PÜ BH 2025/211

[1] Az alperes a felperesi jogelőddel 2016. október 24-én villamosenergia-szolgáltatási szerződést kötött, amely alapján villamosenergia szolgáltatást nyújtott az alperes részére. A szerződés XVII. pontjában a szerződő felek megállapodtak abban, hogy „A jelen egyetemes szolgáltatási szerződésből eredő polgári jogi igények a követelés esedékességének napján hatályos jogszabályi rendelkezések szerinti időben évülnek el. Bármely fél által a másik fél részére igazolhatóan megküldött fizetési felszólítás megszakítja az elévülést.” Az alperes lakcímként és levelezési címként is a fogyasztási helyet adta meg. Az alperesnek 2018. július 4. és 2019. szeptember 2. között 1 291 876 forint összegű áramdíj tartozása keletkezett, 2019. szeptember 24-én esedékes fizetési határidővel. A felperesi jogelőd 2021. június 14-én írásban szólította fel az alperest a tartozás rendezésére, azonban a fizetési felszólítás az alperes által a szerződésben megadott lakcímről „nem kereste” jelzéssel érkezett vissza.

[2] A felperesi jogelőd a 2021. október 6-án kelt engedményezési szerződéssel az alperessel szemben fennálló 1 029 510 forint összegű követelését a felperesre engedményezte. A felperes 2021. december 3-án írásban tájékoztatta az alperest az engedményezésről, egyúttal felszólította a tartozás rendezésére. Az alperes részére kiküldött engedményezési értesítő és fizetési felszólítás az alperes címéről „elköltözött” jelzéssel érkezett vissza.

[3] A felperes 2023. május 15-én írásban arról tájékoztatta az alperest, hogy a 1 132 464 forint összegű villamosenergia-követelés elévült, azonban az elévülés a fizetési kötelezettségét nem érinti, aminek az alperes nem tett eleget.

[4] A fizetési meghagyásból perré alakult eljárásban a felperes keresetében a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:256. § (1) bekezdése alapján 1 029 510 forint, valamint ezen összeg után 2021. november 9-től a kifizetés napjáig esedékes törvényes mértékű kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

[5] Az alperes ellenkérelmében – elévülésre hivatkozással – a kereset elutasítását kérte.

[6] Az elsőfokú bíróság rövidített indokolást tartalmazó ítéletében a kereseti kérelemmel egyezően kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 1 029 510 forintot és késedelmi kamatát.

[7] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Hangsúlyozta, hogy a Ptk. elévülésre vonatkozó rendelkezései szerint nem tekinthető kizártnak az, miszerint a felek az elévülés megszakadásának Ptk.-ban írt okait szerződéses úton bővítsék. Bár a Ptk. 6:25. § (1) bekezdése az elévülést megszakító okok között nem sorolja fel a jogosult által írt felszólító levelet, viszont az elévülésre vonatkozó rendelkezések között nem található olyan, amely kifejezett tiltást tartalmazna arra, hogy a felek további elévülés megszakadását eredményező okokat határozzanak meg. Jelen esetben a felek egyedi szerződésének része volt az a kikötés, hogy bármely fél által a másik fél részére igazolhatóan megküldött fizetési felszólítás megszakítja az elévülést. A Ptk. 6:59. § (2) bekezdése alapján a felek szabadon állapíthatják meg a szerződés tartalmát, az alperes a szerződés aláírásával e feltételt magára nézve kötelezőnek elfogadta. A felek közös akarattal az elévülést megszakító okok körét kibővítették, amit a kötelmek közös szabályainak diszpozitív természetéből adódóan megtehettek a Ptk. 6:1. § (3) bekezdése alapján. A szerződésben szereplő kikötés alapján így a fizetési felszólítás az elévülést megszakította.

