GK ÍH 2025/30.

Az illetékességi kikötést az adott eljárásra vonatkozó, az eljárás kezdeményezésekor hatályos rendelkezésekkel összhangban kell értelmezni és alkalmazni [2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 25. § (4) bekezdés, 27. § (1) bekezdés].

A felperes keresetében a peres felek között a 2002. május 3. napján és a 2002. július 1. napján létrejött kölcsönszerződésekből eredő tartozás megfizetésére kérte az alperes kötelezését. Mindegyik kölcsönszerződés VI.4. pontja illetékességi kikötést tartalmaz az alábbiak szerint: „A jelen szerződéssel kapcsolatosan felmerült vitás ügyeket Felek megkísérlik kölcsönös megegyezés útján rendezni, melynek sikertelensége esetén – a jelen pont következő bekezdésében meghatározott kivételekkel – a Pénz- és Tőkepiaci Állandó Választottbíróság három választottbíróból álló tanácsának kizárólagos illetékességét kötik ki. Jelen szerződés a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény szempontjából egyben választottbírósági szerződésnek is minősül.

A jelen szerződésből eredő pénzkövetelési igényüket Felek fizetési meghagyásos eljárás útján is érvényesíthetik, amennyiben pedig jelen szerződéssel összefüggésben esetlegesen váltó kerül kiállításra, Felek a váltókövetelést is érvényesíthetik fizetési meghagyásos eljárás útján. Felek kifejezetten megállapodnak abban, hogy hatáskörtől függően, fizetési meghagyásos eljárás perré alakulása esetén, a peres eljárásra – akár váltókövetelés alapján indult az eljárás, akár nem – Felek a B.-i Kerületi Bíróság, illetve a Gy.-i Törvényszék kizárólagos illetékességét kötik ki.”

Az elsőfokú bíróság fellebbezéssel támadott végzésével megállapította illetékessége hiányát és elrendelte a keresetlevél áttételét az M.-i Törvényszékhez. Rögzítette, hogy a felperes keresetével kölcsöntartozás megfizetése iránti követelését érvényesíti az alperessel szemben. A felperes a Gy.-i Törvényszék illetékességét a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 27. § (1) bekezdésére hivatkozva a kölcsönszerződések VI.4. pontjában szereplő kikötésre alapította. Az elsőfokú bíróság a Pp. 27. § (1) bekezdésének, 25. § (1) bekezdésének és 174. § (1) bekezdésének idézése mellett arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kölcsönszerződésekben foglalt illetékességi kikötés a törvényszék illetékességét nem alapozza meg. Kifejtette, hogy a kölcsönszerződések elsődlegesen választottbíróság illetékességét tartalmazták, míg a pénzkövetelésekre vonatkozó igények körében kizárólag a fizetési meghagyásos eljárás perré alakulása esetére tartalmaztak kikötéses illetékességet. A felperes nem fizetési meghagyásos eljárásból perré alakult ügyben érvényesítette igényét, így a Gy.-i Törvényszék kizárólagos illetékessége a kölcsönszerződések alapján nem állapítható meg. A felperesi követelésre választottbírósági kikötés vonatkozik, azonban az 1994. évi LXXI. törvény helyébe lépett, a választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény (Vbt.) 9. § (1) bekezdése szerinti jogkövetkezményt csak az egyébként általános illetékességgel rendelkező bíróság alkalmazhatja, a Gy.-i Törvényszék illetékességét pedig semmilyen körülmény nem alapozza meg.

Az elsőfokú végzéssel szemben a felperes terjesztett elő fellebbezést, melyben az elsőfokú határozat megváltoztatását, az áttétel mellőzését kérte. Előadta, hogy a kölcsönszerződések megkötése óta több mint 20 év telt el, ez alatt hatályba lépett a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény (Fmhtv.), melynek 3. § (3) bekezdése értelmében nem érvényesíthető fizetési meghagyással olyan követelés, amely a 30 000 000 Ft-ot meghaladja. A peres felek a bírósági kikötésről a kölcsönszerződések megkötésekor irányadó eljárási jogszabályok alapján rendelkeztek, amelyek szerint nem volt akadálya annak, hogy akár a hitelező teljes tőke- és kamatkövetelését fizetési meghagyás útján érvényesítse, majd a perré alakuló eljárásban a G.-i Törvényszék járjon el. Az Fmhtv. idézett rendelkezése, illetőleg a Pp. 20. § (3) bekezdés a) pontja alapján a kölcsönszerződések VI.4. pontja eredeti formájában nem alkalmazható. A felperes a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (rPtk.) 207. § (1) bekezdése szerinti értelmezési elv felhívásával akként érvelt, azt kell elbírálni, hogy a felek eredeti szerződéses akarata hogyan juthat érvényre a jelenleg irányadó jogszabályi környezetben, mely rendelkezés az, amely a legjobban tükrözi az eredeti VI.4. pont szellemét és gazdasági célját. Álláspontja szerint a felek szerződéses akarata alapvetően a rendes bírósági út lehetővé tételére irányult, annak pedig az akkori jogszabályi környezetben jellemző és célszerű módja volt a fizetési meghagyásos eljárás. Ha a szerződő felek előre látták volna, hogy a fizetési meghagyásos eljárás később, annak felső összeghatára miatt, a kölcsönszerződésekből eredő teljes követelés vonatkozásában nem lesz alkalmazható, úgy annak említését nyilvánvalóan mellőzték volna. Az igény érvényesítésének rendes bírósági úton való lehetősége nyitvatartása közelebb áll a szerződő felek eredeti szándékához, mint a rendes bírósági út teljes kizárása, ha a fizetési meghagyásos eljárásra nincs mód. A felek az elsőfokú bíróság illetékességét kötötték ki, ezt pedig úgy kell értelmezni, hogy kifejezetten az elsőfokú bíróság eljárását kívánták lehetővé tenni, nemcsak a választottbírósággal, hanem a többi rendes bírósággal szemben is. Álláspontja szerint a kölcsönszerződés VI.4. pontjának helyes, a szerződés V.3.3. (helyesen: V.3.4.) pontjával összhangban álló értelmezése az, hogy amennyiben a pénzkövetelés annak összege miatt fizetési meghagyásos eljárásban nem érvényesíthető, akkor a fizetési meghagyásos eljárásra vonatkozó utalást figyelmen kívül kell hagyni és az adott jogvitát közvetlenül a Gy.-i Törvényszék bírálja el. A felperes azzal is érvelt, hogy az elsőfokú bíróság tévesen alkalmazta a jogi személy alperesre a Pp. 25. § (1) bekezdését, annak (2) bekezdése helyett.

