volt – ráutaló magatartással történő elfogadás révén a felperes és az I. rendű alperes szerződésének részévé vált.

Az okiratok alapján megállapította, hogy a felperes a saját nevében a megbízó I. rendű alperes javára a küldemény továbbításával összefüggésben kötötte meg a fuvarozási szerződést, majd a káresemény bekövetkezése után a fuvarozóval szemben felszólamlással élt és pert indított ellene. A szerződés részévé vált MÁSZF a magyar jog szerinti szállítmányozási szerződésre alkalmazandó, a szállítmányozási szerződést kötő felek kötelezettségeit és a szállítmányozó felelősségére vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz, amely tartalmi elemek alapján az elsőfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a felperes és az I. rendű alperes közötti szerződés a Ptk. 6:302. §-ában szabályozott szállítmányozás.

Az I. rendű és a II. rendű alperes a fellebbezésükben elsődlegesen kérték az elsőfokú ítélet I. rendű alperesre vonatkozó rendelkezésének megváltoztatását és az I. rendű alperessel szembeni kereset perbeli legitimáció hiányában való elutasítását, a II. rendű alperessel szemben pedig az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az eljárás megszüntetését a Pp. 240. § (1) bekezdés a) pontja alapján a Pp. 176. § (1) bekezdés d) pontjára tekintettel. A másodlagos fellebbezési kérelmük az elsőfokú ítélet megváltoztatására és a kereset elutasítására irányult, elsősorban a megállapítási kereset eljárásjogi feltételeinek hiánya, másodsorban pedig a szerződés jogi minősítésének jogszabálysértő jellege, illetve megalapozatlansága miatt.

A jogorvoslati kérelmükben mindenekelőtt kifejtették azt az álláspontjukat, hogy a Brüsszel Ia rendelet 7. cikk 1. pont b) alpontjára és a CMR Egyezmény 31. cikk 1.b) pontjára alapított joghatóság megállapításához a kereset érdemi vizsgálata, a szerződés jogi minősítése szükséges, az elsődleges, valamint az eljárásjogi feltételek [Pp. 172. § (3) bekezdés] hiánya tekintetében a másodlagos fellebbezési kérelem eldöntéséhez azonban erre nincs szükség, ezért az I. és II. rendű alperes perbe bocsátkozására tekintettel a magyar bíróságok joghatósága a Brüsszel Ia rendelet 26. cikk (1) bekezdése alapján is fennáll.

Az elsődleges fellebbezési kérelmünkben, megismételve az elsőfokú eljárásban előadottakat, kiemelték: azzal, hogy a II. rendű alperes biztosítóként kifizette az I. rendű alperes megbízójának kárát, a német jogszabályok szerint a törvény erejénél fogva átszállt a II. rendű alperesre az I. rendű alperes felperessel szemben fennálló megtérítési igénye, így az I. rendű alperes a felperessel szemben a perbeli szerződésből eredő igény érvényesítésére nem jogosult. Ebből következően a II. rendű alperes teljesítésével, de legkésőbb a II. rendű alperes keresetindításával az I. rendű alperes aktív és passzív perbeli legitimációja is megszűnt, amelyre tekintettel az elsőfokú bíróságnak az I. rendű alperes elleni keresetet a VVG 86. §-a alapján el kellett volna utasítani.

