BK ÍH 2025/43.

I. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás másodfokú eljárásban történő bármilyen megváltoztatására – kiegészítésére, helyesbítésére, illetve eltérő tényállás megállapítására – csak akkor van törvényes lehetőség, ha az elsőfokú bíróság tényállása valamely, a Be. 592. § (2) bekezdésében taxatív módon felsorolt részbeni megalapozatlansági hibában vagy hiányosságban szenved.

II. A másodfokú bíróságnak határozata indokolásában pontosan meg kell jelölnie, ki kell fejtenie, hogy az elsőfokú bíróság ítéletét mely okból és milyen indokok alapján tartja, illetve miért csak részben megalapozatlannak.

III. A megállapított tényekből további tényre történő helytelen következtetés (az ún. közvetett bizonyítás) értelmezése, elhatárolása a bizonyítékok téves, nem a logika szabályainak megfelelő értékelésétől [Be. 592. §, 593. §, 619. § (3a) és (3b) bekezdés; Btk. 353. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a) és b) pont].

Az elsőfokon eljárt járásbíróság a 2023. szeptember 28-án kelt ítéletével a vádlottat a Btk. 353. § (1) bekezdésében meghatározott és a (2) bekezdés a) és b) pontjai szerint minősülő, társtettesként elkövetett embercsempészés bűntette miatt 2 év szabadságvesztésre, 2 év közügyektől eltiltásra és 300 napi tétel pénzbüntetésre ítélte, illetve vele szemben 179 210 forintra vagyonelkobzást rendelt el. A szabadságvesztést fogházban rendelte végrehajtani és megállapította, hogy a vádlott legkorábban a büntetés kétharmad részének a kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra. A pénzbüntetés egynapi tételének összegét 2000 forintban határozta meg, illetve rendelkezett arról, hogy az így kiszabott összesen 600 000 forint pénzbüntetést meg nem fizetése esetén fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre kell átváltoztatni, melynek során egynapi tétel helyébe egynapi szabadságvesztés lép. Ezen túlmenően döntött a bűnjelekről, a bevételezett 29 500 forint lefoglalásának megszüntetéséről és visszatartásáról, valamint a felmerült bűnügyi költség viseléséről.

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint az ingatlan bérbeadásából havi 800 000 forint jövedelemmel rendelkező, 2013-ban jogosulatlan pénzügyi tevékenység bűntette miatt felfüggesztett szabadságvesztésre ítélt vádlott 2021. május 14. napjától kezdődően egy hat személy szállítására alkalmas VW Touran típusú személygépkocsival gépkocsivezetőként állt a taxiüzemeltetéssel foglalkozó M. B. Kft. alkalmazásában. Munkáltatója egy olyan weboldalt üzemeltetett, amin az utas közvetlenül rendelt taxit, és az applikáció a megrendelést automatikusan annak a szabad sofőrnek osztotta ki, aki a megrendelőhöz legközelebb tartózkodott. 2021. október 5-én a vádlottat – nem ezen az applikáción, hanem közvetlenül a saját mobiltelefonján, Viberen keresztül felhívta egy francia országhívószámot használó, az eljárás során ismeretlenül maradt személy. A beszélgetés során abban állapodtak meg, hogy a vádlott taxival lemegy a mintegy 200 kilométerre lévő déli országhatár közelébe, egy GPS-koordinátákkal meghatározott helyre, ahol illegális határátlépők fogják várni. A vádlott anyagi ellenszolgáltatás fejében vállalta, hogy őket erről a helyről az osztrák határ közelébe fogja szállítani, ahonnan Ausztriába, majd onnan Németországba utaznak tovább.

Ennek megfelelően a vádlott 2021. október 7-én 00 óra 30 perckor indulva 04 óra tájban érte el a déli országhatár közelében meghatározott helyet, ahol találkozott öt, magát szíriai állampolgárnak valló személlyel, akik korábban a szerb–magyar határt illegálisan lépték át. A vádlott angol nyelven kommunikálva, a fuvarért 700 eurót kért. Ennyi pénze azonban az utasoknak nem volt, ezért végül 500 euróban (179 210 forintban) egyeztek meg, amit át is adtak a vádlottnak. A vádlott öt utasával az M9-es autóúton haladt, amikor 4 óra 45 perckor rendőrjárőr megállította és ellenőrzés alá vonta. Miután utasai jogszerű belföldi tartózkodásukat igazolni nem tudták, valamennyijüket előállították a megyei rendőr-főkapitányságra. A nyomozó hatóság a vádlottól 30 695 forint készpénzt foglalt le, az utasaitól átvett 500 euró nem került elő.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyészség a cselekmény eltérő, bűnszövetségben elkövetett embercsempészés bűntetteként történő értékelése végett, illetve súlyosbításért, a szabadságvesztés végrehajtási fokozatának börtönben történő meghatározása, valamint hosszabb tartamú szabadságvesztés és közügyektől eltiltás alkalmazása érdekében, míg a védő elsődlegesen a büntetőjogi felelősség megállapítása miatt, felmentés céljából, másodlagosan pedig enyhítésért jelentett be fellebbezést.