[8] Nem vizsgálta a másodfokú bíróság az alperesnek a szerződés elévülést megszakító okokat meghatározó XVII. pontjának a Ptk. 6:100. §-án alapuló semmisségre, és az Üzletszabályzat XIV. 3.5. pontja tisztességtelenségére történő hivatkozást. Rámutatott arra, hogy az alperes a perfelvétel lezáráságig ellenkérelmében semmisségi kifogást nem terjesztett elő, így e vonatkozásban a fellebbezés a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 7. § 4. a) pontja szerinti ellenkérelem-változtatást tartalmazott, amelynek feltételei nem álltak fenn. Kifejtette ugyanakkor, hogy a Ptk. 6:100. §-ában foglalt szabály kizárólag a Ptk.-nak és kizárólag a kifejezetten fogyasztói jogként megfogalmazott normáitól a fogyasztó hátrányára való eltérést minősíti egyoldalúan semmisnek. A Ptk.-nak a nem fogyasztói jogként megfogalmazott szabályaitól való eltérés nem minősül semmisnek akkor sem, ha a szerződést fogyasztó és vállalkozás köti. Rámutatott arra is, hogy az elévülés intézménye nem kifejezetten fogyasztói jog, szabályai fogyasztói és nem fogyasztói szerződésekre egyaránt vonatkoznak, ezért az újabb elévülési ok megjelölése a Ptk. 6:100. §-ának megsértését nem okozhatja.

[9] A másodfokú bíróság indokolása szerint az alperes az elsőfokú eljárásban egyáltalán nem vitatta, hogy a feladott levelek megegyeztek a bizonyítékként becsatolt levelekkel, ezért az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg a tényállásában rögzített tartalmú fizetési felszólításoknak az alperes részére történő megküldését. Azzal összefüggésben pedig, hogy a felperesi jogelőd, illetve a felperes által kiküldött fizetési felszólítások hatályosulása megállapítható-e, a másodfokú bíróság idézte a Kúria Jogegységi Panasz Tanácsának Jpe.60.003/2021/10. számú határozata elvi tartalmát, amely szerint az írásban közölt nyilatkozat akkor hatályos, ha az a másik félhez megérkezett. A „nem kereste” postai jelzéssel visszaérkezett írásbeli nyilatkozat akkor tekinthető hatályosnak, ha a címzett önhibájából – aktív vagy passzív magatartásával – hiúsította meg a küldemény átvételét és így azt, hogy annak tartalmát megismerhesse.

[10] A másodfokú bíróság megítélése szerint kizárólag az alperesnek felróható, ha a szerződéskötéskor olyan lakcímet és levelezési címet adott meg, amelyről már a szerződéskötés időpontjában tudta, hogy nem felel meg a valóságnak és azon nem is lesz elérhető, ha pedig ez később változott meg, akkor a változást a szolgáltatónak be kellett volna jelentenie a szerződés alapján. Mindkét esetre kimondható, hogy az alperes aktív, illetve passzív magatartásával maga hiúsította meg a „nem kereste” jelzéssel visszaérkezett küldemény átvételét, így a felperesi jogelőd által 2021. június 14-én megküldött, „nem kereste” jelzéssel visszaérkezett felszólító levél hatályosnak tekinthető. Az elvülés megszakadása és a fizetési meghagyás benyújtása közötti időtartamra tekintettel pedig annak már nem volt relevanciája, hogy a felperes által 2021. december 3-án megküldött és elköltözött jelzéssel visszaérkezett felszólító levél is megszakította-e az elévülést.

[11] A jogerős ítéletben a másodfokú bíróság kitért arra is, hogy az alperes az elsőfokú eljárás során a tartozás összegszerűségét egyáltalán nem vitatta, így kizárólag a fellebbezésben előadott összegszerűségi vitatás érdemben nem vizsgálható a másodfokú eljárásban, hiszen az a Pp. 7. § 4. pont b) pontja alapján szintén ellenkérelem-változtatásnak minősült volna.

[12] A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet és felülvizsgálat engedélyezése iránti kérelmet. A felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra, új határozat hozatalára utasítását kérte. Állította, hogy a jogerős ítélet sérti a villamos energiáról szóló 2007. évi LXXXVI. törvény (a továbbiakban: Vet.) 63. § (3) bekezdését, valamint a Ptk. 6:25. § (1)–(3) bekezdéseit.

[13] Az alperes a felülvizsgálati kérelmében vitatta a jogerős ítélet azon megállapítását, amely szerint az elévülést megszakító okok köre bővíthető. Érvelése szerint ez az értelmezés ellentétes a jogalkotói céllal, valamint az elévülés intézményének lényegével, hiszen nem az igény érvényesítésére, hanem az igényérvényesítési idő meghosszabbítására ösztönöz. Az alperes előadása szerint a perbeli szerződésnek e rendelkezése a Ptk. 6:100. §-a alapján semmis, mert a fogyasztó jogait megállapító törvényi rendelkezésektől a fogyasztó hátrányára eltér. Kifejtette továbbá, hogy a felperesi jogelőd által alkalmazott, a szerződéskötés időpontjában hatályban volt Üzletszabályzat XVI. 3.5. pontjában foglalt általános szerződési feltételek tisztességtelenek.

