MK ÍH 2025/146.

A közszolgálati jogviszonnyal kapcsolatos perben a jogvita eldöntéséhez szükséges, a közigazgatási szerv működési körében keletkezett iratok tartalmát, az igényelt juttatással összefüggő, vitatott számítások helyességét a közigazgatási szerv köteles igazolni. A munkáltató mentesülését kizárólag abban az esetben lehet megállapítani, amennyiben a polgármester szabadság kiadása kapcsán tanúsított magatartása kirívóan rosszhiszemű [2011. évi CXCIX. törvény (Kttv.) 225/A. § (1) bekezdés, 225/C. § (4) bekezdés, 225/L. § (1) bekezdés, 107. § (1) bekezdés, (2) bekezdés b) pont].

A felperes 2019. október 13. napjától az alperessel főállású polgármester munkakör betöltésére közszolgálati jogviszonyt létesített; a munkáltatói jogokat felette P. Község Önkormányzatának Képviselő-testülete gyakorolta; a munkáját általános munkarendben, kötetlen munkaidőben, 780 000 forint besorolási illetmény ellenében végezte. A felek közötti jogviszony – az időközi választás következményeként – 2022. december 4-i hatállyal megszűnt. A képviselő-testület a felperes által igénybe vehető évi rendes szabadság ütemezéséről, jóváhagyásáról és kiadásáról a jogviszony fennállása alatt döntést nem hozott, az évek alatt felhalmozódott szabadságnapokat a felperesnek – 27 nap kivételével – nem adta ki; azokat a jogviszony megszűnésekor nem váltotta meg.

A felperes módosított keresetében az alperest szabadságmegváltás címén – késedelmi kamattal növelt – 3 402 080 forint megfizetésére kérte kötelezni. Arra hivatkozott, hogy az alperes a jogviszonya fennállása alatt a központosított illetményszámfejtési rendszerben is rögzített, több éven keresztül felhalmozódott 95 nap évi rendes szabadságát nem adta ki, azt a jogviszonya megszűnését követő 40 napon belül nem váltotta meg. A követelésének összegét a besorolási illetménye alapján számított távolléti díja egy napra eső összegének alapulvételével jelölte meg.

Az alperes védiratában a kereset elutasítását kérte; annak jogalapját és összegszerűségét is vitatva. Hivatkozása szerint a polgármester munkaideje nem kötetlen; a szabadság ütemezésének és megállapításának előterjesztése tekintetében a felperesi nyilatkozat a valóságnak csak részben felel meg, ugyanis a jogviszonya fennállása alatt minden évben több napot vett igénybe, mint amennyi a szabadságtömbben általa feltüntetésre került. Nem vitatta, hogy a szabadság ütemezésére vonatkozóan a képviselő-testület határozatot nem hozott; ugyanakkor azt állította, hogy a döntéshozatalt a felperes akadályozta, az ütemtervet nem tartotta be, a szabadság igénybevételét érintően más lehetőséget nem kínált fel, a munkaidejében magánprogramokon (külföldi utak, EFOTT rendezvény) vett részt, valamint oktatási tevékenységet folytatott.

Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest – szabadságmegváltás címén – 3 368 182 forint megfizetésére kötelezte, azt meghaladóan a keresetet elutasította. Döntését a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény (a továbbiakban: Kttv.) 225/A. § (1) bekezdésére, 225/C. § (1)–(4) bekezdéseire, 225/L. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó Kttv. 9. § (1), (3) bekezdéseire, 106. § (1) bekezdésére, 107. §-ára, az Alapjogi Charta 31. cikk (2) bekezdésére, valamint az Alaptörvény XVII. cikk (4) bekezdésére alapította. Rámutatott, hogy a főállású polgármester foglalkoztatási jogviszonya képviselő-testületi választás eredményeként létrejött, sajátos közszolgálati jogviszony; a polgármester évi 25 munkanap alapszabadságra és 14 munkanap pótszabadságra jogosult; amelynek kiadására és igénybevételére a Kttv. speciális szabályai irányadók. Rögzítette, hogy abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a jogviszony fennállása alatt a felperest megillető szabadságnapok kiadására sor került-e; amennyiben nem, azok megváltása a jogviszony megszűnését követő 40. napon belül megtörtént-e. Hivatkozott az egységes bírói gyakorlatra, amely szerint a polgármesteri ciklus végén fennmaradó szabadságmegváltás iránti igény megalapozott, amennyiben a munkáltató nem tudja bizonyítani, hogy a szabadságnapokat kiadta, illetőleg azokat a jogviszony megszűnésekor megváltotta (Kúria Kfv.III.39.065/2021/4.). A szabadság nyilvántartásának pontos és szabályos vezetésére vonatkozó kötelezettségét az irányadó jogszabályi rendelkezések a munkáltatóra – polgármester esetében a jegyzőre – telepítik. A pontos nyilvántartás a szabadság kiadását hitelt érdemlően tanúsítja, lehetővé teszi annak ellenőrzését, valamint a bérszámfejtés alapjául szolgál. A perbeli esetben az alperes feladata volt a szabadságnapok nyilvántartásának dokumentálása, az adattartalom megfelelőségének biztosítása; aki azonban a szabadság hiteles nyilvántartására, ütemezésének jóváhagyására és kiadására vonatkozó kötelezettségének teljesítését bizonyítani nem tudta. Alaptalanul hivatkozott arra is, hogy mivel a felperes a szabadság ütemezését elmulasztotta és a szabadság igénybevételével kapcsolatos tájékoztatási, bejelentési kötelezettségét megszegte, munkáltatóként a szabadságnapok kiadása és megváltása alól mentesül. A munkáltatónak ugyanis nemcsak a tervezett, hanem az ütemterv szerinti vagy esetlegesen attól eltérően kiadott, illetve a ki nem adott szabadságnapok körében is hitelt érdemlő okirati bizonyítékokkal kell rendelkeznie. Az alperes megalapozatlanul hivatkozott továbbá arra is, hogy a szabadság megváltása iránti kötelezettsége alól azon ok folytán is mentesülhet, hogy a felperes a szabadságnapokra vonatkozó ütemtervét a képviselő-testületi ülés napirendi pontjaként nem tűzte ki és azt szavazásra nem bocsátotta. Rámutatott továbbá, hogy a jegyzői beosztás betöltésének átmeneti hiánya az alperest a kötelezettségei alól szintén nem mentesítheti. Az alperes a kereseti kérelemmel összefüggésben alaptalanul hivatkozott a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) alkalmazhatóságára is, ugyanis a perbeli esetre a Kttv. rendelkezései irányadók; a szabadságmegváltás iránti igény a közszolgálati jogviszonnyal, nem pedig a polgármesteri tisztség Mötv. szerinti kötelezettségeivel függ össze. A Kúria Kf.III.45.061/2022/4. számú eseti döntésére utalással kiemelte, hogy a szabadság kiadásának és megváltásának kérdését a Kttv. felróhatóságtól függetlenül rendezi. Erre tekintettel annak nincs relevanciája, hogy a felperes az éves szabadságra vonatkozó ütemtervét képviselő-testületi szavazásra bocsátotta-e; azaz a felróhatóság tisztázására irányuló bizonyítási eljárás lefolytatása szükségtelen, az alperes e körben előterjesztett bizonyítási indítványai indokolatlanok. Amennyiben a képviselő-testület a szabadságot nem az ütemezés szerint szándékozott jóváhagyni, meg kellett volna határoznia, hogy a felperes azt – az ütemtervtől eltérően – mikor veheti igénybe. A szabadság kiadása alapvetően okirati bizonyítás útján igazolható. A felperes a perbeli időszakban mindösszesen 27 nap szabadságot vett igénybe; az alperes a szabadságtömbben rögzített szabadságnapoknál több nap kiadását roaming híváslista, elektronikus levelek, Facebook fotódokumentáció és tanúvallomások alapján kétséget kizáróan nem bizonyította; e bizonyítékok a hiteles adatokon nyugvó munkáltatói nyilvántartást nem helyettesíthetik. A felperes által ténylegesen igénybe vett – az alperes által vitatott – szabadságnapok számát és időpontját a perben kihallgatott tanúk egyike sem tudta pontosan megjelölni; azok alapján azonban megállapítható volt, hogy a felperes 2019. november 8–11. napjai közötti időszakban külföldön tartózkodott, amely időtartam alatt a neki e-mailen megküldött iratok felhasználásával hivatali ügyintézést végzett; mint ahogyan az ukrajnai háború kitörését követően a Z. városban eltöltött időtartam alatt is. Figyelemmel arra, hogy a felperes polgármesterként a munkaköri feladatait nem volt köteles mindennap a hivatalban ellátni, az önkormányzat ügyében a hivatali helyiségtől távol is tartózkodhatott, ezért a külföldön és Z. városban eltöltött időt munkaidőnek kell tekinteni. Az a körülmény pedig, hogy a felperesnek kiküldetési rendelvénye nem volt, szintén nem jelenti azt, hogy e napokon szabadságon tartózkodott. Az alperes 2020. június 1. napjára vonatkozóan olyan fotót csatolt bizonyítékként, amikor a felperes egy kerékpárút-átadó ünnepségen vett részt; a 2020. július 28–30. közötti időszakot érintően a tényállításait beazonosíthatatlan fotódokumentációval kívánta igazolni, amit szintén nem fogadott el. Az alperes vitatott szabadságnapként 2020. október 7. napját tévesen tüntette fel; ami valójában a perbeli időszakkal nem érintett 2019. október 7. napja volt. A 2021. évre vonatkozóan csatolt roaming híváslistát a további szabadságnapok kiadásának alátámasztására ugyancsak nem találta alkalmasnak; megállapítása szerint az a megadott napokhoz nagyobb részben nem kapcsolódott. Az alperes az eljárás során megalapozatlanul állította azt is, hogy a felperes az előző évből megmaradt szabadságnapjait a tárgyévi rendes szabadságnapjaihoz jogszerűtlenül számította hozzá. A tanúk arról egybehangzó nyilatkozatot tettek, hogy a felperesnek minden évre vonatkozóan volt áthozott szabadsága, az ily módon összesített szabadságot azonban a képviselő-testület nem fogadta el. A megyei kormányhivatal kormánymegbízottjának tájékoztatását nem tekintette jogforrásnak. Az EFOTT rendezvény kapcsán megállapította, hogy az nem igényelt egész napos elfoglaltságot, többségében az esti órákra esett. Az alperes azon hivatkozását, miszerint a felperes vállalkozói tevékenysége kapcsán közelebbről meg nem jelölt további szabadságnapokat kellene megállapítani és kiadottnak tekinteni, szintén alaptalannak találta. A felperes oktatási, vizsgáztatási tevékenysége és a tanulmányai teljesítése során felmerülő napok tekintetében a további bizonyítást a felperes által csatolt órarendre, a kötetlen munkaidejére, és az online oktatásra hivatkozással nem tartotta szükségesnek. T. L.-től, S. Z.-től és K. L.-től származó írásbeli nyilatkozatoknak, valamint a felperes hivatali utódjának a felperes tevékenységére vonatkozó értékelésének jelentőséget nem tulajdonított. A fentiek szerint figyelembe vett és értékelt bizonyítékok alapján 95 nap szabadság kiadásának és megváltásának hiányát állapította meg. A kereset összegszerűségéről való döntéshozatal során a felperes besorolási illetményéről szóló közszolgálatijogviszony-igazolást és a 2022. évi bérkartont vette alapul, a kereseti kérelmet e számítási adatokon felül meghatározott részében megalapozatlannak találta.