A másodfokon eljárt törvényszék a 2024. június 12-én kelt ítéletével – a Be. 593. § (1) bekezdésének b) pontját alkalmazva, ténybeli következtetés útján ellentétes tényállást megállapítva és az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatát megváltoztatva – a vádlottat a Btk. 353. § (1) bekezdésében meghatározott és a (2) bekezdés a) és b) pontjai szerint minősülő, társtettesként elkövetett embercsempészés bűntettének vádja alól felmentette. Ennek okát a Be. 566. § (1) bekezdés c) pontjában jelölte meg, így abban, hogy a bűncselekmény elkövetése nem bizonyított.

A másodfokú bíróság ítélete ellen a vármegyei főügyészség jelentett be fellebbezést a vádlott terhére, büntetőjogi felelősségének váddal egyező – a Btk. 353. § (1) bekezdésében meghatározott és a (3) bekezdés e) pontja szerint minősülő, azaz társtettesként, bűnszövetségben elkövetett embercsempészés bűntettében történő – megállapítása, valamint börtönben végrehajtandó szabadságvesztés, közügyektől eltiltás, pénzbüntetés, vagyonelkobzás és elkobzás alkalmazása érdekében.

A fellebbviteli főügyészség átiratában és a nyilvános ülésen jelen lévő képviselője útján a bejelentett fellebbezést – a cselekmény büntetőjogi értékelésére vonatkozóan – módosított tartalommal tartotta fenn, és a vádlott terhére a Btk. 353. § (1) bekezdésében meghatározott és a (2) bekezdés a) és b) pontjai szerint minősülő, társtettesként megvalósított embercsempészés bűntettének az elkövetését indítványozta megállapítani.

A nyilvános ülésen felszólaló védő a másodfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását kérte.

A Be. 615. § (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz a másodfokú bíróságnak az elsőfokú bíróságéval ellentétes döntése esetén. Ilyennek kell tekinteni – a Be. 615. § (2) bekezdés b) pontja értelmében – azt, ha a másodfokú bíróság az első fokon elítélt vádlottat felmentette. Ez történt a jelen ügyben is, ezért a vármegyei főügyészség által a vádlott terhére, határidőn belül bejelentett jogorvoslati kérelem joghatályos fellebbezésként megnyitotta a harmadfokú felülbírálat lehetőségét.

A vádlott terhére bejelentett fellebbezés – a Be. 615. § (3) bekezdés a) és b) pontjának megfelelően – az ellentétes döntést, illetve az ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálatból eredő, a Be. 583. § (3) bekezdésében meghatározott rendelkezést és az indokolást sérelmezte.

Ilyen körülmények között a harmadfokú bíróság – a Be. 618. § (1) bekezdés a) és b) pontjai alapján – a másodfokú bíróság ítéletének a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntését, továbbá az elsőfokú bíróság ítéletének a sérelmezett ellentétes döntéssel összefüggő felülbírálata eredményeként előállt rendelkezését, illetve részét, valamint az elsőfokú és másodfokú bírósági eljárást bírálta felül. Mindez – figyelemmel a Be. 618. § (2) bekezdésére – hivatalból kiterjedt az egyszerűsített felülvizsgálat tárgyát képező kérdésekre is.

Ennek során a harmadfokú bíróság – a Be. 619. § (3a) pontja alapján – az ítéletnek a másodfokú bíróság eltérő tényállás megállapítását eredményező részét kirekesztette, illetve a tényállást – a Be. 619. § (3b) pontjában írtak szerint – azzal helyesbítette, hogy a vádlott jelenleg munkahellyel nem rendelkezik, ingatlan bérbeadásából származó korábbi jövedelme is megszűnt, illetve mellőzte a korábbi elítélésére történő utalást, megállapítva, hogy büntetlen előéletű.