Ebben a körben hivatkoztak arra is, hogy az elsőfokú bíróság 39. sorszámú, a felperes kereset- kiterjesztését és a II. rendű alperes perbe vonását a Pp. 53. §-a alapján engedélyező végzése is jogszabálysértő, amely határozat felülbírálatát is kérték. Álláspontjuk szerint az elsőfokú bíróságnak a felperes eshetőlegesen benyújtott perbe vonási kérelmére a II. rendű alperest jogutódként kellett volna a Pp. 47. § (1) bekezdése alapján perbe vonni, az I. rendű alperest pedig a Pp. 48. § (3) bekezdése alapján a perből el kellett volna bocsátani. Az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta, hogy az I. rendű és a II. rendű alperes között a VVG 86. §-a alapján anyagi jogi jogutódlás történt, amely miatt eljárásjogi jogutódlásnak is helye lett volna. Az elsőfokú ítélet a fentiek körében nem felel meg a Pp. 346. § (5) bekezdésének, mert nem tartalmaz indokolást arra nézve, hogy a II. rendű alperes perbe vonását miért nem a jogutódlás szabályai szerint engedélyezte. Érvelésük szerint az I. rendű alperes szerződő félként való perben állásának szükségességére vonatkozó ítéleti indokok a Pp. 36. §-a szerinti kényszerű pertársaságot feltételeznének, amely az I. rendű és a II. rendű alperes viszonylatában nem állapítható meg. A felperes a keresetkiterjesztés iránti kérelmét a célszerű pertársaságra (Pp. 37. §) alapította, ezért az elsőfokú bíróság a Pp. 2. § (2) bekezdését megsértve eltért a kereseti kérelemtől azzal, hogy az I. rendű és a II. rendű alperest kényszerű pertársaknak minősítette, ezenkívül nem jelölte meg azt a jogcímet, amely alapján az I. rendű alperes perben állása kötelező.

A II. rendű alperes elsődleges fellebbezési kérelemben foglalt külön érvelése szerint rá vonatkozóan a perfüggőség Pp. 176. § (1) bekezdés d) pontjában meghatározott feltételei fennálltak, az általa a felperes ellen indított perben 2022. augusztus 9-én, míg a jelen perben csak 2022. október 14-én álltak be a perindítás joghatásai. Érvelése szerint a felperes és a II. rendű alperes között ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog iránt van folyamatban a két per, mert a németországi per a felperes és az I. rendű alperes közötti szerződésből származó igény érvényesítésével kapcsolatos, a jelen per tárgya pedig ugyanezen szerződés jogi minősítése.

A másodlagos fellebbezési kérelmüket elsősorban arra alapították, hogy az elsőfokú ítélet sérti a Pp. 172. § (3) bekezdését, mert a megállapítási kereset feltételei nem állnak fenn. Az elsőfokú bíróság indokai ellentétesek az ítélkezési gyakorlattal, amely egységes abban a tekintetben, hogy a felperes elleni marasztalási per miatt a jogvédelem szükségessége nem áll fenn, mert abban a perben lehetősége van alperesként a védekezését előadni. Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a jelen per tárgya a marasztalási perhez képest „előkérdés”, a megállapítási kereset kisegítő jellegére figyelemmel azonban ezt a kérdést, vagyis a szerződés jogi minősítését a marasztalási perben eljáró bíróságnak kell vizsgálnia, a felperesnek pedig Németországban megindult perben alperesként lehetősége van a védekezésének előadására. Ebből a szempontból nincs jelentősége, hogy a II. rendű alperes Németországban indított pert, mert a német bíróságnak a Zivilprozessordnung (német polgári perrendtartás) 293. §-a alapján kötelessége vizsgálni a magyar jogszabályokat. A németországi perrel járó költségek nem szolgálhatnak alapul a jogmegóvás szükségességére, ahogy azt az I. rendű és a II. rendű alperes az elsőfokú eljárásban is előadták. A felperesnek ezenfelül az I. rendű alperessel szemben a törvényes regresszjog miatt nem áll fenn megóvni kívánt joga. Mindezekre tekintettel az eljárásjogi feltételek hiánya miatt a kereset érdemi vizsgálatára a BH 2008.43. számon közzétett eseti döntés szerint sem kerülhetett volna sor, a keresetet az elsőfokú bíróságnak el kellett volna utasítani.