Az alperes fellebbezésében – az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás hiányosságára, a bíróság téves jogértelmezésére, valamint az érdemi döntés irányadó jogszabályi rendelkezésekbe ütközésére hivatkozással – az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte. Kérte a Kúria Kfv.45.014/2024/11. számú eseti döntésének jelen perre – analógia útján – történő alkalmazását. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság döntése a Kúria Kfv.35.196/2023/7. számú ítéletében foglaltaktól eltér, ugyanis az a jogvita elbírálásához szükséges tényállást, a bizonyítékok egyenkénti és összességében történő értékelését nem tartalmazza. Hivatkozása szerint az elsőfokú ítélet a BH 2024.121. számú eseti döntésben foglaltaknak sem felel meg, miszerint a bíróságnak azokat a bizonyított vagy a felek által nem vitatott tényeket kell rögzítenie, amelyeket majd az ítélete jogi indokolási részében a jogszabályokkal ütköztet. Az elsőfokú ítéletnek sem a tényállási, sem pedig az indokolási részében nem szerepelt az a perdöntő megállapítás, hogy a felperes a szabadságtömböt maga vezette; a szabadságot saját maga részére jogellenesen határozta meg. Az elsőfokú bíróság jogszabálysértő módon azt sem vizsgálta, hogy a szabadság ütemezése hogyan történt, továbbá annak sem tulajdonított jelentőséget, hogy a felperes a szabadságolási tervezetét a képviselő-testületi tagokkal nem közölte. A tényállást hiányosnak tekintette abban a vonatkozásban is, hogy azon időszakokat, amikor az önkormányzatnál jegyzőt nem foglalkoztattak, az elsőfokú bíróság érdemi döntésében nem szerepeltette. A felperes 2019. október 13. napjától járó időarányos szabadságát nem állapította meg, arról határozatot nem hozott. A bíróság határozata mindenkire kötelező; az ítélet indokolásából a rendelkező részben foglalt döntés indokának ki kell tűnnie, a fél annak ismeretében gyakorolhatja az Alaptörvényben biztosított jogorvoslati jogát. Azt is kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a csatolt okirati bizonyítékokat teljeskörűen nem vizsgálta meg, azok egymáshoz való viszonyának nem tulajdonított jelentőséget. Az elsőfokú ítélet súlyos hibája, hogy a polgármester és a képviselő-testület viszonyát más foglalkoztatási jogviszonnyal azonosította, a felperes magatartását – az egybehangzó tanúvallomások ellenére – nem értékelte. Az elsőfokú bíróság annak sem adta magyarázatát, hogy a perbeli esetben az Mötv. rendelkezései miért nem alkalmazhatók. Nem értett egyet azon megállapítással, miszerint a polgármester kötetlen munkarendben dolgozik; álláspontja szerint ugyanis a felperes munkaideje a Kttv. 6. § 25. pontja, 89. § (1) bekezdése, 96. § (1) bekezdése szerint előírt hivatali munkaidőhöz igazodott. A polgármester számára a hivatalban történő személyes megjelenés kötelező, kivéve azt az esetet, amikor a feladatait az önkormányzat érdekében kiküldetésben vagy az önkormányzat egyik intézményében teljesíti. A felperes külföldi tartózkodása nem minősült önkormányzati kiküldetésnek. A COVID-járvány idején kihirdetett veszélyhelyzettel összefüggésben utalt arra, hogy a felperes a képviselő-testület felette gyakorolt munkáltatói jogkörével kapcsolatban saját maga munkáltatójaként jogszerű döntést nem hozhatott. Tekintettel arra, hogy a felperes jogi végzettséggel rendelkezik, a jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során, a jog ismerete és betartása terén az elvárás vele szemben magasabb szintű. A képviselő-testület a szabadság kiadására a felperes magatartása okán kísérletet sem tudott tenni. Hivatkozott az ítélőtábla 1.Kf.700.392/2023/6. számú határozatára, amely szerint a szabadság kivételének elmaradása miatt rendeltetésellenes joggyakorlás kivételes esetben, egyedi körülmények alapján akkor állapítható meg, ha az érintett személy olyan magatartást tanúsít, amelyből a jogszabályok kijátszására irányuló szándéka egyértelműen kitűnik. Hivatkozott továbbá a Kúria Kfv.III.45.014/2024/11. és Kf.III.45.061/2022/4. számú eseti döntéseire is, amelyek a szabadság kiadása kapcsán a feleket terhelő jóhiszeműség, tisztesség és kölcsönös együttműködés kötelezettség elvét fogalmazzák meg. Téves az az elsőfokú ítéleti következtetés is, miszerint a felperes szabadságnapjait hiányosan tartotta nyilván, amelyre tekintettel a kiadott szabadság mértékét pontosan nem tudta meghatározni. A helyes következtetés az lett volna, hogy a kiadott szabadság mértékét a felperes rendszeresen és konzekvensen tanúsított, felróható magatartása miatt nem tudta nyomon követni. Hivatkozott arra is, hogy az általa csatolt roaminghívásokról szóló lista – nem vitatottan – a felperes hívásait tartalmazta, amelynek pontosítására az elsőfokú bíróság nem hívta fel; a fotódokumentáció beazonosíthatósága érdekében további bizonyítást nem rendelt el. Az elsőfokú ítélet a tanúvallomásokat összefoglalóan nem tartalmazza; azok – irreleváns részeket tartalmazó – ismertetése a bizonyítékértékeléssel összevegyül. Álláspontja szerint a kormánymegbízott tájékoztatóját bizonyítéknak, nem jogforrásnak kell tekinteni. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az EFOTT-rendezvénnyel érintett szabadságnapok tekintetében nem kereste meg a szervezőt. Kifogásolta továbbá, hogy a felperes által csatolt pendrive tartalmát a tárgyalás berekesztéséig nem ismerhette meg, az arra vonatkozó észrevételeit az érdemi döntés meghozataláig nem tehette meg.

A felperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Hivatkozott arra, hogy a Kttv. 89. § (1) bekezdése alapján a polgármester munkaideje napi 8, heti 40 óra, azonban a jogalkotó a Kttv. munkaidő beosztásra vonatkozó 91–92. §-ait a polgármester esetében nem rendelte alkalmazni. Megjegyezte, hogy a képviselő-testületnek az éves szabadság megállapításáról szóló nemleges döntései mögött indokolás nem volt, mely azokat jogszerűvé tehette volna (EBH 2014.M.11.).

A fellebbezés – az alábbiak szerint – nem alapos. Az ítélőtábla az elsőfokú ítéletet a Kp. 108. § (1) bekezdése alapján, a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem keretei között vizsgálta felül. Az alperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet keresetet elutasító részét nem támadta, így a felülbírálat e rendelkezést nem érintette. Az elsőfokú bíróság a perbeli tényállást helyesen állapította meg, a jogvita szempontjából releváns jogszabályi rendelkezéseket felhívta, azokat megfelelően alkalmazta, az ítéletének indokait részletesen kifejtette; a másodfokú bíróság a fellebbezésben előadottakra tekintettel az alábbiakat emeli ki.

Az alperes fellebbezésében az elsőfokú ítéletet eljárásjogi és anyagi jogi szempontból egyaránt támadta. Ahhoz, hogy az ítélőtábla az elsőfokú ítélet jogszerűségéről állást tudjon foglalni, mindenekelőtt abban a kérdésben kellett döntenie, hogy az elsőfokú bíróság az érdemi határozatát az eljárásjogi szabályok betartásával hozta-e meg.

Az alperes fellebbezésében eljárásjogi szabálysértésként a Kp. 2. § (2) és (6) bekezdéseinek megsértését alaptalanul állította. A Kp. 2. § (2) bekezdéséhez fűzött magyarázata szerint a tisztességes eljáráshoz való jog az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglaltakból következik. Az Alkotmánybíróság a tisztességes eljáráshoz fűződő jogot a 22/2012. (V. 11.) AB határozata alapján az Alaptörvénnyel összefüggésben is érvényesen, a különböző nemzetközi dokumentumok és a hozzájuk fűződő nemzetközi joggyakorlat, különösen az Emberi Jogok Európai Bírósága joggyakorlata által inspirálva, az eljárás egészének minőségeként azonosította. E minőségben a jogérvényesítéssel kapcsolatos eljárások valamennyi garanciális eleme meg kell jelenjen. Ezért egy eljárás összességében akkor minősíthető „tisztességesnek”, ha abban magával a bírósággal összefüggő, a bíróság előtti eljárással kapcsolatos, az eljárásban részt vevő ellenérdekű felek helyzetének kiegyensúlyozását szolgáló garanciák érvényesülnek. A döntés a „fair” eljárás követelményét és a pártatlan bírósághoz való jogot mindaddig nem sérti, amíg a törvényben rögzített – anyagi és eljárási – feltételeket szem előtt tartja, az önkényességet és annak látszatát is kizárja, az objektív kritériumokat okszerűen mérlegeli, és abból a mérlegelés szempontjai világosan és egyértelműen kiviláglanak (Kúria Kpkf.37.739/2012/2.).

Az alperes fellebbezésében kifogás tárgyává tette azt is, hogy az elsőfokú bíróság a felperes által a tárgyalás berekesztése előtt csatolt pendrive tartalmát vele határidőben nem ismertette meg, amely szabálysértés az ügy érdemére szintén kihatott. A bírói gyakorlat a tisztességes eljáráshoz való jog egyik elemeként kezeli a Kp. 2. § (6) bekezdéséből fakadó elvárást, miszerint a bíróság köteles gondoskodni arról, hogy a felek minden, az eljárás során előterjesztett kérelmet, jognyilatkozatot, valamint a bírósághoz benyújtott okiratot megismerhessenek és azokra – törvényben előírt időn belül – nyilatkozhassanak. E jogot kizárólag az a bírói mulasztás sérti, amely a felek perbeli cselekményeit akadályozza, illetve azokat szükségtelenül, aránytalanul korlátozza. A törvényszék az ítéletének indokolása során annak magyarázatát ugyan valóban nem adta, hogy a felperes által – a tárgyalás berekesztése előtt – csatolt pendrive tartalmát érintően az alperest nyilatkozat megtételére miért nem hívta fel, azonban e bizonyítási eszközt az ítélethozatalt követően az alperes rendelkezésére bocsátotta, ezáltal megnyitotta annak lehetőségét, hogy a fellebbező fél az abban foglaltakat a jogorvoslati kérelmében értékelje. Az alperes azonban annak tartalmával összefüggő nyilatkozatot a fellebbezésében nem tett; e körben olyan hivatkozása nem volt, ami az elsőfokú ítélet érdemére kihatással lett volna. Az indokolási kötelezettség kizárólag az ügy elbírálása szempontjából jelentős, a felek egyértelmű álláspontját kinyilvánító jogi következtetés és azt koherens rendszerben levezető, jogszabályi hivatkozással alátámasztó, határozott perbeli előadások esetében várható el, a pertárgyi fellebbezés e körben azonban e kritériumnak nem felelt meg.

Az alperes sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az önkormányzat jelenlegi polgármesterének személyes meghallgatását a tárgyalás berekesztését megelőzően foganatosította, annak ellenére, hogy a polgármester az első tárgyalást kivéve valamennyi tárgyaláson megjelent. Az ítélőtábla e hivatkozást a Kp. 71. § (2) bekezdés f) pontjában foglaltak alapján nem fogadta el, tekintettel arra, hogy az irányadó törvényi rendelkezés szerint a tárgyalást az elnök (egyesbíró) vezeti; a bizonyítási cselekmények, valamint a felek meghallgatásának, a tanúk kihallgatásának sorrendjét is ő határozza meg. A peres felek erre alapítottan jogszerű kifogást nem emelhetnek.

Az alperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás hiányosságára és pontatlanságára is hivatkozott. A másodfokú bíróság e fellebbezési kifogást sem találta megalapozottnak, a törvényszék a tényállás megállapítása céljából széles körű bizonyítást folytatott le. A szabadságmegváltás iránti kérelem elbírálása során a bíróságnak nem feladata a képviselő-testületi ülések szabályszerű lefolytatásának vizsgálata, mint ahogyan jelen per tárgyát a felperesre vonatkozó munkaidő-nyilvántartási adatok (idetartozóan az EFOTT-rendezvényen való jelenlét, külföldi utak, a felperes egyetemi tanulmányainak és egyetemi oktatásainak időpontjai és időtartamai) ellenőrzése sem képezhette. E körben megjegyzi, hogy jelen ügyben az sem bírt jelentőséggel, hogy az alperes a felperest milyen munkarendben foglalkoztatta; relevanciával kizárólag az alperesnél vezetett szabadságnyilvántartás adatainak és gyakorlatának megfelelőségére vonatkozó kérdés bírt, az eljáró bíróság helyesen e körben folytatta le az eljárását.

Az ítélőtábla a fent hivatkozott eljárási szabálysértésekre hivatkozásokon túl nem fogadta el az alperesnek az indokolási kötelezettség megsértésére alapított érvelését sem. Az indokolási kötelezettség megsértését – ahogy arra a Kúria több határozatában (Kf.VII.39.245/2020/4., Kfv.VII.37.573/2020/5., Kf.VII.39.231/2021/5. stb.) is rámutatott, – pusztán azon az alapon nem lehet megállapítani, hogy a fél a támadott ítéletben szereplő érvekkel és jogértelmezéssel nem ért egyet.

Az alperes a fellebbezésében a bizonyítékok egybevetését és azok értékelését is vitatta, álláspontja szerint az indokolás a mérlegelés során irányadónak tekintett körülményeket nem tartalmazza, a lefolytatott bizonyítás és a beszerzett bizonyítékok a felperesi igény megalapozottságát nem támasztják alá. Az ítélőtábla e körben rámutat, hogy amennyiben a peres fél számára az indokolás nem meggyőző, az nem a jogi indokolási kötelezettség megsértése körében, hanem az adott, alkalmazott anyagi, illetve eljárási jogszabályhelyhez kapcsolódóan, annak mikénti értelmezése szempontjából sérelmezhető.

Az indokolási kötelezettség azt az elvárást támasztja a bírósággal szemben, hogy a döntés indokolásának az ügy érdeme szempontjából releváns kérdésekre és nem minden egyes részletre kell kiterjednie (Kf.VII.38.187/2021/11.). Az alperesnek e körben a Kúria Kfv.35.196/2023/7. számú precendensképes végzésére való hivatkozása nem foghatott helyt, ugyanis a fellebbezéssel támadott elsőfokú ítélet az anyagi jogszabályokat tartalmazta, a perbeli esetben megelőző eljárásról, így az abban folytatott bizonyítékértékelés jogszerűségéről nincs szó. Ugyanezen megállapítás tehető a BH 2024.121 számon közzétett esetei döntéssel kapcsolatosan, mely szintén nem ügyazonos, hiszen a Kúria naperőmű illetékfizetéssel kapcsolatos jogerős ítéletet vizsgált felül, az elsőfokú ítélettel összefüggésben jelzett egyedi eljárásjogi hiányosságok a jelen ügy kapcsán nem merülnek fel. Az elsőfokú bíróság fellebbezéssel támadott ítélete a jogvita elbírálásához szükséges tényállást, a bizonyítékok egyenkénti és összességében történő értékelését és az irányadó jogszabályok mikénti alkalmazására vonatkozó indokolást egyaránt tartalmazta. Az ítélőtábla ennek tükrében megállapította, hogy az abban adott jogi érvelés az indokolási kötelezettség alkotmányos követelményének megfelelt, a Kp. 78. § (2) bekezdésében, 78. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 279. § (1) bekezdésében, 346. § (4) és (5) bekezdéseiben foglaltakat nem sértette meg, az alperesi hivatkozások az ítélet – lényeges eljárási szabálysértésen alapuló – hatályon kívül helyezését nem indokolták.

Az ítélőtábla ezt követően az elsőfokú ítélettel szemben megfogalmazott anyagi jogi kifogások megalapozottságát vizsgálta. A perben irányadó – a felek által e körben nem vitatott – tényállás szerint a felperes az alperessel fennálló közszolgálati jogviszonya alatt az őt megillető évi rendes szabadságnapokat nem teljes körben és nem a tárgyi években vette igénybe, amelynek következtében – a felek által eltérő mértékben meghatározott – szabadsága halmozódott fel. A fellebbezési eljárásban eldöntendő jogkérdés az volt, hogy az alperes a felperes több éven át felhalmozódott szabadságnapjainak megváltására köteles-e, amennyiben igen, annak mértéke hány napban határozható meg. A másodfokú bíróságnak a jogkérdés megválaszolásához a szabadságmegváltás jogszabályi hátterét kellett előzetesen áttekintenie; e körben a peres felek jogviszonyát szabályozó Kttv. rendelkezéseinek értelmezését az egyedi tényállással összevetve kellett elvégeznie; azaz a másodfokú eljárásban az érdemi vizsgálat arra irányult, hogy az elsőfokú bíróság jogkövetkeztetése, annak szempontjai helytállónak bizonyultak-e.

A perben előterjesztett szabadság megváltására irányuló igény a közszolgálati jogviszonnyal, nem pedig a polgármesteri tisztség Mötv. szerinti kötelezettségeivel függ össze; ezért annak elbírálására a Kttv. VII/A. fejezetének rendelkezései irányadók. A perben nem volt vitatott, hogy a felek között fennálló, választással létrejövő foglalkoztatási jogviszony a Kttv. 225/A. § (1) bekezdése értelmében az átlagos munkaviszonytól eltérőnek, sajátosnak tekinthető; a felek álláspontja egymástól a vitatott jogintézmény értelmezése, és az esetében alkalmazott jogkövetkezmény – nevezetesen a szabadságmegváltásra vonatkozó kötelezettség – kérdése tekintetében tért el. A perben az sem képezte vita tárgyát, hogy a felperes, mint főállású polgármester tekintetében a munkáltató jogokat a jogviszony fennállása alatt a képviselő-testület gyakorolta.

Mint ahogyan arra az elsőfokú bíróság is helytállóan rámutatott, a főállású polgármester foglalkoztatási jogviszonyára a közszolgálati jogviszonyra vonatkozó egyes rendelkezéseket alkalmazni kell. A Kttv. 225/C. § (4) bekezdése szerint a főállású polgármesternek az évi rendes szabadságát az esedékesség évében, de legkésőbb a következő év március 31. napjáig kell igénybe venni vagy kiadni. Emellett a – Kttv. 225/L. § (1) bekezdése alapján a polgármester foglalkoztatási jogviszonyára is irányadó – 107. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a szabadságot – a (2) és (2a) bekezdését kivéve – megváltani nem lehet. A kivételként megjelölt Kttv. 107. § (2) bekezdés b) pontja értelmében a kormányzati szolgálati jogviszony megszűnése esetén – ha a kormánytisztviselő új kormányzati szolgálati jogviszonyt nem létesít – az arányos szabadságot a jogviszony megszűnését követő 40. napon meg kell váltani. A munkaidő és a szabadság nyilvántartását a jogszabály a munkáltatóra telepíti, illetve a Kttv. arról is rendelkezik, hogy a szabadságot az esedékesség évében kell kiadni. A nyilvántartás adatai pontos és szabályos vezetésének a közszolgálati tisztviselők jogviszonyának személyügyi keretei között kiemelt jelentősége van, ugyanis az hitelt érdemlően tanúsítja a szabadság kiadását, lehetővé teszi az igénybevétel ellenőrzését, és a bérszámfejtés alapjául is szolgál. A polgármester esetében is – hasonlóan valamennyi foglalkoztatási jogviszonyhoz – a munkáltató feladata a szabadságnapok nyilvántartásának dokumentálása, mely adattartalom megfelelősége – a jogintézmény sajátos jellegéből eredően – ténykérdés, ami főként a hiteles nyilvántartáson alapuló okirati bizonyítékkal (nem roaminghíváslistákkal, Facebook-fotódokumentációval) és csak kivételes esetekben, meghatározott szűkebb körben az okiratok adattartalmán túli tanúvallomásokkal igazolható. Ebből következően az elsőfokú bíróság helyesen ismerte fel, hogy az alperes bizonyítási érdekkörébe tartozó kérdés, hogy a felperes részére a törvényben előírt mértékű évi rendes szabadságot a jogviszony fennállása alatt kiadta vagy azt a jogviszony megszűnésekor megváltotta. Mindez megfelel a Kp. 79. § (2) bekezdés a)–c) pontjainak is, amelyek szerint a közszolgálati jogviszonnyal kapcsolatos perben a jogvita eldöntéséhez szükséges, a közigazgatási szerv működési körében keletkezett iratok tartalmát, az igényelt juttatással összefüggő, vitatott számítások helyességét a közigazgatási szerv köteles igazolni (Kúria Kf.III.45.070/2021/6.).