Az alperes a fellebbezésre tett észrevételében az elsőfokú végzés helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint a Gy.-i Törvényszék, az elsőfokú határozat indokolásában megjelölt okokon túlmenően, több okból kifolyólag sem rendelkezik illetékességgel.

A fellebbezés nem alapos.

Az elsőfokú bíróság az illetékességi kikötés helyes értelmezésével, helyes jogalkalmazással döntött illetékessége hiányáról és rendelte el a keresetlevél áttételét. A felperes fellebbezésében nem hivatkozott olyan tényre, körülményre, amely az érdemben helyes elsőfokú határozat megváltoztatására alapot adna.

A következetes bírói gyakorlat értelmében a felek illetékességi alávetéssel kapcsolatos nyilatkozatait nem lehet kiterjesztően értelmezni (BH 1997.234.).

A kölcsönszerződések VI.1. pontja alapján a „jelen kölcsönszerződés Magyarország mindenkor érvényes és hatályban lévő jogszabályainak hatálya alá tartozik”. Ennek külön hangsúlyozása nélkül is irányadó azonban, hogy a peres felek kölcsönszerződésének illetékességi kikötését az adott eljárás kezdeményezésekor hatályos, a peres és nemperes eljárásra vonatkozó rendelkezésekkel összhangban kell értelmezni és alkalmazni. Ha az eljárási törvények időközbeni változása folytán az illetékességi kikötés valamely feltétele már nem, vagy csak korlátozottan érvényesülhet, és ez nem felel meg a felek szándékának, akkor a feleknek a szerződés kikötést tartalmazó részét módosítania kell, a szerződésmódosítás hiányát nem pótolhatja a szerződéses rendelkezés kiterjesztő értelmezése.

Jelen esetben a felek az illetékességi kikötést elmulasztották az időközbeni jogszabályváltozásokhoz igazítani, annak ellenére, hogy a felperes kereseti tényelőadása szerint az egyik kölcsönszerződést 66, míg a másik kölcsönszerződést 67 alkalommal módosították. A törvényszék hatáskörét meghatározó pertárgyérték időközbeni változása és az Fmhtv. 3. § (3) bekezdésének szabályozása jelenleg valóban azt eredményezi, hogy a felek jogvitájában kizárt a Gy.-i Törvényszék eljárása, azonban a felek lehetősége megvolt arra, hogy szerződésüket módosítsák és a Gy.-i Törvényszék kizárólagos illetékességét ne a nemperes eljárás kezdeményezéséhez, mint feltételhez kössék.

A kölcsönszerződés felperes által felhívott V.3.4. pontja nem értelmezési szabályt tartalmaz, hanem a szerződés módosításának kötelezettségét rója a felekre abban az esetben, ha a szerződés valamely rendelkezése végrehajthatatlan lenne, mivel azt a felek kötelesek olyan végrehajtható rendelkezéssel helyettesíteni, amely a lehető legjobban megfelel a végrehajthatatlan rendelkezés szellemének és gazdasági célkitűzéseinek. Utóbbi szerződéses kötelezettség elmulasztásának jogkövetkezménye az adott esetben az elsőfokú bíróság által helyesen megállapított illetékesség hiánya, és nem a felperes által hivatkozott kiterjesztő értelmezés szükségessége.

A felperes fellebbezési érvelése annyiban megalapozott, hogy a továbbiakban eljárni jogosult bíróság illetékességét nem a Pp. 25. § (1) bekezdése határozza meg, amely természetes személy alperes esetén irányadó, azonban nem is a felperes által megjelölt Pp. 25. § (2) bekezdése, hanem a Pp. 25. § (4) bekezdése, amely az eljárási törvény indokolása szerint is a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (rPp.) 30. § (1) bekezdésének szabályozását tartja fenn némi pontosítással.

Az ítélőtábla az elsőfokú határozat indokolását annyiban korrigálja, hogy a Vbt. 9. § (1) bekezdése szerinti eljárást megszüntető határozat meghozatalára az a bíróság rendelkezik hatáskörrel, amely előtt a választottbírósági szerződés tárgyát képező ügyben pert indítottak, ha az eljárás megszüntetését az alperes legkésőbb a keresetlevélre benyújtott írásbeli ellenkérelmében kérte. Ez utóbbi feltétel a Gy.-i Törvényszék esetében hiányzik.

Mindezekre figyelemmel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság érdemben helyes végzését a Pp. 389. §-a alapján alkalmazandó Pp. 383. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta.