KK ÍH 2025/36.

I. Ha a felperes a fellebbezésében a tényállás-feltárási és -indokolási kötelezettség megsértésére hivatkozik, de megsértett jogszabályi rendelkezésként nem jelöl meg konkrét eljárási rendelkezést, a másodfokú eljárásban a fellebbezés kizárólag az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás keretei között bírálható felül.

II. Ha a felperest betét gyűjtése és más visszafizetendő pénzeszköz nyilvánosságtól történő elfogadása pénzügyi szolgáltatási tevékenység engedély nélküli végzése miatt marasztalták el, a fellebbezésében azonban kizárólag perrendi szabály sérelmére hivatkozik, azaz a megállapított tényállásból levont jogi következtetést anélkül vitatja, hogy az anyagi jogszabály – a Hpt. hivatkozott rendelkezése – megsértését megjelölné, a másodfokú eljárásnak nem lehet tárgya annak felülbírálata, hogy a felperes elkövette-e az említett befektetési tevékenység engedély nélküli folytatását [2017. évi I. törvény (Kp.) 78. § (2) bekezdés; 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 346. § (4)–(5) bekezdés; 2013. évi CCXXXVII. törvény (Hpt.) 3. § (1) bekezdés a) pont].

A felperes befektetési céllal kölcsönszerződés keretében V. G-től 2 000 000 forintot, illetve 16 000 és 14 000 eurót, H. L-től 500 000 forintot, B. P-től 5 400 000 forintot vett át, illetve ugyanilyen céllal O. F. öt tranzakció keretében 3 200 000 forintot utalt át a részére. Az átvett pénzeszközökkel a célja a kriptotőzsdén történő kereskedés volt, amelynek érdekében bárki befektethetett nála. E tevékenysége során kötelezettséget vállalt az átvett összegek visszafizetésére, valamint különböző mértékű kamat megfizetésére. A tevékenységét időben elhúzódóan ismétlődő jelleggel, előre egyedileg meg nem határozott ügyletek megkötése révén végezte, amelynek eredményeként forgalmi jutalékot kapott a tőzsdéről.

Az alperes hivatalból piacfelügyeleti eljárást indított a felperessel szemben, amelynek során hozott határozatával azonnali hatállyal megtiltotta részére, hogy engedélye nélkül pénzügyi szolgáltatási tevékenységet végezzen, és az engedély nélkül végzett pénzügyi szolgáltatási tevékenység miatt piacfelügyeleti bírság megfizetésére kötelezte. A határozatában a hatásköre és joghatósága alapjaként utalt a Magyar Nemzeti Bankról szóló 2013. évi CXXXIX. törvény (a továbbiakban: MNB tv.) 39. § (1) bekezdés c) pontja folytán alkalmazandó, a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 2013. évi CCXXXVII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 1. § (1) bekezdésére és az MNB tv. 90. § (1) bekezdés a) pontjára. Rámutatott, hogy a Magyarország területén jogosulatlanul végzett pénzügyi szolgáltatási tevékenység gyanúja önmagában – a piacfelügyeleti eljárás ügyfelének állampolgárságától függetlenül – megalapozza a piacfelügyeleti eljárás lefolytatására vonatkozó hatáskörét.

Rögzítette, hogy a tényállás megállapítása során kizárólag azokat a szerződéseket vette figyelembe, amelyek Magyarország területén keltek, azaz amelyek alapján a felperes Magyarország területén vett át pénzeszközt természetes személyektől. Kiemelte, hogy a felperes által a fent említett magánszemélyekkel kötött ügyletek ugyan pénzkölcsönnyújtásról rendelkeznek, azonban az MNB tv. 92/A. § (1) bekezdésében biztosított jogkörében eljárva megállapította, hogy azok valójában betét gyűjtésére és más visszafizetendő pénzeszköz nyilvánosságtól történő elfogadására irányuló jogügyletek voltak. Megállapította azt is, hogy a felperes a fenti magatartásával megvalósította a Hpt. 3. § (1) bekezdés a) pontja szerinti, visszafizetendő pénzeszköz nyilvánosságtól történő gyűjtése pénzügyi szolgáltatási tevékenységet, amelyre jogosító engedéllyel nem rendelkezett.

A felperes keresetében a határozat megsemmisítését kérte. Az MNB tv. 46. § (2) bekezdés 11. pontja szerint alkalmazandó, az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) 62. § (1)–(2) bekezdéseire hivatkozva állította, hogy az alperes elmulasztotta tisztázni, hogy a piacfelügyeleti eljárás tárgyát képező kölcsönszerződések közül melyek valósultak meg Szlovákiában, ezek tekintetében ugyanis nem lett volna joghatósága eljárni. Hivatkozott e körben arra is, hogy az iratok között nem lelhető fel O. F-fel kötött kölcsönszerződés. Állította, hogy az alperes megsértette a tényállástisztázási kötelezettségét, amikor nem vette figyelembe a jelen ügyet érintően V. G-vel szemben – valótlan bejelentés tételével elkövetett hatóság félrevezetése vétségének és hamis vád bűntettének gyanúja miatt – indult büntetőeljárásokat, valamint a szintén vele szemben indult piacfelügyeleti eljárást. Az alperesnek ezen eljárásokra tekintettel a saját eljárását az MNB tv. 49. § (9) bekezdés b) pontja alapján fel kellett volna függesztenie, továbbá vizsgálnia kellett volna, hogy V. G. az alperes előtti eljárásban rosszhiszeműen járt-e el, megsértve az MNB tv. 46. § (2) bekezdés 1. pontján keresztül alkalmazandó Ákr. 6. § (3) bekezdését.

Az alperes a védiratában a kereset elutasítását kérte, annak megalapozatlanságára hivatkozva.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Megállapította, hogy a kölcsönszerződéseket Magyarországon kötötték, a felperes a magánszemélyektől átvett pénzeszközöket magyar bankszámlákon gyűjtötte, amely körülmények az MNB tv. 39. § (1) bekezdés c) pontja alapján alkalmazandó Hpt. 1. § (1) bekezdésére tekintettel megalapozzák az alperes joghatóságát, így a megállapításai alapjául szolgáló ügyleteket érintően jogosult volt a piacfelügyeleti eljárás lefolytatására, olyan ügyeletek tekintetében pedig nem tett megállapítást, amelyek Hpt. hatálya alá tartozása kérdéses volt. A rendelkezésre álló bizonyítékokat (e-mail-üzenetek, zár alá vétel során lefoglalt dokumentumok, a felperes saját kimutatása, tanúvallomások, a felperes nyilatkozata, nemzetközi megkeresés eredménye és a pénzintézetek adatszolgáltatásai) figyelembe véve megállapította, hogy az alperes helytállóan minősítette a felperes tevékenységét a Hpt. 3. § (1) bekezdése szerinti betét gyűjtése és más visszafizetendő pénzeszköz nyilvánosságtól való elfogadása pénzügyi szolgáltatásnak, amelynek végzésére a felperes nem rendelkezett Magyarországon engedéllyel.

A felperes felelőssége kérdésében kiemelt jelentőséget tulajdonított annak, hogy a helyszíni ellenőrzés során – az erről készült jegyzőkönyv tanúsága szerint a jogaira és kötelezettségeire való kioktatást követően – a felperes maga nyilatkozott úgy, hogy a kérdéses pénzeszközöket befektetési célzattal vette át, azokat saját maga váltott át Bitcoinra. Nem találta megalapozottnak a tényállás tisztázatlanságával, illetve az eljárás felfüggesztésének elmulasztásával kapcsolatban megfogalmazott kifogásokat sem. Kifejtette, hogy a részletesen lefolytatott bizonyítás elegendő bizonyítékot szolgáltatott a megalapozott tényálláshoz, és az így beszerzett bizonyítékok – összességükben értékelve – meggyőzően bizonyították a kérdéses pénzügyi szolgáltatási tevékenység engedély nélküli végzését. Amennyiben a nagyszámú bizonyíték közül figyelmen kívül maradna is a V. G. által tett vallomás, ez a tényállás teljeskörűségén és megalapozottságán nem változtatna. Mivel a felperes tevékenysége V. G.-től függetlenül is megítélhető, így az utóbbival szemben folytatott büntetőeljárás kimenetele a közigazgatási per szempontjából közömbös, emiatt a közigazgatási eljárás felfüggesztése nem volt szükséges.