A perbeli esetben az alperes a szabadságolási ütemterv szabályszerű – alakszerű határozattal elfogadott – jóváhagyását nem igazolta, sőt maga sem állította, hogy arról döntést hozott. Az elsőfokú bíróság ezért a szabadság kiadására vonatkozó hiteles dokumentáció hiányát megalapozottan értékelte a terhére. Az ezzel kapcsolatos ítéleti megállapítás cáfolataként az alperes a fellebbezésében alaptalanul hivatkozott arra, hogy a felperes a szabadságnapjait nem a szabadságtömbben feltüntetettek szerint vette igénybe, mivel a munkáltatónak nem pusztán a tervezett, hanem az ütemterv szerint vagy esetlegesen attól eltérően kiadott szabadságnapok körében is hitelt érdemlő okirati bizonyítékokkal kell rendelkeznie, azok hiányában a szabadságolási ütemtervben szereplő napok ténylegesen igénybe vett szabadságnapokként nem fogadhatók el. A képviselő-testület kötelezettsége, hogy a vele jogviszonyban álló polgármester e minőségben történő működésének idejére olyan személyügyi nyilvántartó rendszert hozzon létre, beleértve a napi munkavégzés és a távollét regisztrálására szolgáló dokumentációt is, amely alkalmas a polgármester foglalkoztatására vonatkozó személyügyi előírások betartásának ellenőrzésére. A képviselő-testület fentebb írtak alapján fennálló kötelezettségéből kifolyólag nem fogadható el az alperesnek a szabadságütemezések kapcsán kifejtett álláspontja sem: arra hivatkozás, hogy a perben érintett években az ütemterv alapján jóvá nem hagyott szabadságnapok a felperest nem illetik meg. Az a kérdés ugyanis, hogy a felperes az említett években a szabadságát kivette-e, illetve hány nap szabadságot vett igénybe, hitelt érdemlően az adott évekre vonatkozó szabadságengedélyek alapján lenne igazolható, amely dokumentációval az alperes a perbeli esetben – nem vitatottan – nem rendelkezett, amiért a fent írt bizonyítási érdekeltségéből fakadóan felelős, így a szóban forgó kérdésben a bizonyítottság hiánya az ő terhére esik.

Mivel az alperes a felperes kérdéses szabadságnapok megváltására vonatkozó igénye megalapozatlanságát kétséget kizáróan nem tudta bizonyítani, az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg és tekintette úgy, hogy a kereseti igény a szóban forgó 95 nap tekintetében alapos. E megállapítást az alperes azon hivatkozása sem cáfolja, hogy a felperes a képviselő-testületi ülések napirendjére az előző években felhalmozódott szabadságnapjai kiadásának kérdését saját maga nem tűzte ki. Mindebből ugyanis szükségszerűen nem következik, hogy a perbeli időszakban az előző években ki nem vett szabadsága nem halmozódott fel. E tény ugyanis hitelt érdemlően nem roaminghívások, Facebook-fotódokumentáció és nem elsősorban tanúvallomások, hanem szabadságengedélyek alapján lett volna tisztázható. Az ítélőtábla ennek kapcsán kiemeli, hogy hitelt érdemlőnek olyan adat minősül, amely a vele igazolni kívánt konkrét tény bizonyítására utólagosan is ellenőrizhető, egyértelműen azonosítható és a valóságtartalma alátámasztott, igazolásra a tartalmánál, jellegénél fogva vagy más adatokkal egybevetve is alkalmas.

Az ítélőtábla nem fogadta el azt az alperesi hivatkozást sem, miszerint a felperes a szabadságát maga állapította meg, hiszen annak kiadásáról – az irányadó jogszabályi rendelkezések tükrében – saját hatáskörben – még az alperes által említett, a képviselő-testület átmeneti működésképtelenségét eredményező Covid-járvány időszakában – sem rendelkezhetett. A per iratanyaga alapján ez utóbbi tény, körülmény egyébként sem igazolt. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság okszerűen vonta le következtetését, hogy a lefolytatott bizonyítás a felperes szabadságnapjai megváltására vonatkozó kereseti igényének megalapozottságát nem cáfolja.

