KK ÍH 2025/145.

I. A hatóság döntése semmis, ha a hatóság az eljárásába az egyetlen ismert ügyfelet sem vonta be.

II. A távhőtermelői vagy távhőszolgáltatói engedélyes törvényben megjelölt mértékű közös tulajdonban álló üzletrészének megszerzése befolyásszerzésnek tekintendő, így a hatóság előzetes hozzájárulásához kötött [2017. évi I. törvény (Kp.) 85. § (3) bekezdés a) pont, 99. § (3), 109. § (1) bekezdések; 2016. évi CL. törvény 123. § (1) bekezdés g) pont; 2013. évi XXII. törvény (MEKHtv.) 5/H. § (2) bekezdés; 2005. évi XVIII. törvény 19. § (4), (6), (7), (10) bekezdések].

Az I. rendű felperes, mint a perben nem álló X. Távhőszolgáltató Zrt. 44%-os részesedést megtestesítő részvényeinek tulajdonosa és a perben nem álló Y. Vagyonkezelő Kft. (a továbbiakban: Kft.), mint a kiserőművi összevont, valamint távhőtermelői engedélyes II. rendű felperes 23%-os mértékű közös tulajdonban lévő üzletrészének tulajdonosa szerződéssel értékegyeztetés mellett történő csere útján a fenti részesedéseik tulajdonjogát átruházták egymásra. Ezt követően az I. rendű felperes a másodfokú eljárásban nem érintett E. Kft. (a továbbiakban: II. rendű felperes) tagjegyzékébe bejegyzésre került, majd a II. rendű felperes változásbejegyzési kérelme alapján a Cégbíróság az adatváltozást a szerződés és a tagjegyzék alapján átvezette a cégjegyzékben. Így a II. rendű felperes 23%-os mértékű közös tulajdonban lévő üzletrésze az I. rendű felperes tulajdonába került. Ezalatt az I. rendű felperes az alperestől – a távhőszolgáltatásról szóló 2005. évi XVIII. törvény (a továbbiakban: Tszt.) 19. § (4) bekezdése alapján – a II. rendű felperesben történő 23% mértékű közvetlen befolyásszerzéséhez való előzetes hozzájárulás megadását kérte.

A közvetlen befolyásszerzéshez történő előzetes hozzájárulás tárgyban kérelemre indított eljárásban az alperes a II. rendű felperes ellen törvényességi felügyeleti eljárást kezdeményezett a Cégbíróságon, mivel az I. rendű felperes előzetes hozzájárulás nélkül szerzett üzletrészt és jegyezték be tagként. Az alperes közigazgatási szabályszegés megállapítása tárgyában hivatalból eljárást nem indított, erről az I. rendű felperest nem értesítette, a hivatalbóli eljárásba bevonására nem került sor.

Az alperes egybefoglalt döntése rendelkező részének I. Végzés pontjában az I. rendű felperes II. rendű felperesben történő 23% mértékű közvetlen befolyásszerzéshez való előzetes hozzájárulás tárgyában indult eljárást az általános közigazgatásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) 47. § (1) bekezdés a) pontja alapján megszüntette, és rendelkezett a megfizetett igazgatási szolgáltatási díj visszautalásáról az I. rendű felperes részére; a II. Határozat pontjában az I. rendű felperest és a II. rendű felperest bírsággal sújtotta. Az I. Végzést azzal indokolta, hogy a szerződő felek a szerződésben tulajdonjog-fenntartással nem éltek, az ügylet lezárult, és mivel a II. rendű felperes távhőtermelői működési engedéllyel is rendelkezik, ezért az előzetes hozzájárulás tárgyában az eljárás nem lefolytatható. A II. Határozat indokolása szerint az I. rendű felperes megsértette a Tszt. 19. § (4) bekezdését, míg a II. rendű felperes megsértette a Tszt. 19. § (7) bekezdését, ezért a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatalról szóló 2013. évi XXII. törvény (a továbbiakban: MEKHtv.), valamint a közigazgatási szabályszegések szankcióiról szóló 2017. évi CXXV. törvény alapján mérlegeléssel bírságot szabott ki.

A felperesek közös keresetükben az alperes egybefoglalt döntésének megsemmisítését, és az alperes új eljárásra kötelezését kérték. Előadták, hogy az egybefoglalt döntés a Tszt. 19. § (4) és (7) bekezdéseibe, valamint a Polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 3:165. §-ába ütközik, mert a közös tulajdonú üzletrészből az I. rendű felperesnek közvetlenül birtokolt szavazati joga nem keletkezik, a Tszt. 19. § (4) bekezdés szerinti kötelezettsége nem származik. A II. Határozat semmis, mivel a II. rendű felperes ellen nem indult eljárás, vele szemben az alperes az Ákr. 2. §-a, 5. §-a, III. és VII. Fejezetei szabályainak megsértésével hozott döntést. Az alperesnek be kellett volna várnia a cégtörvényességi felügyeleti eljárás végét, az alperes a Cégbíróság hatáskörébe tartozó kérdésben döntött. Az I. Végzés azért jogszabálysértő, mert az Ákr. 46. § (1) bekezdése a) pontja alapján vissza kellett volna utasítania a kérelmet, nem megszüntetnie az eljárást.