[15] A felperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.

[16] A Kúria a felülvizsgálatot a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 409. § (2) bekezdés b) pontja alapján a felvetett jogkérdés különleges súlyára és társadalmi jelentőségére tekintettel engedélyezte. A Kúria megítélése szerint az az egyedi ügyön túlmutató és a társadalom széles körét érintő kérdés, hogy a Ptk.-nak az elévülés megszakítására vonatkozó rendelkezései diszpozitív szabálynak tekinthetőek-e, és ez alapján az elévülés-megszakítási okok a felek által szerződéses úton bővíthetőek, vagy olyan kógens normák, amelyre a felek szerződési szabadsága nem terjed ki.

[17] A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 423. § (1) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta, és azt az abban megjelölt okokból az alábbiak szerint jogszabálysértőnek találta.

[20] A Kúriának a felülvizsgálati eljárásban abban az elvi jelentőségű jogkérdésben kellett állást foglalnia, hogy a Ptk.-nak az elévülés megszakítására vonatkozó rendelkezései diszpozitív szabálynak tekinthetők-e. A Kúria álláspontja szerint az eljárt bíróságok a Ptk. 6:25. § (1) bekezdésének megsértésével állapították meg, hogy a felek az elévülés megszakadásának Ptk.-ban írt okait, a Ptk. elévülésre vonatkozó rendelkezéseit szerződéses úton bővíthetik. A másodfokú bíróság jogerős ítélete meghozatalakor helyesen indult ki a Ptk. 6:1. § (3) bekezdéséből, amely szerint a kötelmeknek a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó közös szabályaitól a felek egyező akarattal eltérhetnek, ha e törvény az eltérést nem tiltja. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy az eltérés a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó szabályok esetén megengedett. Ennek a szabályozásnak az az alapja, hogy a relatív szerkezetű polgári jogi jogviszonyokban a jogalkotó azt kívánta a szabályozással biztosítani, hogy a felek a lehető legnagyobb szabadságot élvezzék a magánautonómiájukba tartozó jogviszonyaik kialakításában (legyen szó akár szerződésről, akár kárkötelemről vagy jogalap nélküli gazdagodásból származó kötelemről), az általuk létrehozott kötelmeket a konkrét élethelyzetükhöz tudják igazítani. A Ptk. tehát e körben csupán a tipikus élethelyzeteket szabályozza a felek jogainak megvédése érdekében, figyelemmel a magánjog hagyományira, korunk követelményeire, valamint az észszerűség és egyes esetekben a méltányosság szempontjaira is. Ha a felek jogaira és kötelezettségeire vonatkozó szabályoktól való eltérést a jogalkotó tiltani akarja, azt általában – de nem kizárólag – a kikötés semmisségének kimondásával juttatja kifejezésre.

[21] Fontos felhívni ugyanakkor a figyelmet arra, hogy az elévülés szabályai kilépnek a felek jogait és kötelezettségeit szabályozó relatív természetű kötelmi szabályok terrénumából, az elévülés az alanyi jog érvényesíthetőségét zárja ki, ezzel félre nem tehető törvényi parancsként érvényesül a bíróság számára a polgári eljárásokban. Az elévülés szabályai elvi jelentőségű és többnyire érinthetetlen jogtételek, amelyektől a felek által történő eltérés nem ismerhető el érvényesnek. Az elévülés szabályai nem a felek kötelmi természetű jogait és kötelezettségeit határozzák meg, hanem az adott jogintézmény törvényi tartalmát, az ettől való bármilyen eltérés a polgári jog rendszeréből való kilépéshez vezetne. Az a logika, amely az elévülési idő eltérő meghatározhatóságából indul ki, hibás okfejtés, figyelemmel arra, hogy ez a lehetőség éppen azért adott, mert a törvény kifejezetten megengedi a feleknek, hogy a kógens szabályoktól eltérően rendelkezzenek [Vö. 6:22. § (3)]. Nem helytálló az a következtetés sem, hogy a 6:22. § (4) bekezdéséből következően az elévülés szabályai diszpozitívak; ez a szabály ugyanis csupán annyit jelent, hogy az elévülési idő eltérő meghatározása – törvényi engedély alapján – ugyan megengedett, de ez nem vezethet el az elévülés kizárásához.