A felperes a fellebbezésében az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság megsértette a tényállástisztázási és indokolási kötelezettségét, amikor figyelmen kívül hagyta az arra vonatkozó állítását, hogy V. G.-vel szemben a piacfelügyeleti eljárásban tett nyilatkozatával összefüggésben valótlan bejelentés tételével elkövetett hatóság félrevezetésének vétsége és hamis vád bűntettének gyanúja miatt büntetőeljárás van folyamatban, ami szükségessé tette volna a piacfelügyeleti eljárás MNB tv. 49. § (9) bekezdés b) pontja alapján történő felfüggesztését; ezt a nevezettel szemben az alperes előtt folyamatban volt piacfelügyeleti eljárás is indokolta volna. Mindezt figyelmen kívül hagyva, az elsőfokú bíróság az Ákr. 6. § (3) bekezdésébe ütközően nem vizsgálta annak lehetőségét, hogy V. G. a piacfelügyeleti eljárásban rosszhiszeműen járt el. Kifogásolta, hogy a törvényszék az ítéletében nem tért ki O. F. kölcsönszerződése hiányának kérdésére, valamint az átadott pénzek vonatkozásában tett további állításaira, holott ezek nélkül nem állapítható meg, hogy a kérdéses ügylet tekintetében volt-e az alperesnek joghatósága eljárni. Mindezekkel az elsőfokú bíróság megsértette a közigazgatási perendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 78. § (2) bekezdését. Ezen túlmenően megsértette a tényállástisztázási kötelezettségét is azzal, hogy nem vizsgálta a kölcsönszerződések egyes elemeinek Szlovákiában való megvalósulását, ami szintén szükséges lett volna az alperes joghatóságának tisztázásához.

Az alperes a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Utalt a Kp. 100. § (2) bekezdés b) pontjára és kifejtette, hogy a felperes az indokolási kötelezettség és a tényállástisztázási kötelezettség állítólagos megsértése kapcsán – Kp. 78. § (2) bekezdésén kívül – nem jelölt meg jogszabályhelyet, e körben úgy emelte át a fellebbezésébe a keresetében a hatósági eljárással szemben megfogalmazottakat, hogy ennek során nem vizsgálta az állított jogszabálysértések elsőfokú bíróságra való alkalmazhatóságát.

A fellebbezés az alábbiak szerint nem alapos.

Az ítélőtábla az elsőfokú ítéletet a Kp. 108. § (1) bekezdése alapján a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között bírálta felül. E korlátokkal kapcsolatban rögzítendő, hogy a Kp. 99. § (1) bekezdése, 100. § (2) bekezdés b) pontja és 104. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási bírósági eljárásban a fellebbezési kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél milyen bírósági döntést kér. Ezen együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az arra vonatkozó jogi álláspontját kifejti, vagyis, ha a jogszabálysértésre való hivatkozása indokait is ismerteti. A tartalmi elemek hiánya vagy fogyatékossága esetén a másodfokú bíróság nem kerül abba a helyzetbe, hogy egzakt módon megismerhesse azt az okot vagy okokat, amelyek miatt a fél a jogerős határozatot jogszabálysértőnek tartja. Emellett a fellebbezési kérelem e tartalmi elemei meghatározzák a fellebbezési eljárás tartalmi és perjogi kereteit (Kf.VII.39.673/2020/7.). A pontos jogszabályhely megjelölése, ekként a felülbírálat kereteinek meghatározása a fellebbező fél kötelezettsége. A Kp. 2. § (2) bekezdésében foglalt tisztességes, koncentrált és költségtakarékos eljárás követelményéből sem vezethető le a bíróság olyan kötelezettsége, hogy a támadott határozat jogszerűségéről pusztán a fellebbezésben előadott indokok alapján, a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely fél által történő megjelölése hiányában döntsön (Kpkf.X.38.049/2019/2.). Nem a bíróság feladata annak kitalálása, hogy a fellebbező fél mit sérelmez, mit kíván megfellebbezni és milyen okból (Kpkf.VI.39.905/2021/2.).

Mindezek alapján, ha a fellebbező fél a fellebbezésében előadja a fellebbezésének indokait és a megsértettként hivatkozott jogszabályhelyet is megjelöli, a fellebbezés visszautasításának nincs helye. Amennyiben a megjelölt jogszabályhely nem ekvivalens a fellebbezési indokolással, annak jogkövetkezményeit a fellebbezés érdemi elbírálása során kell levonni.