Az alperes a védiratában a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú közigazgatási peres eljárás folyamatban léte és felfüggesztése alatt a Cégbíróság a II. rendű felperest felhívta a törvénysértés megszüntetésére, mert az I. rendű felperes tagi jogviszonyának keletkezéséhez az alperes előzetes engedélyt nem adott; majd végzésével a II. rendű felperest pénzbírsággal sújtotta, és ismételten felhívta a törvénysértés megszüntetésére. A másodfokú bíróság jogerős végzésével az elsőfokú végzést megváltoztatta, annak rendelkezéseit mellőzte, és a törvényességi felügyeleti kérelmet elutasította. A Kúria Gfv.VI.30.391/ 2022/5. számú végzésével a jogerős végzést hatályon kívül helyezte és az elsőfokú végzést helybenhagyta. Többek között a Tszt. 19. § (4) bekezdését értelmezve kimondta, hogy a közös tulajdonú üzletrészben tulajdoni részesedést szerző személy a Ptk. és a Tszt. rendelkezései alapján nem minősül közvetett tulajdonosnak, illetve közvetett befolyással rendelkezőnek, az I. rendű felperes a közös tulajdonú üzletrészt közvetlenül birtokolja.

Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperesi egybefoglalt döntés II. Határozat részének II. rendű felperest bírsággal sújtó rendelkezését megsemmisítette, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. A közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 19. § (1) bekezdése alapján, a csereszerződésre és az annak alapján történő jogviszonyváltozásra tekintettel megállapította, hogy az egybefoglalt döntés I. Végzés részével összefüggésben mindkét felperes kereshetőségi joga fennáll. Ugyanakkor a külön jogszabálysértések miatti külön-külön bírságolások miatt a II. Határozat tekintetében kényszerű pertársaság nem keletkezett, a felperesek célszerűségi pertársaságot alkottak. Ezért a II. rendű felperesre kiszabott bírságot az I. rendű felperes kereshetőségi jog hiányában nem vitathatja. Rámutatott, hogy az Ákr. rendszere az egybefoglalt döntés jogintézményét nem ismeri, ugyanakkor a két döntésrész két eljárást feltételez, egyrészt az I. rendű felperes kérelmére a Tszt. 19. § (4) bekezdése alapján lefolytatandó eljárást, másrészt az I–II. rendű felperesek hivatalbóli bírságolását.

Az ügy lényegét adó jogkérdést a Tszt. 19. § (4) bekezdésének értelmezése képezte. A Kúria végzése szerint a Tszt. 19. § (4) bekezdése úgy értelmezendő, hogy az biztosítja az alperes szakhatósági ellenőrző tevékenységének gyakorlását akkor is, ha meghatározott mértékű szavazati jogot valamely személy közös tulajdonú üzletrész tulajdoni hányada útján szerez meg. Az ellenkező jogértelmezés azt eredményezné, hogy az előzetes hozzájárulás intézménye kiüresedne, mert a Tszt. hatálya alá tartozó társaságban anélkül lehetne a törvényben meghatározott szavazati arányt – adott esetben a cég döntéseit alapvetően meghatározó mértékű szavazatot szerezni közös tulajdonú üzletrész hányad útján –, hogy az alperes a törvényben a részére biztosított szándékolt ellenőrzési tevekénységét gyakorolni tudná. Az alperesnek a Tszt. 19. § (4) és (7) bekezdésének alkalmazásával kellett az eljárását lefolytatnia, e jogszabályhelyeket pedig helyesen értelmezte. Az alperes az I. Végzéssel jogszerűen szüntette meg a kérelemre induló eljárást, mert az Ákr. 46. és 47. §-ai közötti eltérés mindössze abból fakad, hogy mely időpontban észleli az alperes az ügy érdemi elbírálhatóságának az akadályát. Amennyiben az alperes a későbbiekben azonosít eljárási akadályt, úgy jogszerűen rendelkezik az Ákr. 47. §-a szerint az eljárás megszüntetéséről. Jelen esetben a Tszt. 19. § (4) bekezdése szerinti előzetes hozzájárulás feltétele nem teljesült.

Az I. Végzéssel már megszüntetett eljárás érdemi határozattal nem fejezhető be újra, a határozati rendelkezésrész az Ákr. alapján hivatalbóli eljárás eredménye volt. Az alperes hivatalbóli eljárását a megindítására okot adó körülmény tudomásra jutása megalapozza, ez ugyanakkor azt követeli meg az alperestől, hogy az ismert ügyfelet értesítse. Az I. rendű felperes értesítésének elmaradása az ügy érdemére nem kiható jogszabálysértés, mivel az eljárást az alperes az I. rendű felperes kérelmére folytatta le. A II. Határozat pontban történő bírságkiszabással összefüggésben az iránymutató ítélkezési gyakorlatra hivatkozással hangsúlyozta, hogy a Kp. 85. § (5) bekezdése alapján felülmérlegelésére szűk körben van lehetőség. Az I. rendű felperes jogsértését az alperes jogszerűen állapította meg, részletesen azonosította és megfelelően indokolta az I. rendű felperes terhére figyelembe vett körülményeket, jogszerűen értékelte a határozatban részletesen bemutatott súlyosító körülményeket, ezért a bírság kiszabása során jogszabálysértést nem követett el. A kérelemre induló eljárás megszüntetésével összefüggésben a Tszt. 19. § (4) bekezdése alapján megállapította, hogy ebbe az eljárásba a II. rendű felperes nem kerül ügyfélként bevonásra, arról tudomással nem bírt. Ezért a II. Határozat pont II. rendű felperest bírsággal sújtó rendelkezését megsemmisítette, mert semmisségi ok ugyan nem állt fenn, az alperes eljárásával azonban lényeges, a keresetben kifejtett alapelvi eljárási jogsértést valósított meg. A II. rendű felperes terhére megállapított bírság kiszabása az ügy érdemére kihatóan azért jogszabálysértő, mert a II. rendű felperes a kérelemre indult eljárásnak nem volt ügyfele, és vele szemben az alperes hivatalból sem indított eljárást, az pedig logikailag is kizárt, hogy egy eljárást megszüntető végzéssel lezárt ügyet az eljárás folytatása nélkül érdemi tartalmú határozat is befejezzen. Ennél is súlyosabb – az Ákr. 2. §-át és 5. §-át sértő – eljárás, hogy a II. rendű felperes a döntés közlésével értesült csak elsőként arról, hogy az alperes mely eljárásban megállapított tényállásra alapította a bírságkiszabást.