A fellebbezésükben az érdemi döntést illetően is részletesen kifejtették azokat az indokokat, amelyek miatt azt jogszabálysértőnek, illetve megalapozatlannak tartották. Érvelésük szerint a felek jogviszonyára irányadó lehet az ADSP-szerződés részévé válásával a német jog, de a magyar jog is a Róma I. rendelet 5. cikk (1) bekezdése alapján. A Handelsgesetzbuch (német kereskedelmi törvény) 459. §-a szerint a felperes és az I. rendű alperes megállapodására a CMR Egyezmény hatálya alá tartozó fuvarozási jogviszony szabályai irányadók akkor is, ha a felperes szállítmányozóként kívánna fellépni. A magyar jog alkalmazása mellett a felek egyedileg megtárgyalt kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatán alapuló szerződése szintén nem szállítmányozás. Érvelésük szerint a MÁSZF nem vált a felek jogviszonyának részévé, a német és a magyar általános szerződési feltétel egymáshoz való viszonyát – amelyet az elsőfokú bíróság nem vizsgált – a Ptk. 6:81. § (1) és (2) bekezdései alapján kell elbírálni, amelyből következően vagy az ADSP válik a felek szerződésének részévé, mert az nem ellentétes az egyedi megállapodásukkal, vagy pedig egyik általános feltétel sem válik a szerződés részévé, mert azok lényeges kérdésekben eltérnek egymástól. Mindkét eset azt eredményezi, hogy a felek egyedi megállapodása az általános feltételek nélkül nem minősíthető szállítmányozási szerződésnek, hanem a CMR hatálya alá tartozó nemzetközi közúti árufuvarozásnak.

A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására, az I. rendű és a II. rendű alperes másodfokú perköltségben marasztalására irányult. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a Brüsszel Ia rendelet 7. cikk 1. pont b) alpontja alapján fennáll a joghatósága, amennyiben pedig a perbeli szerződést fuvarjogviszonynak minősítette volna, úgy joghatóságát a CMR Egyezmény 31. cikk 1.b) pontja alapítja meg, ezért a magyar bíróságok joghatósága nem lehet vitás. Érvelése szerint az I. rendű alperes alaptalanul vitatja a perbeli legitimációját, a keresetlevél benyújtásakor a Pp. 33. §-ára figyelemmel perbeli legitimációval rendelkezett, mint jogképes jogi személy, és legitimációja a II. rendű alperes perbe vonását követően, a megtérítési igény II. rendű alperesre való átszállása mellett sem szűnt meg, amelynek indokát a felperes abban látta, hogy a Pp. 48. § (3) bekezdése alapján a jogelőd perből történő elbocsátására csak erre irányuló kérelem esetén a felperes hozzájárulásával van lehetőség. Az I. rendű alperes ilyen kérelemmel nem élt, de annak előterjesztése esetén a perből való elbocsátása ellen a felperes tiltakozott volna, így az I. rendű alperes a II. rendű alperes pertársaként mindenképpen perben maradt volna; ezen túlmenően helytállónak tartotta az elsőfokú bíróság indokait abban a tekintetben, hogy a kereset elbírálásához az I. rendű alperes mint szerződő fél perben állása elengedhetetlenül szükséges. A perfüggőség egyrészt azért nem áll fenn, mert a II. rendű alperessel szemben ugyanazon ténybeli alapon, de eltérő jog iránt indított keresetet; másrészt a Németországban indított perben a keresetlevelet 2022. augusztus 9-én kapta kézhez, míg a jelen perben a keresetlevelet 2021. március 29-én terjesztette elő.