A felperes a fellebbezése indokaként a tényállás tisztázatlanságára és az indokolási kötelezettség elmulasztására hivatkozott, azonban megsértett – és a bíróság eljárására vonatkozó – jogszabályi rendelkezésként csak a Kp. 78. § (2) bekezdését jelölte meg, amely rendelkezés azt mondja ki, hogy „[a] bíróság a bizonyítékokat egyenként és összességükben, a megelőző eljárásban megállapított tényállással összevetve értékeli”. Ennek kapcsán rögzítendő, hogy a kérdéses rendelkezés kizárólag a bíróság bizonyítékértékelési és -mérlegelési tevékenységének támadását jelenti, amiből az következik, hogy a felperes a tényállás tisztázatlanságával és az indokolási kötelezettség megsértésével kapcsolatban – amint arra az alperes helyesen hivatkozott – nem jelölt meg jogszabálysértést; nem hivatkozott a Kp. 84. § (2) bekezdése alapján alkalmazandó, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 346. § (4)–(5) bekezdéseire. Ennek hiányában pedig az ítélőtábla e rendelkezéseken keresztül nem vizsgálhatta a tényállás fellebbezésben állított tisztázatlanságát, illetve az indokolási kötelezettség megsértését.

Nem tehette ezért vizsgálat tárgyává a felperes által előterjesztett bizonyítási indítványok fellebbezésben állított mellőzését, ahogyan annak kifogásolását sem, hogy az elsőfokú bíróság nem vizsgálta a felperesnek az átadott pénzeszközök kapcsán tett további állításait. Az ítélőtábla megjegyzi, hogy a felperes mindezek kapcsán – a jogszabálysértés megjelölésének elmulasztásán túlmenően – nem határozata meg azt sem, hogy konkrétan mely bizonyítási indítványok mellőzését, illetve mely állítások vizsgálatának elmaradását és miért sérelmezi. Az előbbi okból kifolyólag nem képezhette a másodfokú eljárás tárgyát a kölcsönszerződések, illetve azok elemei megvalósulási helyének a felperes által hiányolt vizsgálata sem, amelynek kapcsán a felperes O. F. kölcsönügyletét kivéve szintén nem fogalmazott meg konkrét állítást arra vonatkozóan, hogy a joghatóság fennállásának megállapításához mely szerződések mely elemének vizsgálatát tartott volna szükségesnek. A jogszabálysértés megjelölésének kérdése kapcsán megjegyzendő még, hogy a felperes ugyan hivatkozott az MNB tv. 49. § (9) bekezdés b) pontjára, valamint az Ákr. 6. § (3) bekezdésére, azonban az elsőfokú bíróság e jogszabályi rendelkezéseket – mivel azok kizárólag az alperes eljárására vonatkoznak – fogalmilag nem sérthette meg, így azok nem képezhették az ítélet elleni fellebbezés jogi alapját. Mindez azt jelenti, hogy az ítélőtábla a felperes fellebbezését kizárólag az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás keretei között vizsgálhatta.

E keretek között pedig – figyelmen kívül hagyva az előbbi jogsérelmi állításokat – csak azt vizsgálhatta, hogy az elsőfokú bíróság mérlegelése megfelelt-e a Kp. 78. § (2) bekezdésében előírtaknak. Jelesül azt, hogy az elsőfokú bíróság helyesen tekintette-e jogszabályszerűnek az alperes azon döntését, amely szerint a felperes által hivatkozott büntetőeljárások és piacfelügyeleti eljárás ellenére nem függesztette fel a saját eljárását, illetve ezen eljárásokkal összefüggésben nem vizsgálta V. G. rosszhiszeműségét, s ennek folytán a nyilatkozata bizonyítékként való értékelhetőségét. Ugyanezen körben az is vizsgálandó volt, hogy helyesen döntött-e a törvényszék, amikor nem tekintette O. F. kölcsönszerződésének hiányát az alperes joghatóságának hiányát bizonyító ténynek.

Az irányadó bírói gyakorlat szerint a bizonyítékok mérlegelésén alapuló ítélet akkor támadható, ha a bizonyítékok egyenként és összességében nem alkalmasak a megállapított tények igazolására, vagy azok köre olyan mértékben hiányos, hogy abból megalapozott következtetés nem vonható le, illetve, ha a bizonyítékok mérlegelése okszerűtlen vagy iratellenes. A közigazgatási per sajátosságára tekintettel a bizonyítékok mérlegelése akkor helytálló, ha azokat a bíróság nemcsak a törvényi tényállással, hanem a megelőző eljárásban megállapított tényállással is összeveti és ezután vonja le a döntéshez szükséges következtetéseket (Kúria Kf.VII.39.038/2020/4.).