Az I. rendű felperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatásával az alperesi egybefoglalt döntés I. Végzés részének, valamint a II. Határozat vele szemben bírságot kiszabó részének megsemmisítését, és a kérelemre indult eljárás tekintetében az alperes új eljárásra kötelezését kérte. Előadta, hogy az elsőfokú ítélet egybefoglalt döntés meghozatalának és bírságolásának lehetőségével kapcsolatos okfejtése az Ákr. 3. §-át, 80–81. §-ait és 104. §-át sérti. A Tszt. 19. § (4) bekezdésének értelmezése pedig az Alapjogi Charta 17. cikke, az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyv (a továbbiakban: Jegyzőkönyv) 1. cikke, az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdése, a Ptk. 3:165. §-a, 3:197. § (2) bekezdése, valamint a Tszt. 19. § (4) és (7) bekezdései rendelkezéseibe ütközik.

A megjelölt Ákr.-rendelkezésekkel összefüggésben kifejtette, hogy az alperes az egybefoglalt döntése meghozatalát megelőzően vele szemben hivatalból eljárást nem indított, a kérelemre indult eljárást pedig megszüntette. Az alperes hivatalból akkor hozhat határozatot, ha az eljárást elindítja, amely nem történt meg. Így az egybefoglalt döntés II. Határozat része, valamint az elsőfokú ítélet is az Ákr. 3. §-ába ütközik. Az elsőfokú ítélet kifejti, hogy jelen ügyben nem lehet sommás döntés, de ezzel egyidejűleg nem állapítja meg az alperesi döntés Ákr.-be ütközését. Az Ákr. 80–81. §-ai alapján az egyes eljárásokban, akár kérelemre, akár hivatalból indultak, külön döntést kell hozni határozat vagy végzés formájában. Az Ákr. nem ismer olyan döntési formát, ahol egy okiratban két vagy több eljárásban különböző ügyfeleket érintő döntés hozható. Az elsőfokú ítélet ugyan tartalmazza, hogy az alperes hivatalbóli eljárást nem indított, arról az ügyfeleket, így a felpereseket nem értesítette, nem adott lehetőséget az iratokba való betekintésre, más eljárási cselekményre, ugyanakkor nem vonja le azt a következtetést, hogy az alperesi döntés az Ákr. hivatalbóli eljárásra irányadó 104. §-ába ütközik.