A másodlagos fellebbezési kérelmet illetően kiemelte, hogy az elsőfokú bíróság a megállapítási kereset feltételeit vizsgálta és helyesen jutott arra a következtetésre, hogy e feltételek a kereset benyújtását megelőzően és azt követően a per folyamán mindvégig fennálltak. Az érdemi döntés nem sérti a fellebbezésben megjelölt jogszabályi rendelkezéseket, az elsőfokú bíróság az alkalmazandó jogot helyesen határozta meg, amely szerint a MÁSZF-ban foglalt jogválasztás, de ennek hiányában is a Róma I. rendelet idézett szabályai alapján a magyar jog az irányadó. A fellebbezési érveléssel ellentétben az ADSP alkalmazása tekintetében a felek között nem jött létre megállapodás, a felek kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatának tartalmát az elsőfokú bíróság vizsgálta, a megbízás felperesi visszaigazolása elleni kifogás hiányából jutott arra a következtetésre, hogy a felek jogviszonyára a MÁSZF és ezen keresztül a Ptk. alkalmazandó. A fellebbezési érveléssel szemben nincs szó két egymásnak ellentmondó általános szerződési feltételről, mert ahogy azt az elsőfokú bíróság helyesen értékelte, a felperes eltérő tartalmú visszaigazolása új ajánlatnak minősül és az az elleni kifogás hiányában eszerint jött létre a szerződés. A német jog alkalmazását a felek nem kötötték ki és az a fellebbezésben levezetett érvek mentén sem alkalmazható.

Az I. rendű és a II. rendű alperes a Gf/4. sorszámú beadványukban a fellebbezésükben foglaltakat részben megismételve kiemelték, hogy az I. rendű alperesnek nem volt lehetősége a perből való elbocsátását kérni, mert a II. rendű alperes perbe vonására jogszabálysértő módon nem jogutódlással került sor. Részletesen kifejtették továbbá azokat az indokokat is, amelyek mentén az alkalmazandó anyagi joggal és a szerződés jogi minősítésével kapcsolatos felperesi érveket megalapozatlannak találják.

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 370. § (1) bekezdése szerint a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátai között bírálta felül és a fellebbezést az alábbiak szerint alaposnak találta.

A másodfokú eljárásban már nem volt vitás, hogy a magyar bíróság joghatósága fennáll, ennek a fellebbezésben kifejtett indokaival összefüggésben – amely szerint miután a Brüsszel Ia rendelet 7. cikk 1. pont b) alpontján és a CMR Egyezmény 31. cikk 1.b) pontján alapuló joghatóság megállapításához a kereset érdemi vizsgálata, a szerződés jogi minősítése szükséges, ezért a joghatóság a Brüsszel Ia rendelet 26. cikk (1) bekezdése alapján is megállapítható – a Fővárosi Ítélőtábla a következőket emeli ki. A Brüsszel Ia rendelet 26. cikk (1) bekezdése szerint e rendelet egyéb rendelkezései alapján fennálló joghatóságtól eltekintve, valamely tagállamnak az a bírósága rendelkezik joghatósággal, amely előtt az alperes perbe bocsátkozik. E szabály nem alkalmazható, amennyiben az alperes a bíróság joghatósága hiányának kifogásolása céljából jelent meg a bíróságon, vagy amennyiben a 24. cikk alapján más bíróság kizárólagos joghatósággal rendelkezik. Ennek értelmében a perbe bocsátkozáson alapuló joghatóság csak abban az esetben állapítható meg, ha az alperes a joghatóság hiányának kifogásolása nélkül tesz a kereset érdemére vonatkozó, azt vitató vagy elismerő nyilatkozatot. A perbeli esetben azonban az I. és a II. rendű alperes az ellenkérelmükben egyebek között joghatósági kifogásra alapított alaki védekezést és érdemi védekezést is előterjesztettek [Pp. 199. § (2) bekezdés a) és b) pontjai] és érdemi védekezésük elbírálására azért került sor, mert az elsőfokú bíróság a joghatósági kifogást alaptalannak találta. A Brüsszel Ia rendelet 26. cikk (1) bekezdésében szabályozott perbe bocsátkozáson alapuló joghatóság nem alapíthatja meg a magyar bíróságok joghatóságát abban az esetben, ha az I. és a II. rendű alperes joghatósági kifogást terjesztenek elő és érdemi védekezésük elbírálására azért kerül sor, mert a bíróság e kifogást alaptalannak találja. A joghatóságról való döntés meghozatalához a fellebbezési érveléssel ellentétben nincs szükség és lehetőség a kereset érdemi vizsgálatára, hiszen a bíróságnak erről az érdemi döntést megelőzően kell határoznia. A joghatóság megállapítása szempontjából a felperes tény- és jogállításának, nem pedig az alperes védekezésének van jelentősége. A felperes keresetében azt állította, hogy a felek között szállítmányozási szerződés jött létre, ezen tény- és jogállításra alapítottan terjesztett elő jogmegóvó keresetet, ezért a bíróság a joghatósága körében azt vizsgálhatta, hogy az állított jog és az állított tényállítás alapján fennáll-e a joghatósága, és az elsőfokú bíróság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy az eljárás tárgyát képező, a felperes által állított szerződés alapján a szolgáltatás nyújtásának helye, mint a Brüsszel Ia rendelet 7. cikk 1. pont b) alpontjában szabályozott különös joghatósági ok, megalapítja a magyar bíróságok joghatóságát.