Mindebből kiindulva az ítélőtábla megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az ítéletében részletesen rögzítette az alperes eljárását, az annak során beszerzett bizonyítékokat, az alperes határozatát, annak indokait, a felperes keresetét és az alperes védekezését, a bíróság által irányadónak elfogadott tényállást, ennek körében az alkalmazandó jogszabályokat és azok bíróság általi értelmezését, végül ez utóbbiak, a megállapított tények, valamint a kereseti állítások összevetéséből levont jogi következtetéseit, amely cselekmények a bírói mérlegelés elvégzését jelentik. Az ítélet a felperes kereseti kifogásai kapcsán részletesen rögzíti, hogy az elsőfokú bíróság miért nem tulajdonított jelentőséget a V. G.-vel szemben folyamatban lévő eljárásoknak, egyfelől kifejtve, hogy a felperes felelőssége az egyéb bizonyítékokra tekintettel a kérdéses személy vallomása nélkül is megállapítható volt, másfelől rámutatva, hogy az eljárásban a felperes magatartása volt vizsgálandó, ami előbbitől függetlenül is megítélhető volt. O. F. és a felperes közötti ügylet kapcsán pedig utal arra az elsőfokú ítélet, hogy a felperes a befektetési tevékenységet egyes esetekben „kölcsönszerződés” kötése nélkül folytatta, illetve arra, hogy a magánszemélyektől átvett pénzeszközöket magyar illetőségű bankszámlákon gyűjtötte, ami szintén megalapozza az alperes joghatóságát. Amint az a közigazgatási iratokból kiderül, O. F. is ily módon adott át a felperes részére pénzeszközöket, vagyis a kölcsönszerződése hiányából nem lehet következtetni az alperes joghatóságának hiányára. Mindebből következően a perben értékelt bizonyítékok köre nem szenved olyan hiányosságban, amelyből következtetésként ne lennének levonhatók az elsőfokú bíróság által az ítéletében tett megállapítások. Rögzíthető tehát, hogy az ügyben nem történt okszerűtlen vagy iratellenes mérlegelés.

Az ítélőtábla azt is megállapította, hogy a felperes a fellebbezésével valójában az okszerű bírói mérlegeléssel értékelt bizonyítékokat kétségbe vonva a tényállás eltérő jogi minősítését kívánta elérni. A Kúria azonban a Kf.III.45.193/2021/4. számú határozatában kimondta, hogy „[a] fellebbezés nem vezethet eredményre, ha a fellebbező fél a bizonyítékok okszerű mérlegelését előíró Kp. 78. § (2) bekezdésének sérelmére hivatkozik, azonban ténylegesen a megállapított tényállásból levont jogi következtetést – a kárfelelősség megállapításához szükséges okozati összefüggés hiányát – vitatja, ugyanakkor az anyagi jogszabály – a kártérítési felelősséget szabályozó Hszt. 228. §-ának (2) bekezdése – megsértését nem jelöli meg”.

A perbeli ügy – az eltérő jogszabályi hátterétől függetlenül – a fenti kúriai határozatban szereplővel analóg helyzetet jelent. A felperes ugyanis az eseti döntésben foglaltakhoz hasonlóan a bizonyítékok okszerű mérlegelését támadva a megállapított tényállásból levont jogi következtetést vitatja: azt állítja, hogy nem követte el a Hpt. 3. § (1) bekezdés a) pontja szerinti betét gyűjtése és más visszafizetendő pénzeszköz nyilvánosságtól történő elfogadása pénzügyi szolgáltatási tevékenység engedély nélküli végzését, miközben nem jelölte meg megsértett rendelkezésként a Hpt. hivatkozott szabályát. A fellebbezésében jelzett eljárási jogszabálysértés [Kp. 78. § (2) bekezdése] mellett tehát anyagi jogszabálysértésre [Hpt. 3. § (1) bekezdés a) pont] nem hivatkozott, ez pedig azt eredményezte, hogy a másodfokú eljárásnak nem lehetett tárgya annak felülbírálata, hogy a felperes elkövette-e az említett pénzügyi szolgáltatási (befektetési) tevékenység engedély nélküli folytatását.

A fent kifejtettekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Kp. 109. § (1) bekezdése alapján helybenhagyta.