Előadta, hogy korábban is végső tulajdonos volt a közös tulajdonban lévő üzletrész vonatkozásában, annyi változás történt, hogy nem gazdasági társaság tulajdonosaként, hanem magánszemélyként jelent meg. Az alperesnek a kérelmét érdemben el kellett volna bírálnia. A Ptk. 3:169. §-ára hivatkozással kifejtette, hogy jogszerűen szerzett tulajdont, az üzletrész megszerzése független a nyilvántartásba vételtől, a kérelem benyújtásakor a törvényességi felügyeleti eljárás még folyamatban volt. Neki nem felróható, hogy a II. rendű felperes változásbejegyzési kérelmet nyújtott be a Cégbírósághoz. A II. rendű felperesben tagsági jogokat nem gyakorolhat, még az alperesi engedély birtokában sem, mert a jogok gyakorlására csak a közös tulajdonban lévő üzletrész közös képviselője jogosult. Az alperes hatáskörét az Ákr. 2. § (1) bekezdésébe ütközően, rendeltetésellenesen gyakorolta, amikor az előzetesség hiányára hivatkozással kérelmét érdemben nem vizsgálta, illetve érdemi vizsgálat nélkül szabott ki bírságot. Az elsőfokú bíróság a Tszt. 19. § (4) bekezdése tekintetében elfogadta a kúriai végzésben szereplő jogszabályértelmezést. A kúriai végzés sem a magyar nyelv szabályai, sem a hatályos Ptk. 3:165. §-a alapján nem tudta indokolni, hogy a közös tulajdonban lévő üzletrész jogosultjára miért terjed ki a Tszt. 19. § (4) bekezdésének személyi hatálya. A Tszt. 19. § (4) bekezdésének a jogalkotó vélhető szándékára hivatkozással történő kiterjesztő értelmezése a tulajdonjog védelmét biztosító, a fellebbezésében felsorolt jogszabályokkal ellentétes korlátozást jelent. Tulajdonjogot korlátozni csak törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel lehet. Indítványozta az Európai Unió Bíróságánál az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezését, mely szerint a Tszt. 19. § (4) bekezdésének ilyen értelmezése az Alapjogi Charta 17. cikke és a Jegyzőkönyv 1. cikke rendelkezéseinek nem felel meg. Az, hogy az elsőfokú ítélet a közös tulajdonban lévő üzletrész jogosultjára is kiterjeszti a Tszt. 19. § (4) bekezdése személyi hatályát, az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdése, a Ptk. 3:165. §-a, 3:197. § (2) bekezdése, valamint a Tszt. 19. § (4) és (7) bekezdései rendelkezéseibe ütközik. A csereszerződéssel nem szerzett a Tszt. 19. § (4) bekezdése szerinti közvetlenül birtokolt szavazati jogot biztosító üzletrészt. Csak közös tulajdonú üzletrész tekintetében vált jogosulttá, amely számára a Ptk. 3:165. §-a alapján közvetlenül birtokolt szavazati jogot nem származtat. A szavazati jog a közös képviselő közbeiktatásával működik és nem közvetlen módon, ezért a befolyásszerzéséhez az alperes előzetes hozzájárulását nem kell kérnie, az alperes engedélye esetén sem gyakorolhatna tagsági jogokat. A Ptk. 3:197. § (2) bekezdése alapján nem tagként került a II. rendű felperes tagjegyzékébe, a közös tulajdonban lévő üzletrészre vonatkozó adattartalom a tagjegyzékben feltüntetendő egyéb információ. A Tszt. 19. § (4) és (7) bekezdései alapján a jogalkotó szándéka, hogy tulajdont, osztalékra jogosultságot lehet szerezni az alperes engedélye nélkül is, de a többi jogosítvány csak az alperes engedélyével gyakorolható. A Tszt. 2024. január 1. napjától hatályos 19. § (4) bekezdése már a közvetlen és a közvetve történő befolyásszerzésre is kiterjed, amely jogalkotói módosításból az következik, hogy e rendelkezés korábbi normatartalma az ő álláspontjának feleltethető meg.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Előadta, hogy álláspontja szerint az Ákr. 2. § (1) bekezdését, 3. §-át, 80–81. §-ait, 104. § (1) bekezdés a) pontját az elsőfokú bíróság nem tudja megsérteni, azok a hatósági eljárásra vonatkoznak. A hivatalbóli eljárás megindításáról történő értesítés elmaradásának jogkövetkezményét az elsőfokú bíróság levonta, a II. rendű felperest sújtó bírságot megsemmisítette. Az I. rendű felperes vonatkozásában az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az eljárásjogi jogszabálysértés megvalósult, azonban az az ügy érdemére nem hatott ki, mivel a megszüntetett eljárás az I. rendű felperes kérelme alapján indult. A Tszt. 19. § (4) és (7) bekezdései alapján meghatározható az előzetes hozzájárulás feltétele, és a felperes kérelmét olyan időpontban nyújtotta be, amelyben az előzetes eljárás lefolytatása kizárt. A felperes fellebbezésében alapvetően az I. Végzést és az érdemi döntés hiányát kifogásolja, ez azonban nem lehet a fellebbezési eljárás tárgya. A felperes fellebbezésében ténylegesen a Kúria végzésében foglaltakat sérelmezi, azonban jelen eljárás nem a kúriai végzés ellen jogorvoslati eljárás. Az ügy lényegét adó és a Kúria által eldöntött jogkérdésben az Európai Unió Bíróságához nem lehet fordulni. Az esetleges új eljárást is a korábbi anyagi jogi rendelkezések szerint kellene lefolytatnia, ezért a Tszt. módosításának nincs jelentősége. Továbbá a másodfokú bíróság előtt már nem lehet új irányt szabni az alperesi határozat megtámadásának.

A II. Határozat semmisségének vizsgálata kapcsán kifejtette, hogy a hivatalbóli eljárásba az I. rendű felperes nem került külön bevonásra, nem tájékoztatta arról, hogy az általa elkövetett jogsértést vizsgálja. Az Ákr. 10. § (1)–(2) bekezdései, a Tszt. 19. § (4), (6) és (10) bekezdései alapján a jogszabály által kötelezett kérelmező I. rendű felperes ügyféli minősége nem kérdés, a Tszt. 19. § (10) bekezdése az Ákr. 10. § (2) bekezdésében foglalt eset. Az Ákr. 123. § (1) bekezdés g) pontja „további ügyfél” fordulata a jelen esetben nem jöhet szóba, mert az I. rendű felperesen kívül a hatósági eljárásban olyan természetes vagy jogi személy, akinek jogát, jogos érdekét az ügy közvetlenül érinti, nem jelölhető meg. Így a II. Határozat az Ákr. 123. § (1) bekezdés g) pontja szerint nem semmis.

A fellebbezés az alábbiak szerint részben alapos.

Az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének az alperesi egybefoglalt döntés I. Végzés pontja jogszerűségét vizsgáló részét a Kp. 108. § (1) bekezdése szerint a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem keretei között, míg a II. Határozat pontja I. rendű felperest érintő részét a Kp. 108. § (1) bekezdése és 99. § (3) bekezdése alapján alkalmazandó 85. § (3) bekezdés a) pontja alapján a keresetre, valamint a fellebbezésre, fellebbezési ellenkérelemre tekintet nélkül, hivatalból bírálta felül. A másodfokú eljárás terjedelme vizsgálatakor figyelembe vette, hogy a II. rendű felperes a kizárólag rá vonatkozó elsőfokú ítéleti rendelkezést fellebbezéssel nem támadta, így az a tekintetében jogerőre emelkedett; az I. rendű felperes pedig az elsőfokú ítélet rá vonatkozó rendelkezését teljes egészében, mind eljárási, mind anyagi jogi okból kifogásolta. A másodfokú bíróság ekként a fellebbezés és fellebbezési ellenkérelem keretei, valamint hivatalból eljárva megállapította, hogy az elsőfokú ítélet I. rendű felperesre vonatkozó rendelkezése az I. Végzés pont tekintetében jogszerű, azonban a II. Határozat pont tekintetében az elsőfokú bíróságtól eltérő jogi álláspontra helyezkedett.