A Fővárosi Ítélőtábla előrebocsátja, hogy a felek között vitás volt, hogy a jogvita elbírálására a magyar vagy a német jogot kell alkalmazni és vita volt a jogválasztás tárgyában létrejött megállapodás kérdésében is. Ez azonban az eljárásjogi jogszabályok alkalmazására nem hatott ki, a Róma I. rendelet 20. cikke szerint ugyanis valamely ország jogának az e rendelet szerinti alkalmazása az érintett országban a nemzetközi magánjogi szabályokon kívüli hatályos anyagi jogi szabályok alkalmazását jelenti, ha e rendelet másként nem rendelkezik. Az 1. cikk (3) bekezdése szerint pedig a rendelet tárgyi hatálya az ott megfogalmazott, azonban a jelen per elbírálása szempontjából közömbös kivételtől eltekintve az eljárási kérdésekre nem alkalmazandó. Mindebből következően a perfüggőség [Pp. 176. § (1) bekezdés d) pont], továbbá – miután a felperes keresete nem vitásan nem minősült az anyagi jog által szabályozott sui generis megállapítási keresetnek – a megállapítási kereset előfeltételeinek [Pp. 172. § (3) bekezdés] elbírálására, valamint az egyéb eljárási kérdések megítélésére a magyar eljárásjogi szabályokat, a Pp. rendelkezéseit kellett alkalmazni.

Az elsőfokú bíróság a II. rendű alperes Pp. 176. § (1) bekezdés d) pontjára alapított eljárás megszüntetése iránti kérelmét a jogszabályok helytálló alkalmazásával utasította el az alábbiak szerint.

A perfüggőség Pp. 176. § (1) bekezdés d) pontjában meghatározott feltételei közül a tény- és jogazonosság a jelen per és a II. rendű alperes által Németországban a felperes ellen indított per között nem állnak fenn. A II. rendű alperes fellebbezésében hivatkozott azon körülmény, hogy mindkét per tárgya a felperes és az I. rendű alperes közötti perbeli szerződés, nem alapozza meg sem a tény-, sem a jogazonosságot. A II. rendű alperes Németországban a kártérítés teljesítésének követeléséhez fűződő jogát érvényesíti a felperessel szemben azon a ténybeli alapon, hogy a felperes szerződésszegése miatt a megbízót ért kárt – amelyért a felperes fuvarozóként felel – megtérítette, ezért a VVG alapján törvényi engedményesként illeti meg a jog, hogy a károsult kárának megtérítését a felperestől a saját nevében és javára követelje. A jelen perben ehhez képest a felperes ettől eltérő, a jogmegóvás szükségletéhez fűződő jogát kívánja érvényesíteni, amelynek alapján illeti meg őt a jog, hogy a keresettel kért tény megállapítását, vagyis a szerződés tartalmi minősítését kérje. Az érvényesített jogok közötti eltérés mellett a két per közötti tényazonosság a részbeni átfedés ellenére sem állapítható meg, illetve csak annyiban, hogy a jelen per tárgyát képező szerződés megszegésén alapul a II. rendű alperes marasztalási keresete, amely ettől eltekintve a jelen per ténybeli alapját meghaladó tényállási elemeken (szerződésszegés, károkozás, kárfelelősség, törvényi engedmény) alapul.