Az első- és a másodfokú bíróság a perrendi szabályokat megtartotta, így nem merült fel olyan, a Be. 607. § (1) bekezdésében, valamint a Be. 608. § (1) bekezdésében felsorolt ún. abszolút, illetve a Be. 609. § (1) bekezdésében nevesített, lényeges hatással járó és a harmadfokú eljárásban nem orvosolható ún. relatív eljárási szabálysértés, mely az ügy érdemi felülbírálatát – a korábbi ügydöntő határozat, esetleg ügydöntő határozatok szükségképpeni hatályon kívül helyezésével – akadályozta volna.

A Be. 619. § (1) bekezdése értelmében a harmadfokú bíróság a határozatát arra a tényállásra alapítja, mely alapján a másodfokú bíróság az ügydöntő határozatát meghozta, kivéve, ha a másodfokú bíróság ítélete a fellebbezéssel sérelmezett ellentétes döntés tekintetében megalapozatlan. Ebből következően a felülbírálat következő szempontjaként a tényállás megalapozottságának a kérdésében kell állást foglalni; tulajdonképpen abban, hogy a másodfokú bíróság által irányadónak tekintett – akár módosítás nélkül elfogadott, akár kiegészített, helyesbített vagy eltérően rögzített – tényállás megalapozott-e. Ha pedig a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ténymegállapításait módosította, úgy a harmadfokú bíróság felülbírálati jogosultsága kiterjed annak vizsgálatára is, hogy erre a másodfokú bíróságnak volt-e perrendi felhatalmazása, azaz eljárásjogi megközelítésben megtehette-e mindazt, amit tett, ha igen, úgy azt helyesen, okszerűen tette-e meg.

A hatályos büntetőeljárási törvény a másodfokú bíróság számára igen széles körben biztosítja az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás megváltoztatásának – kiegészítésének, helyesbítésének, illetve eltérő tényállás megállapításának – lehetőségét. Ez nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a büntetőjogi felelősség kérdésében történő eltérő döntés esetén megengedett a másodfellebbezés benyújtása, következésképpen az ügy rendes jogorvoslati eljárás keretében történő harmadfokú felülbírálata.

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás bármilyen jellegű megváltoztatására azonban ilyen körülmények között is csak akkor van lehetőség, ha az elsőfokú bíróság tényállása a Be. 592. § (2) bekezdésében taxatív módon felsorolt részbeni megalapozatlansági hibában vagy hiányosságban szenved (BH 2024.106.). Megalapozott tényállás esetén a tényállás bármiféle megváltoztatása tilalmazott, míg a teljes megalapozatlanság eljárásjogi következménye az ügydöntő határozat Be. 610. §-án alapuló hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítása. Ebből következően a másodfokú bíróságnak – ha élni kíván a tényállás helyesbítésének, kiegészítésének vagy az eltérő tényállás megállapításának perrendi lehetőségével – a határozatában pontosan meg kell jelölnie, ki kell fejtenie, hogy az elsőfokú bíróság ítéletét milyen okból és milyen indokok alapján tartja, illetve miért csak részben megalapozatlannak.

A törvény továbbra is elismeri és védi az elsőfokú bíróság bizonyítékokat közvetlenül észlelő, ún. ténybírósági helyzetét. Megalapozatlanság hiányában tehát a tényállás megváltoztatásának nem lehet oka önmagában az, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság bizonyítékokat értékelő tevékenységét nem tartja helyesnek, azzal nem ért egyet. Az indokolási kötelezettség teljesítése esetén pedig – ilyen okból – hatályon kívül helyezésnek sincs helye. Amennyiben azonban az ítélet részbeni megalapozatlansága és annak kiküszöbölése folytán a másodfokú bíróság eltérő tényeket állapít meg, úgy – figyelemmel a Be. 593. § (2) bekezdésében írtakra – az eltérő tényekkel kapcsolatos bizonyítékokat, de csak azokat, az elsőfokú bíróságtól eltérően is értékelheti.

A jelen ügyben a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Be. 592. § (2) bekezdésének d) pontjában írt okból – azaz a megállapított tényekből további tényre történő helytelen következtetés miatt – találta részben megalapozatlannak. Ezzel összefüggésben konkrét téves ténymegállapításként pedig azt nevesítette, hogy a telefonbeszélgetés alkalmával a vádlott megállapodott a hívóval, hogy illegális határátlépőket fog a gépjárművébe felvenni és Ausztriába – az elsőfokú bíróság ítéletében írtak szerint: az osztrák határig – szállítani, melynek ellentételezéseként 500 euró készpénzt át is vett.