A másodfokú bíróság elöljáróban rögzíti, hogy az alperesnek eljárása során a MEKHtv. 5/D. § (1) bekezdése értelmében az Ákr. rendelkezéseit „A Hivatal közigazgatási hatósági eljárására vonatkozó szabályok, adatkezelés” elnevezésű 3/A. alcímben foglalt eltérésekkel és kiegészítésekkel kellett alkalmaznia. Ezen belül pedig a MEKHtv. 5/H. § (2) bekezdése lehetőséget biztosít az alperesnek, hogy döntéseit egybefoglalja. A másodfokú bíróság megjegyzi, hogy a MEKHtv. 5/H. §-ának egyes bekezdései egymással összefüggésben nem állnak, az Ákr. szabályait kiegészítő rendelkezéseket tartalmaznak, így a (2) bekezdés az Ákr. 80–81. §-ával összevetésben értelmezhető. Ezen rendelkezés szerint az egy okiratba foglalt döntések rendelkező részét és indokolását döntésenként önállóan kell megszövegezni, amely feltételnek az alperesi egybefoglalt döntés megfelel. A nem érdemi eljárást megszüntető I. Végzés, és az ügy érdemére tartozó anyagi jogi szankciót alkalmazó II. Határozat rendelkező részét és indokolását az alperes döntésenként elkülönítette. Ezért alaptalan az I. rendű felperes azon hivatkozása, hogy az alperesi egybefoglalt döntés, amely egy végzést és egy határozatot tartalmaz, az Ákr. 80–81. §-aiba ütközően jogszabálysértő. Az elsőfokú bíróság pedig alappal állapította meg, hogy az egybefoglalt döntés két külön (kérelemre és hivatalból induló) hatósági eljárás meglétét feltételezi.

Az alperesi egybefoglalt döntés II. Határozat része kapcsán a Kp. 108. § (1) bekezdése alapján a bizonyítás és vizsgálat hivatalbóli elrendelésének körében az elsőfokú ítélet jogszerűségét a másodfokú bíróságnak hivatalból kellett vizsgálnia. Az egyes ügyfelek különböző hatósági ügyeiben az Ákr. rendelkezéseit ügyenként kell a hatóságnak alkalmaznia, az egyes ügyek a hatóság által szabadon nem vegyíthetők. Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy az alperes a kérelemre induló eljárást az I. Végzéssel befejezte, ezért a II. Határozat az Ákr. szerinti hivatalbóli eljárás eredménye lehet, amelynek lefolytatásáról az I. rendű felperest az alperes nem értesítette. Ehhez képest nem értelmezhető azon elsőfokú ítéleti okfejtés, hogy az I. rendű felperes értesítésének elmaradása az ügy érdemére nem kiható jogszabálysértés, mivel az eljárást az alperes az I. rendű felperes kérelmére folytatta le. Az elsőfokú bíróság azt rögzítette, hogy a II. Határozat semmissége nem állapítható meg, azonban ennek indokát ítéletének indokolásában nem adta. Mindezen hiányosságok azonban a másodfokú eljárásban folytatott hivatalbóli vizsgálat eredményeképpen orvosolhatók voltak.

A rendelkezésre álló közigazgatási iratanyag és az alperes nyilatkozata alapján tényként állapítható meg, hogy az alperes a Tszt. 19. § (10) bekezdése szerinti bírság kiszabása érdekében az Ákr. 3. §-a és 104. § (1) bekezdése szerint hivatalbóli eljárást nem indított, arról az Ákr. 104. § (3)–(4) bekezdései alapján az I. rendű felperest nem értesítette. Az I. rendű felperes nem tudott arról, hogy vele szemben az alperes a Tszt. 19. § (4) bekezdésében foglaltak megszegését vizsgálja, és ilyen vizsgálatról – a II. Határozatot leszámítva – semmilyen közigazgatási irat nem áll rendelkezésre. A MEKHtv. 5/F. § (1) bekezdése alapján az alperes eljárásában sommás eljárásnak nincs helye, az értesítést kizáró egyéb körülmények sem merültek fel, így az Ákr. 104. § (3) bekezdése szerinti értesítés mellőzésének sem lehetett helye. A jelen tényállás alapján a Tszt. 19. § (4) bekezdése megsértésének vizsgálatára irányuló hivatalbóli eljárásban egyetlen ügyfél [Ákr. 10. § (1) bekezdése], az I. rendű felperes volt érintett, azonban az eljárásba bevonása kétségkívül elmaradt. Az I. rendű felperes felelősségétől eltérő a II. rendű felperes kötelezettsége, amelyet az alperes a Tszt. 19. § (7) bekezdésével összevetésben – az I. rendű felperesétől külön ténybeli és jogszabályi alapon – vizsgált. Azonban – fellebbezés hiányában – a II. Határozat és e tekintetben anyagi jogerőt szerzett elsőfokú ítélet kizárólag II. rendű felperesre vonatkozó részét a másodfokú bíróság nem érinthette.