Az ítélőtábla a fellebbezési érvelés mentén vizsgálta, hogy a felperes a szabadságolási kérelme vagy esetlegesen az ütemtervtől való eltéréssel megvalósított-e olyan szándékos magatartást, amely rendeltetésellenes joggyakorlást jelent. E körben az alperes a Fővárosi Ítélőtábla 1.Kf.700.392/2023/6. számú – egyébként nem precedensképes – ítéletére hivatkozott, amelynek indokolásával egyebekben az ítélőtábla jelen tanácsa is egyetértett. A Kttv. 225/C. § (4) bekezdését és a polgármester együttműködési kötelezettségét a Kúria a perbeli esettel nagyfokú hasonlóságot mutató tényállás mellett már a Kf.III.45.061/2022/4. számú ítéletének [36] bekezdésében elemezte, mely során kimondta, hogy „[a] Kttv. 225/C. § (4) bekezdésében rögzített azon szabályból, mely szerint a polgármesternek a szabadságot az esedékesség évében, de legkésőbb a következő év március 31-ig kell igénybe venni vagy kiadni, a szabadsággal kapcsolatos szabályozás érzékeny egyensúlyára lehet következtetni, amely tekintetében mind a munkáltatói jogkör gyakorlóját, mind a polgármestert fokozottan terhelte a jóhiszeműség, tisztesség és kölcsönös együttműködés [Kttv. 9. § (2) és (3) bekezdése] kötelezettsége. […] Amennyiben azonban erre mégsem nyílik lehetőség, annak jogkövetkezményeit a Kttv. felróhatóságtól függetlenül rendezi, és kimondja egyrészt, hogy a polgármester előző évi ki nem adott szabadságát a tárgyévi szabadságához hozzá kell számítani [Kttv. 225/C. § (3) bekezdése], […]; másrészt előírja, hogy – új kormányzati szolgálati jogviszony létesítésének hiányában – a szabadságot a jogviszony megszűnését követő 40. napon meg kell váltani [Kttv. 107. § (2) bekezdés b) pontja]. Erre figyelemmel a felperes szabadságmegváltás iránti követelésénél az volt eldöntendő, hogy hány nap ki nem adott szabadsága volt – ami ténykérdés –, és nem kellett vizsgálni, hogy a szabadság kiadása és igénybevétele miért – kinek felróhatóan – nem történt meg”. A fent kifejtettek értelmében a polgármesteri jogviszony megszűnésekor ki nem adott szabadság megváltása iránti igény elbírálásánál annak sincs jogi relevanciája és nem szükséges bizonyítást lefolytatni arra nézve, hogy a polgármester a képviselő-testületet a szabadság igénybevételéről a Kttv. 225/C. § (2) bekezdése szerint miért nem tájékoztatta. Fontos hangsúlyozni, hogy önmagában a tájékoztatás vagy a szabadság kivételének elmaradása a Kttv. 9. § (2)–(3) bekezdései körébe tartozó jogellenes magatartást nem jelent.

A perbeli ügyben az alperes nem jelölt meg e körbe tartozó konkrét körülményt, a felperes rosszhiszeműen akadályozó magatartását nem bizonyította, így az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor a szabadság igénybevételével összefüggésben a felperes Kttv. 9. § (2)–(3) bekezdéseibe ütköző jogellenes magatartását nem állapította meg, illetve nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a képviselő-testület részére nyújtandó tájékoztatás elmaradásának mi volt a valódi oka. Ahogyan nem tévedett akkor sem, amikor az alperes részéről fennálló mulasztásra utalt, hiszen annak nyilatkozatából következik, hogy a perbeli időszakban a szabadság igénybevételét érintően ellenőrzést – a törvényi kötelezettsége ellenére – nem folytatott. E mulasztás tényét, annak jogfolytonossága okán – a pontosabban meg nem jelölt, de a felek által tartósnak nem nevezett – átmeneti időszakban bekövetkezett jegyzőhiány sem befolyásolja. Mindezekre tekintettel megállapítható, hogy a törvényszék döntése az alperesi hivatkozás ellenére a Kúria Kfv.III.45.014/ 2024/11. számú döntésével sem ellentétes.

Az ítélőtábla rámutat továbbá, hogy a fenti jogszabályi előírások alapján a munkáltató kötelezettsége nemcsak a megfelelő nyilvántartás vezetésére, a szabadság ütemezésének jóváhagyására, hanem annak igénybevétele „kikényszerítésére” is kiterjed. Erre figyelemmel a munkáltató akkor jár el helyesen, amennyiben a szabadság igénybevételét – szükség esetén – akár jogi eszközök alkalmazásával is biztosítja. A perbeli esetben azonban az alperes arra vonatkozó okirati bizonyítékot nem csatolt, és más bizonyítási eszközt sem bocsátott a bíróság rendelkezésére, hogy a felperest a szabadságának igénybevételére felszólította, holott az munkáltatói kötelezettsége lett volna. Hasonlóképpen téves az alperes azon állítása is, miszerint a felperest jogi végzettsége okán a saját szabadságának igénybevétele kapcsán többletfelelősség terheli; ilyen jogszabályi előírás ugyanis nincsen, s arra a Kttv. 9. § (2)–(3) bekezdései sem teremtenek alapot.

Az ítélőtábla a fentiekre figyelemmel arra a következtetésre jutott, hogy az elsőfokú bíróság az alperes által állított eljárási és anyagi jogi szabálysértéseket nem valósította meg. Tekintettel arra, hogy a szabadság kiadásának mértéke meghatározásával kapcsolatos nyilvántartási kötelezettség az alperesi munkáltatót terhelte, amely kötelezettségének a jogviszony fennállása alatt a fentebb kifejtettek szerint nem tett eleget, ezen adatok hiányában az ítélőtábla – az elsőfokú bírósággal egyetértve – a felperesi szabadságolási és az azzal megegyező tartalmú kereseti kérelemben megjelölt 95 nap szabadság megváltását tartotta indokoltnak.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntését az összegszerűség vonatkozásában is megalapozottnak találta; annak alátámasztására a felperes jogviszony-igazolásán és a 2022. évi bérkartonján szereplő 780 000 forint besorolási illetményt, valamint az annak alapulvételével kiszámított egy napra járó távolléti díjat a törvényszék helytállóan vette figyelembe és az alperest 3 368 182 forint megfizetésére jogszerűen kötelezte.

Mivel az alperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet keresetet elutasító rendelkezését nem támadta, az ítélőtáblának annak kizárólag a fellebbezéssel támadott részét érintően kellett döntést hoznia; a fentiekre tekintettel azt a Kp. 109. § (1) bekezdése alapján helybenhagyta.