Az elsőfokú bíróság a döntése alapjául szolgáló tényeket az általa feltárt és megvizsgált bizonyítékok értékelésével, mérlegelésével állapítja meg. E tevékenysége során a rendelkezésére álló közvetlen (a bizonyítás tárgyára nézve közvetlen ismeretet nyújtó) és közvetett (a bizonyítandó tényre, következtetésre csak más adatokkal egybevetve, közvetett módon alkalmas) bizonyítékok hitelt érdemlőségének, elfogadhatóságának kérdésében foglal állást; oly módon, hogy elsőként a bizonyítékok megszerzésének törvényességét elemzi, majd értékeli azok valóságtartalmát, bizonyító erejét. A törvényesnek talált, tehát ki nem rekesztett bizonyítékokat kezdetben egyenként, önmagukban, azaz a beszerzésük körülményeire, tartalmi következetességükre, meggyőző erejükre, az adatot szolgáltató személy érdekviszonyaira vonatkozóan mérlegeli, majd pedig összességükben, egymást erősítő vagy éppen kizáró hatásuk, az objektív adatoknak való megfeleltethetőségük tekintetében hoz végső döntést arról, hogy a ténymegállapításait milyen bizonyítékokra alapozza, illetve a mérlegelő tevékenységének eredményeként mit fogad, illetve mit vet el.

A bizonyítékok szóban forgó értékelése tehát konkrét bizonyítékokon, azok elemzésén és mérlegelésén alapul, ahol a következtetések levonása – a logika és az észszerűség szabályainak, valamint az elemi életszerűség követelményeinek alávetett – magas szintű intellektuális tevékenység. Ennek esetleges hibája ugyanakkor nem azonosítható a téves ténybeli következtetésként nevesített, egyébként viszonylag ritkán előforduló megalapozatlansági okkal, az ún. közvetett bizonyítással.

A bíróságnak ténymegállapító tevékenysége során időnként olyan kérdésekben is állást kell foglalnia, amelyekre vonatkozóan sem közvetlen, sem közvetett bizonyítékok nem állnak rendelkezésre. Erre akkor kerülhet sor, ha a bizonyítékok értékelését követően megállapított tényekből kizárólag logikai úton vonható következtetés valamely további bizonyítandó, az ügy megítélése szempontjából releváns tény fennállására vagy fenn nem állására. Ez az ún. közvetett bizonyítás, mely azonban nem azonos a közvetett bizonyítékok felhasználásával, értékelésével; éppen ellenkezőleg arról van szó, hogy a további ténymegállapításra ilyenkor újabb bizonyíték nélkül kerül, pusztán logikai úton sor.

Tévesnek ez az ún. közvetett bizonyítás akkor tekinthető, ha a bizonyított és a tényállásban már rögzített tényekből a logika szabályai szerint nem következik az a további tény, amelyet a bíróság megállapított, vagy ezekből a tényekből más, attól eltérő tényre is lehet okszerűen következtetni. Problémát jelenthet az is, ha a kiinduló tények nem felelnek meg a valóságnak, ez azonban a korábbi általános szabályok szerint folyó, bizonyítékokra alapított bizonyítás, nem pedig a közvetett bizonyítás hibájára vezethető vissza. (Amennyiben például a bizonyítékok értékelésével megállapítható, hogy a sértett a házában egyedül élt és azt a halála előtti héten nem hagyta el, nála pedig ez idő alatt csak a vádlott járt, illetve a sértett életét idegenkezűséget feltételező sérülés oltotta ki, úgy ezen tényekből logikai úton levonható az a helyes következtetés, hogy a sértettet a vádlott ölte meg.)

Az ún. közvetett bizonyítás során érvényesülő logikai értékelés maga ezért nem is hozható kapcsolatba a Be. 7. § (4) bekezdésében megfogalmazott eljárásjogi alapelvvel, mely szerint a kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére. Ennek a bírói gyakorlatban érvényesülő értelmezése szerint terhelő tény csak kellő számú és súlyú bizonyíték megléte esetén állapítható meg, amikor e bizonyítékok tartalmi hitelességével és meggyőző erejével szemben észszerű kétely nem fogalmazható meg. Az ún. közvetett bizonyítás esetében azonban erről szó sincs, miután az új tény megállapítása – ahogyan arra már utalás történt – nem újabb bizonyítékok értékelésével, hanem logikai úton történik.