A Kp. 99. § (3) bekezdése alapján alkalmazandó 85. § (3) bekezdés a) pontja értelmében a bíróság hivatalból veszi figyelembe a vitatott közigazgatási cselekmény semmisségi okát. Az Ákr. 123. § (1) bekezdés g) pontja alapján az e fejezetben szabályozott eljárások során – így az Ákr 114. §-a szerinti közigazgatási perben – a döntést meg kell semmisíteni, illetve vissza kell vonni, és szükség esetén új eljárást kell lefolytatni, ha az eljárásba további ügyfél bevonásának lett volna helye. Ezért a másodfokú bíróság áttekintette ezen semmisségi okra vonatkozó jogirodalmi álláspontot és ítélkezési gyakorlatot. Az Ákr. Nagykommentár az Ákr. 123. §-ához fűzött jogirodalmi magyarázatában úgy foglal állást, hogy a „további” ügyfél alatt érteni kell azt az esetet is, amikor egyetlen ügyfél van, és a hatóság az ügyfél közreműködése nélkül folytatja le az eljárást. Az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében szereplő tisztességes hatósági ügyintézéshez foglalt joggal az van összhangban, ha a közigazgatási eljárásban mindenki, akinek jogát, jogos érdekét az ügy érinti, érvényesíthesse ezzel kapcsolatos igényeit {Alkotmánybíróság 5/2018. (V. 17.) AB határozatának [15] bekezdése}. A közigazgatási döntés semmisségéről szóló 1/2019. KMPJ határozat 1. pontja alapján a közigazgatási döntés semmisségét a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény 121. § (1) bekezdésében, valamint külön törvényben meghatározott semmiségi okok alapozzák meg. A semmisségi okok köre jogértelmezéssel nem bővíthető. A III. pontjában foglalt indokolás szerint törvény kifejezett és egyértelmű rendelkezésében meg nem jelölt ok semmisséget nem eredményezhet, a semmisségi okok köre jogértelmezéssel nem bővíthető. A Kúria a Bírósági Határozatok Gyűjteményében (BHGY) közzétett Kfv.III.37.302/2024/8. számú – eltérő tényállás mellett nem ügyazonos – végzésében kifejtette, hogy „A Kúria szerint az Ákr. 123. § (1) bekezdés g) pontja az ügyféli jogok teljes figyelmen kívül hagyását, vagyis az ügyfél teljes mellőzését kezeli semmisségi okként. A mellőzött ügyfelek az eljárás megindulásáról sem értesülnek, ezáltal nincsenek olyan helyzetben, hogy eljárási jogaikat gyakorolni tudják. Márpedig garanciális szabály, hogy az ügyféli jogosítványokat az elsőfokú hatósági eljárásban gyakorolják.” A Kúria a BHGY-ban közzétett – eltérő tényállás mellett nem ügyazonos – végzésében rámutatott, hogy az Alkotmánybíróság értelmezésében a közigazgatási hatósági eljárás tisztességes voltához tartozik, hogy azoknak a személyeknek, akik az anyagi jogszabályok szerint jogosultaknak minősülnek, vagy ezt alapos okkal állítják, az eljárásban az ügyfél jogállását biztosítsák. Az Ákr. általános ügyféldefiníciója az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésével összhangban biztosítja a közigazgatási hatósági eljárásban történő igényérvényesítés lehetőségét. […] Kétségtelen, hogy az általános ügyfélfogalom és az azzal megteremtett ügyféli jogállás általános érvényű és garanciális jellegű rendelkezés, az ügyféli jogok teljes figyelmen kívül hagyását, vagyis az ügyfél mellőzését pedig az Ákr. 123. § (1) bekezdés g) pontja semmisségi okká tette. […] Az ügyfél mellőzésével hozott döntés semmis. A semmisségi ok abszolút eljárási szabálytalanság, megállapítása esetén az ügy egyéb körülményeit figyelmen kívül kell hagyni, és a jogkövetkezmény alkalmazása nem mérlegelhető. A másodfokú bíróság azt is megállapította, hogy a Kúria az egyetlen ügyféllel rendelkező ügyben is vizsgálta az Ákr. 123. § (1) bekezdés g) pontja szerinti semmisséget, ezen vizsgálatot nem mellőzte további ügyfél meglétének hiányában (Kúria BHGY-ban közzétett Kfv.IV.37.163/2024/7. számú ítélete).

Az Alaptörvény 28. cikke szerint értelmezési alapokon megállapítható, hogy a jogalkotó az Ákr. 123. § (1) bekezdésében a legkirívóbb, egyben tipikus, alapvetően eljárási jogszabálysértéseket szabályozta semmisségi okként. Az nem tekinthető tipikusnak, hogy az eljáró hatóság a hatósági eljárás lefolytatásának és az egyetlen ügyfél bevonásának mellőzésével hoz döntést. Az Ákr. 123. § (1) bekezdés g) pontja megfogalmazása alapján kétségtelen, hogy a második, harmadik stb. ügyfelek hatósági eljárásba bevonásának elmaradása a hatósági döntés semmisségét eredményezi, ezért az is egyértelmű, hogy a jogalkotó kifejezett szándéka szerint az egyetlen ügyfél bevonásának elmaradása szintén ezen jogkövetkezményt vonja maga után. A többe (további ügyfél) a kevesebb (egyetlen ügyfél) beletartozik, ezért a rendelkezés ilyetén értelmezése nem kiterjesztő, a semmisségi okok bővítését nem eredményezi. Az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésével összhangban nem lehet az alperes által kifejtett értelmezésre jutni. Az alperes álláspontjával szemben nem annak van jelentősége, hogy az I. rendű felperes Ákr. 10. §-a szerinti ügyféli minősége megállapítható-e, hanem annak, hogy az ismert ügyfelet, akire az alperes jogkövetkezményt alkalmazott, az eljárásba nem vonta be. Nincs jelentősége, hogy az alperes előtt az I. rendű felperesnek egy kérelemre induló ügye is volt folyamatban, mert a II. Határozatot az alperes nem a kérelemre indult és az I. Végzéssel befejezett ügyben nem hozhatta meg. Ezért a másodfokú bíróság megállapította, hogy az egybefoglalt döntés II. Határozat pontjának I. rendű felperese vonatkozó rendelkezése semmis, így azt – a II. rendű felperesre vonatkozó, az elsőfokú bíróság által jogerősen már megsemmisített rendelkezésen túl – a Kp. 92. § (1) bekezdés a) pontja alapján meg kellett semmisítenie. Ezáltal a II. Határozat pont teljes egészében történő megsemmisítésének van helye. Az alperes hivatalbóli eljárást nem indított, így annak befejezése érdekében az alperes új eljárásra kötelezésére nem volt szükség.