Az I. rendű alperes elsődleges fellebbezési kérelmét a legitimációjának hiányára alapította, azonban ez a kérdés a megállapítási kereset eljárásjogi feltételeit is érintette, a Fővárosi Ítélőtábla ezért elsőként a másodlagos fellebbezési kérelem alapján ebben a kérdésben foglalt állást és nem értett egyet az elsőfokú bírósággal, hogy a felperes jogvédelmének szükségessége megállapítható abból az okból, hogy a felperes fuvarozói felelősségére alapított kárigény érvényesítésének – amely iránt a II. rendű alperes a felperes ellen Németországban pert indított – előkérdése a felperes és az I. rendű alperes közötti szerződés jogi minősítése.

A Pp. 172. § (3) bekezdése szerint valamely jog vagy jogviszony fennállásának vagy fenn nem állásának megállapítása iránt akkor terjeszthető elő kereseti kérelem, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása érdekében szükséges, és a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség lejártának hiányában vagy valamely más okból marasztalás nem kérhető.

Az nem volt vitás, hogy a perbeli szerződés alapján a felperesnek az I. rendű és a II. rendű alperessel szemben nincs olyan követelése, amelynek teljesítésére vonatkozóan marasztalást kérhetne. A fenti jogszabályi rendelkezés szerint azonban a megállapítási kereset indításának további eljárásjogi feltétele, hogy a felperesnek legyen olyan anyagi joga, amelyet a másik fél sért, háborít vagy veszélyeztet és e jog megóvása kizárólag megállapítási kereset indításával legyen elérhető. Az eljárásjogi feltételeknek – amelyeket a bíróság hivatalból köteles vizsgálni – együttesen kell fennállnia, hogy a kereset tartalmi vizsgálatára sor kerülhessen. A Pp.-ben meghatározott eljárásjogi feltételek alapján egyértelmű, de az azt értelmező ítélkezési gyakorlat is – beleértve a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 123. §-a körében kialakult és a változatlan jogi szabályozás mellett továbbra is irányadó ítélkezési gyakorlatot – egységes abban, hogy nem áll fenn a megállapítási kereset indítását megalapozó jogvédelem szükségessége, ha ennek érdekében speciális jogvédelmi eszköz, illetve jogorvoslat áll a fél rendelkezésére, továbbá akkor sem, ha a fél az állított jogait az ellene indított perben védekezésként megóvhatja, vagyis ha a megállapítási keresetben előadottakat ellenkérelem keretében előadhatja, illetve előterjesztheti (BDT 2009.2143.), továbbá szerződésértelmezési vita nem alapozhat meg jogmegóvási érdeket (BDT 2012.2648.).

Mindezeknek azért volt jelentősége, mert a felperes az elsőfokú bíróság tájékoztatását követően a jogmegóvás szükségességét abban jelölte meg, hogy a II. rendű alperes ellene Németországban a CMR Egyezmény alapján indított pert, amely perben a német bíróság minden bizonnyal a német jogot alkalmazva bírálná el a keresetet, nem vizsgálná a magyar jogszabályok alkalmazhatóságát és a fuvarozói felelősség alapján marasztalná, figyelemmel arra is, hogy a német jogban a két szerződéstípust nem lehet olyan egyértelműen elhatárolni egymástól, mint a magyar jogban. Az I. rendű alperessel szembeni jogmegóvás szükségessége körében azzal érvelt, hogy az I. rendű alperes a II. rendű alperes teljesítése ellenére sem mondott le a káreseménnyel kapcsolatos igényeinek érvényesítéséről, így fennáll annak a kockázata, hogy szándékosság vagy súlyos gondatlanság alapján – amely esetekben a CMR Egyezmény a kártérítés mértékét nem limitálja – igényt érvényesít a felperessel szemben, hivatkozott továbbá a németországi per magas költségeire.