Hasonlóképpen és ugyanilyen okból nem az ún. közvetett bizonyításra vonatkozik az a – bírói gyakorlat által kialakított – követelmény sem, melynek értelmében, ha egy terhelő adat megállapításához kizárólag közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésre, úgy azok logikailag teljes, zárt rendszere szükséges a tényállás megállapításához.

Végül el kell határolni a közvetett bizonyítást a bizonyítási eljárás során megállapított tényekből levont jogkövetkeztetésektől (szándékosság, gondatlanság, üzletszerűség, bűnszövetség, különös kegyetlenség stb.), amikor a bíróság a ténybeli indokainak az előadása után, a megállapított tényeket a büntető anyagi vagy eljárásjogi kategóriáknak, fogalmaknak, illetve jogintézményeknek felelteti meg, és állást foglal azok megvalósulásának, megállapíthatóságának kérdésében. Az elsőfokú bíróság ezzel kapcsolatos álláspontjától a másodfokú bíróság minden korlátozástól mentesen eltérhet, ha szükséges és indokolt, eltérő jogi álláspontot alakíthat ki.

Mindezek alapján a harmadfokú bíróság arra az álláspontra jutott, hogy a másodfokú bíróság által kifogásolt ténymegállapításokat az elsőfokú bíróság nem az ún. közvetett bizonyítás, tehát a megállapított tényekből további tényre történő logikai következtetés útján, hanem a bizonyítékok mérlegelésével állapította meg. A másodfokú bíróság által kifogásolt ténymegállapítások ugyanis arra vezethetők vissza, hogy az elsőfokú bíróság nem a vádlott védekezését, hanem az azzal szembenálló, azt cáfoló bizonyítékokat fogadta el ténymegállapításainak alapjául.

Azt a tényt, hogy a vádlott az ismeretlen telefonálóval az illegális határátlépők osztrák határhoz történő szállításában állapodott meg, az elsőfokú bíróság elsődlegesen a vádlotti védekezés hiteltelenségére, lényeges pontjainak cáfolatára, valamint a tanúként kihallgatott két szíriai állampolgár egybehangzó vallomására alapította. A bizonyítási eljárás során ugyanis ismertté vált, hogy a vádlott a szóban forgó hívást nem a munkáltatója applikációján keresztül, hanem a saját magántelefonszámára érkezett Viber-üzenet formájában kapta. A megrendelés elfogadása és teljesítése ezért nemhogy szerződésből eredő kötelezettsége lett volna, hanem éppen ellenkezőleg – miután a hívás egyébként a munkáltatója által korábban már regisztrált hívószámról érkezett – a megrendelővel való közvetlen kapcsolatfelvétel kifejezetten tilalmazott volt a számára. Ugyanakkor az informatikai szakértői vélemény teljes egészében megkérdőjelezte a vádlotti előadás helytállóságát, mivel kiderült, hogy a célállomás koordinátáit menet közben egyáltalán nem módosították, és az illegális határátlépők felvételére sem ott került sor, ahol azt a vádlott az eljárás során állította.

Ezzel összefüggésben az elsőfokú bíróság – helyesen – jelentőséget tulajdonított annak is, hogy a szóban forgó kommunikáció adatait a vádlott a Viber-üzenetek közül utóbb törölte.

Mindeközben a tanúként kihallgatott szír állampolgárok egybehangzóan állították, hogy a magyarországi személyszállítás lehetőségét Szerbiában megismert embercsempész biztosította a számukra, illetve azt, hogy a GPS-koordináták megadása után megjelent taxisofőrnek – európai nyelvismeret hiányában – az Ausztria szavak ismételgetésével adták meg az úti céljukat és a részére, rövid alkudozás után, összesen 500 eurót nyújtottak át. Ez utóbbi körülmény tényét az elsőfokú bíróság annak ellenére is megállapíthatónak találta, hogy külföldi fizetőeszközt a vádlottól nem foglaltak le.