A kérelemre induló eljárás kapcsán a másodfokú bíróság osztotta az elsőfokú bíróság jogi álláspontját. A Tszt. kérelem benyújtásának időpontjában hatályos 19. § (4) bekezdése értelmében az engedélyes vállalkozásban a szavazatok meghatározott százalékát elérő vagy meghaladó, valamint száz százalékát elérő közvetlenül birtokolt, szavazati jogot biztosító részvény, üzletrész vagy közvetlen szavazati jog szerzéséhez (a továbbiakban együtt: befolyásszerzés) és az ehhez fűződő jogok gyakorlásához kellett a befolyásszerzőnek az alperes előzetes hozzájárulását kérnie. A Kp. 85. § (2) bekezdése alapján a bíróság a közigazgatási tevékenység jogszerűségét – ha törvény eltérően nem rendelkezik – a megvalósításának időpontjában fennálló tények alapján vizsgálja. Az I. Végzés meghozatalának időpontjában a kérelmező I. rendű felperes tulajdonában és közvetlen birtokában volt a II. rendű felperes 23%-os mértékű közös üzletrésze, mivel az I. rendű felperes az erre irányuló szerződést megkötötte, a II. rendű felperes tagjegyzékébe bejegyzésre került, majd a cégbíróság az adatváltozást a szerződés és a tagjegyzék alapján átvezette a cégjegyzékben. Az I. rendű felperes Tszt. 19. § (4) bekezdése szerinti közvetlen szavazati jogát kizáró körülmény nem merült fel. Az I. rendű felperes által tulajdonolt közös üzletrész közvetlen birtoklásának, az I. rendű felperes közvetlen szavazati joga meglétének tényét a Kúria Gfv.VI.30.391/2022/5. számú határozata is egyértelműen megerősítette. Ettől független körülmény, hogy a cégbíróság törvényességi felügyeleti eljárásának eredményeképpen a tárgybeli üzletrész tulajdonlása, birtoklása később miként alakult.

A közös üzletrész tulajdonostársai, a jogosultak a gazdasági társaság egy tagjának számítanak [Ptk. 3:165. § (1) bekezdés], a közös tulajdonban lévő üzletrész esetén az egyes jogosultak és a közös képviselő tagjegyzékben történő feltüntetése a jogosultak tagi minőségét nem érinti. A közös képviselő nem tulajdonos, nem birtokos, nem tag, nem köztes jogi személy vagy köztes vállalkozás, hanem a közös üzletrész jogosultjai nevében jár el. A közös képviselő nem rendelkezik közvetlen szavazati joggal, a jogosultak döntéseinek megfelelően jár el a Tszt. 19. § (6) bekezdésében felsorolt közcélokat érintő szavazások során, így a Tszt. 19. § (4) bekezdése értelmezése nem tisztán cégjogi kérdés. Az Alaptörvény 28. cikke szerinti értelmezési szempontoknak a Tszt. 19. § (4) bekezdése olyan értelmezése felel meg, amely lehetővé teszi a jogalkotói cél teljesülését, a távhőellátás biztonságának, a Tszt.-ben meghatározott ellátási kötelezettség teljesítésének, a felhasználók érdekvédelmének és a legkisebb költség elve érvényesítésének biztosítását. Az alperes a hatósági feladatait akkor tudja ellátni, ha a közérdek érvényesítését a közös tulajdonú üzletrész megszerzésével kapcsolatban is gyakorolni tudja; a közvetlen birtoklás I. rendű felperes általi kiterjesztő értelmezése a Tszt. 19. § (4) bekezdésének rendelkezését kiüresítené; a nem tulajdonos vagy birtokos közös képviselő által történő joggyakorlás útján a közérdek érvényesítése nem akadályozható meg. A jogalkotó 2024. január 1. napjától a Tszt. 19. § (4) bekezdésében a „közvetlenül birtokolt” szövegrészt a „közvetlenül vagy közvetve birtokolt” szövegre módosította, azaz a befolyásszerzés fogalmát bővítette. Ez azonban az I. rendű felperes álláspontjától eltérően nem jelenti azt, hogy a közös tulajdonú üzletrész korábbi megszerzését érintő új szabályozás keletkezett volna, azt az egyes energetikai tárgyú és kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2023. évi XCIX. törvény 45. §-ához fűzött jogalkotói indokolás a befolyásszerzési ügyletekhez történő azonos eljárásrend kialakításával, kodifikációs pontosítással indokolta. A Tszt. 19. § (4) bekezdésének módosítása a köztes jogi személyen [Ptk. 8:2. § (4) bekezdés], a köztes vállalkozáson [a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény 5. § (1) bekezdés 84. pont] keresztül történő befolyásszerzést érinti.