A felperes saját fenti tényállításaiból a jogutódlástól függetlenül önmagában is következett, hogy az I. rendű alperessel szemben a perbeli szerződés kapcsán nem áll fent olyan joga, amelyet az I. rendű alperes sért, vagy háborít, így annak megóvása szükséges. Az I. rendű alperes csupán feltételezett jövőbeli igényérvényesítése a jogmegóvás szükségességét nem alapozza meg, egyebekben a megállapítási kereset nem szolgálhat a felperessel szembeni esetleges későbbi jogérvényesítés megakadályozására. A II. rendű alperessel szembeni kereset elbírálásához az elsőfokú bíróság értelmezésével ellentétben az I. rendű alperes perben állására annak ellenére sem volt szükség, hogy a kereset az általa kötött szerződés jogi minősítésére irányult. A Pp. 172. § (3) bekezdése alapján indított ún. nem nevesített megállapítási kereset tárgyában hozott ítélet anyagi jogerőhatása csak a peres felekre, vagyis alperesként arra hat ki, akivel szemben a felperes a jogai megóvása érdekében a keresetet megindította, így az nem terjedt volna ki a perben való részvétel nélkül az I. rendű alperesre, de erre a II. rendű alperessel szembeni jogmegóváshoz nem is volt szükség.

A felperes a tényállításai alapján a megállapítási keresetével azt szeretné elérni, hogy a bekövetkezett káreseményért a II. rendű alperessel szemben ne fuvarozóként, hanem szállítmányozóként feleljen. Kétségtelen, hogy a magyar jog szerinti eltérő felelősségi szabályok miatt fűződik érdeke a szerződés jogi jellegének megítéléséhez, illetve közvetve a szerződéses kötelezettségeire alkalmazandó anyagi jog szabályainak meghatározásához és keresete alapján nyilvánvaló, hogy azt szeretné elkerülni, hogy fuvarozó módjára, az erre irányadó felelősségi szabályok alapján feleljen a bekövetkezett károkért. A felperes fenti érdeke ugyanakkor nem teremti meg a megállapítási kereset egyik konjunktív feltételét képező jogmegóvás szükségességét, a felperes ugyanis azokat a jogait, amelyeket a jelen perben a megállapítási kereset indításával kíván megóvni az ellene Németországban indított perben a II. rendű alperessel szemben védekezés keretében megóvhatja, vagyis az ellene a CMR Egyezmény alapján indított keresettel szemben ellenkérelem körében hivatkozhat arra, hogy az I. rendű alperessel szállítmányozási szerződést kötött, melyre az e perben előadottak szerint a magyar jog szabályai az irányadók, így a II. rendű alperessel szemben sem fuvarozóként, hanem szállítmányozóként felel. A felperesnek az a feltételezése, hogy a kölni bíróság az ellene indított keresetet a német jog alkalmazásával bírálná el és nem vizsgálná a magyar jog alkalmazhatóságát, jogmegóvási érdeket – amely pusztán feltételezésre nem alapítható – szintén nem alapoz meg. Egyebekben a jelen per felperesének védekezése esetén a német bíróság mint tagállami bíróság is a Róma I. rendelet alapján vizsgálhatja az alkalmazandó jogot és ebben a körben azt, hogy a felperes által a jelen perben előadottak szerint a felek jogválasztása a magyar jog alkalmazását megalapítja-e, illetve melyik jog alkalmazandó. Az esetlegesen alkalmazandó külföldi jog tartalmának megismerését – a magyar bíróságokhoz hasonlóan – a külföldi jogról való tájékoztatásról szóló Londonban 1968. június 7. napján aláírt Európai Egyezmény, valamint – ahogy arra az I. rendű és a II. rendű alperes hivatkoztak – a német polgári perrendtartás biztosítja a német bíróság számára.