[22] A fentiek alapján nem lehet az alapja a törvényi szabálytól való eltérésnek a jogerős ítéletnek a Ptk. 6:22. § (3) bekezdésre alapított érvelése. E szabály ugyanis csak a törvényi elévülési idő időtartamának megváltoztatására biztosít lehetőséget, abban a szigorú törvényi keretben enged teret a magánautonómiának, hogy a felek írásba foglalt megállapodásukkal rövidebb vagy hosszabb elévülési időben megállapodhatnak. Ez az eltérési lehetőség nem korlátlan, a Ptk. 6:22. § (4) bekezdése ugyanis az elévülést kizáró megállapodást semmisnek nyilvánítja. A jogerős ítéletben kifejtett indokokkal szemben ezekből a szabályokból – sem külön-külön, sem együttesen értelmezve azokat – nem következik, hogy a Ptk. elévülésre vonatkozó valamennyi szabálya diszpozitív. A Ptk. 6:22. § (3) és (4) bekezdésében írt szabályok ugyanis csak annyit jelentenek, hogy az elévülési idő hosszának eltérő meghatározása – törvényi engedély alapján – ugyan megengedett, de ez nem vezethet az elévülés kizárásához.

[23] Mindezekből az következik, hogy az elévülés megszakításának okait egzakt módon, törvényi szinten kell meghatározni, mert azok nem a felek jogaira és kötelezettségeire, hanem az igényhelyzetben lévő alanyi jog kikényszeríthetőségére (bírósághoz fordulás jogára) vonatkozó szabályok, a felek szerződési szabadsága ezért eltérő okok meghatározására nem terjedhet ki külön törvényi engedély nélkül. Ezt az érvelést nem gyengíti a másodfokú bíróságnak az az okfejtése sem, hogy a bíróság az elévülést nem veszi hivatalból figyelembe, csak kérelemre. Ez a törvényi előírás csupán a felek és a bíróság eljárási természetű jogait és kötelezettségeit allokáló procedurális jogi norma, amelyre figyelemmel a bíróságnak nem kell minden esetben a követelések elévülését vizsgálnia; a fél által felhozott, megalapozott elévülési kifogás esetén azonban köteles azt figyelembe venni.

[24] A Kúria álláspontja szerint a fenti értelmezés következik a jogalkotó akaratából, a jogalkotás céljából is, mert ez feleltethető meg az alperes által a felülvizsgálati kérelemben is idézett, a Ptk. 6:25. § (1) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolásnak. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a Ptk. e szabályozása kifejezetten el kívánt térni a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) szabályozásától, amikor az elévülés megszakítására vezető jogi tények közül kifejezetten és tudatosan – a jogbiztonság szolgálata érdekében – elhagyta a „követelés teljesítésére irányuló írásbeli felszólítást”. Ennek indoka, hogy a teljesítésre irányuló írásbeli felszólítás mint elévülés-megszakítási ok ellentétes az elévülés intézményének lényegével: nem az igény érvényesítésére, hanem az igényérvényesítési idő (és az azzal járó bizonytalanság) meghosszabbítására ösztönöz. Következésképpen a felek sem az egyedi szerződéseikben, sem egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltételekben nem térhetnek el az elévülést megszakítására vonatkozó rendelkezésektől, azok köre nem bővíthető.

[25] Mindebből az következik, hogy sem a felperes 2021. június 14-én kelt, sem a felperesi jogelőd 2021. december 3-án, majd 2023. május 15-én kelt, az alperes részére megküldött fizetési felszólítása nem eredményezhette az elévülés megszakadását, tekintet nélkül arra, hogy azok szabályszerű kézbesítésére sor került-e, avagy sem. Mivel a perbeli követelés 2019. szeptember 24-én vált esedékessé, és az ebből eredő igényét a jogosult csak a 2023. szeptember 1-jén előterjesztett fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmében érvényesítette, így a követelés – a jelen jogvitára még irányadó Vet. 63. § (3) bekezdésében írt 3 éves elévülési időre figyelemmel – a Ptk. 6:23. § (1) bekezdése alapján elévült, az bírósági eljárásban nem érvényesíthető.

[26] A Kúria ezért a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, az alperes alapos elévülési kifogására figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a keresetet elutasította.