A másodfokú bíróság rámutat arra, hogy kérelmének az alpereshez történő benyújtásával az I. rendű felperes is a Tszt. 19. § (4) bekezdése szerinti befolyásszerzése engedélyezését célozta. Ehhez képest nem értelmezhető az I. rendű felperes azon jogi álláspontja, miszerint a közös üzletrész nem jelent közvetlenséget, így megszerzése nem befolyásszerzés, azaz nem engedélyköteles; ezzel szemben a befolyásszerzése engedélyezése iránti kérelmének érdemi elbírálásának elrendelését kéri a bíróságtól. Az elsőfokú bíróság jogszerűen állapította meg, hogy az alperesnek az Ákr. 47. § (1) bekezdése alapján meg kellett szüntetnie a kérelemre induló, a befolyásszerzés engedélyezése iránti eljárást, mert a Tszt. 19. § (4) bekezdése szerinti – az Ákr. 46. § (1) bekezdés a) pontjában írt – előzetes hozzájárulás feltétele az I. rendű felperes korábban már megtörtént közös üzletrészszerzése, így befolyásszerzése miatt nem teljesült.

Az I. rendű felperes fellebbezési érvelésétől eltérően a Tszt. 19. § (4) bekezdése nem a tulajdonjogot, hanem tulajdonszerzést korlátozó rendelkezéseket tartalmaz, amely jelentős különbség. Az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdése a tulajdon és nem a tulajdonszerzés alapjogi védelmét rögzíti. A 3147/2014. (V. 9.) AB végzés értelmében „Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint az alkotmányos tulajdonvédelem a meglévő tulajdonra vonatkozik, a tulajdonhoz való jog nem biztosít jogot a tulajdonszerzésre [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 201.]” és az Alaptörvény Nagykommentár is rámutat, hogy a tulajdonhoz való jog nem foglalja magában a tulajdonszerzéshez való jogot, amely nem alapjog [35/1994. (VI. 24.) AB határozat; 743/B/1993. AB határozat]. Az Emberi Jogok Európai Bírósága esetjogában (Marckx v. Belgium 1979, X. v. Svédország, [ECHR] 1974) szintén arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Jegyzőkönyv 1. cikke szerinti tulajdonvédelmi rendelkezés csak létező, meglévő tulajdon békés élvezetét biztosítja, a jövőbeli tulajdon megszerzéséhez való jogot nem. Az Alapjogi Charta a 17. cikke az 51. cikk értelében az Európai Unió jogának végrehajtása során veendő figyelembe; az Alapjogi Charta rendelkezéseinek értelmezése akkor kérhető az Európai Unió Bíróságától, ha valamely jogi tényállás az uniós jog alkalmazási körébe tartozik. A Tszt. 62. §-a alapján ez a törvény az energiahatékonyságról, a 2009/125/EK és a 2010/30/EU irányelv módosításáról, valamint a 2004/8/EK és a 2006/32/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2012. október 25-i 2012/27/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 9a., 9b., 10a. és 11a. cikkének; továbbá az energiahatékonyságról szóló 2012/27/EU irányelv módosításáról szóló, 2018. december 11-i (EU) 2018/2002 európai parlamenti és tanácsi irányelv 1. cikk 6., 8. pontjának és a Melléklet 4. pontjának; és a megújuló energiaforrásokból előállított energia használatának előmozdításáról szóló (EU) 2018/2001 európai parlamenti és tanácsi irányelvnek való megfelelést szolgálja. A Tszt. 19. § (4) és (6) bekezdéseiben foglaltakhoz hasonlóan ezen irányelvi rendelkezések is – többek között – az ellátásbiztonság, a költséghatékonyság, a fogyasztók védelmét biztosítják, azonban nem az engedélyesekben történő befolyásszerzés kapcsán, így a Tszt. 19. § (4) bekezdése nem az Európai Unió jogának végrehajtást biztosítja. A jelen ügyben nincs olyan európai uniós jogforrás, amelynek értelmezésére az EUMSZ 267. cikke értelmében sor kerülhetne, ilyen rendelkezésre az I. rendű felperes sem hivatkozott, így jelen jogvitának nincs európai uniós jogi érintettsége. Ezért a másodfokú bíróság az I. rendű felperes Európai Unió Bírósága előzetes döntéshozatali eljárásának kezdeményezése iránti kérelmét elutasította. Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság csak megjegyezni tudja, hogy a Tszt. 19. § (4) bekezdésébe foglalt tulajdonszerzési korlátozás nem esik az Alapjogi Charta 17. cikk (1) bekezdése szerinti tulajdoni védelem alá; és az energiaszolgáltatókban, így az energiatermelői engedélyesekben történő befolyásszerzés – annak ellátásbiztonsági jelentőségénél fogva – számos, ha nem mindegyik országban hatósági vizsgálat, adott esetben engedélyezés tárgyát képezi.

Mindezekre figyelemmel a Fővárosi Ítélőtábla a Kp. 109. § (2) bekezdése alkalmazásával az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, és a 99. § (3) bekezdése alapján alkalmazandó 92. § (1) bekezdés a) pontja alapján az alperesi egybefoglalt döntés rendelkező részének II. Határozat pontját teljes egészében megsemmisítette, ezt meghaladóan a Kp. 109. § (1) bekezdése alapján az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.