A magyar eljárási jogszabályok szerinti megállapítási kereset indításának a feltételét jelentő jogmegóvás szükségességét az I. és a II. rendű alperese helytálló fellebbezési érvelése szerint önmagában is kizárja, hogy az elsőfokú bíróság a megállapítási keresetet a Németországban folyamatban lévő per, vagyis a felperes fuvarozóként való felelőssége elbírálásának előkérdéseként minősítette. A fentiekben már kifejtett indokok szerint a Pp. nem teszi lehetővé, hogy más bíróság, akár más tagállami bíróság előtt folyamatban lévő per eldöntése szempontjából releváns, az abban a perben eldöntendő kérdés megállapítása érdekében – a perbeli esetben a szerződés jogi minősítése és ebből adódóan a felperesre irányadó felelősségi szabályok kérdésében – a fél külön megállapítási keresetet indítson, mert ez azt eredményezné, hogy a felperes elleni marasztalási (kártérítési) kereset alapját képező egyik jogi tény kérdésében különböző, ráadásul eltérő tagállami bíróságok foglalnak állást, esetlegesen eltérő eredménnyel. A Fővárosi Ítélőtábla megjegyzi, az a körülmény, hogy a kölni bíróság az előtte folyamatban lévő eljárást felfüggesztette – még amennyiben a két peres eljárást összefüggőnek is tekintette –, nem változtat azon, hogy a magyar jog szerint a megállapítási kereset eljárásjogi előfeltételeinek hiányában a kereset érdemben nem bírálható el.

A németországi igényérvényesítéssel kapcsolatos perköltség felperes által hivatkozott összege nem alapoz meg jogmegóvási szükségletet, a megállapítási kereset ugyanis nem irányulhat a felperessel szemben egy más perben felmerülő perköltség összegének minimalizálására, illetve elkerülésére, önmagában költséghatékonysági szempontok alapján megállapítási keresetet indítani nem lehet. Amennyiben a felperes úgy ítéli meg, hogy a megállapítási kereset indításával a német perben felmerülő perköltségeket meg tudja előzni, abból az is következik, hogy álláspontja szerint a megállapítási kereset eredményessége esetén a II. rendű alperes vele szembeni perindítása nem lesz eredményes vagy a keresetét a II. rendű alperes nem tartja fenn. A jogmegóvó kereset azonban nem szolgálhat a fél ellen indított más perben előterjesztett kereset alaptalanságának eszközéül.

Mindezen indokok alapján a megállapítási kereset Pp. 172. § (3) bekezdésében meghatározott konjunktív feltételei közül a jogmegóvás szükségessége nem állt fenn, mert a felperesnek az I. rendű alperessel szemben nincs megóvandó joga, azokat a jogait pedig, amelyeket a kért megállapítással a II. rendű alperessel szemben kívánt megóvni, nem kizárólag megállapítási kereset útján védheti meg, mert erre az ellene indított perben van lehetősége, ahol a szerződés jogi minősítésével kapcsolatos tényállításait és jogi érveit, valamint az alkalmazandó joggal kapcsolatos tényállításait és érveit védekezésként előadhatja.

A megállapítási kereset eljárásjogi előfeltételének hiánya azt eredményezte, hogy a kereset érdemben nem volt elbírálható, azaz nem lett volna vizsgálható a felperes és az I. rendű alperes közötti szerződés tartalmának jogi minősítése, amelyre tekintettel a jogválasztás, illetve az alkalmazandó anyagi jog kérdésében sem kellett állást foglalni, ezért a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság szerződés jogi minősítését és alkalmazandó jogot érintő indokait mellőzi, mert az elsőfokú bíróság az eljárásjogi feltételek hiányában a keresetet érdemben nem bírálhatta volna el és szintén mellőzi a per érdemére tartozó fellebbezési érvek elbírálását.

A fentiekre tekintettel – a megállapítási kereset eljárásjogi feltételeinek hiánya miatt – a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése szerint megváltoztatta és a keresetet elutasította.