Az elsőfokú bíróság a határozatának indokolásában a bizonyítékok – egyenként és összességében történő – értékeléséről kellő részletességgel és meggyőző erővel adott számot, az indokolási kötelezettségének magas színvonalon eleget tett. Ezzel kapcsolatosan a harmadfokú bíróság mindössze arra kíván rámutatni, hogy a vádlott védekezése a legelemibb életszerűség követelményével sem hozható közös nevezőre. Nyilvánvalóan nem tételezhető fel, hogy az ismeretlen embercsempész olyan járművezetőt von be – ráadásul több mint 200 km távolságról – a napok óta gyalogló, szabadban éjszakázó és ennek megfelelően rendkívül kimerült személyek szállításába, akinek elkötelezettségéről, megbízhatóságáról ne lenne maradéktalanul meggyőződve. Azzal ugyanis vállalhatatlan kockázatnak tenné ki magát, ha számolnia kellene a bevont személy vonakodásával, végső soron azzal, hogy a gépkocsivezető a megbízásnak nem tesz maradéktalanul eleget, esetleg a hatóságokat is értesíti.

Ellentmond a taxirendeléssel kapcsolatos élettapasztalatnak az is, hogy éjszaka, lakott területen kívül, mindössze földrajzi koordináták által azonosított, elhagyatott földúton jóhiszeműen bárki is vállalkozna számos – ez esetben öt – külföldi személy felvételére és elszállítására. Különösen a déli, Szerbiától elválasztó államhatár közelében, olyan helyen, mely köztudottan – a magyarországi híradások és a közbeszéd által is megerősítetten – az illegális migráció közismert útvonalába esik.

Ekként a harmadfokú bíróság összességében arra a következtetésre jutott, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított történeti tényállás megalapozott, az sem a megállapított tényekből további tényre történő helytelen következtetést, sem más megalapozatlansági hibát vagy hiányosságot nem tartalmaz. Ezért a másodfokú bíróságnak nem lett volna törvényes lehetősége az elsőfokú bíróságtól eltérő tényállás megállapítására, illetve ennek során az eltérő tényekkel kapcsolatos bizonyítékok eltérő értékelésére.

A Be. 619. § (3a) bekezdése szerint, ha a másodfokú bíróság – a Be. 593. § (1) és (2) bekezdéseiben írt rendelkezések téves értelmezésével – törvénysértő módon állapított meg az elsőfokú bíróságtól eltérő tényállást, a harmadfokú bíróság az ítéletnek a másodfokú bíróság eltérő tényállás megállapítását eredményező részét kirekeszti.

A jelen ügyben ezzel az eljárásjogi eszközzel élt a harmadfokú bíróság.

A Btk. 97. § (2) bekezdésének az elkövetés időpontjában hatályos és az ügy elbírálása során alkalmazott rendelkezése szerint a büntetőjogi felelősség megállapítására, a kiszabott büntetésre és az alkalmazott intézkedésre vonatkozó adatokat közhiteles hatósági nyilvántartás tartalmazza a törvényben meghatározott időpontig, ezt követően hátrányos jogkövetkezmény az elítélés miatt már nem állapítható meg. Ezért a nyilvántartásban már nem szereplő korábbi büntetés adatai – a Btk. 97. § (2) bekezdésének zárómondatában írt és a jelen ügyben jelentőséggel nem bíró eset kivételével – az ítéleti tényállásban sem tüntethetőek fel (BH 2019.154.).

A vádlott a nyilvános ülésen úgy nyilatkozott, hogy jövedelemmel nem rendelkezik, az ingatlan bérbeadásából származó bevétele időközben megszűnt.

Mindezekre figyelemmel a harmadfokú bíróság a vádlott korábbi büntetésére és rendszeres jövedelmére vonatkozó adatokat – a Be. 619. § (3b) bekezdése alapján – mellőzte, majd a másodfokú bíróság ítéletét az így helyesbített tényállás alapján bírálta felül.

A másodfokú bíróság eltérő tényállás megállapítását eredményező ítéleti részének a kirekesztése egyben a vádlott büntetőjogi felelősségének szükségszerű megállapítását eredményezte.

Következésképpen az ezt célzó ügyészségi fellebbezés megalapozottnak bizonyult.

Az irányadó tényállás szerint a vádlott 500 euró ellenében vállalkozott arra, hogy a magyarországi államhatár – a jogszabályi rendelkezések megszegésével történő – átlépéséhez öt személynek segítséget nyújt. Ennek kapcsán semmiféle ténybeli adat nem merült fel arra nézve, hogy ezzel egyidejűleg – az ismeretlen telefonálóval, illetve közvetítővel történő esetleges megállapodással – több bűncselekmény szervezett elkövetésére is hajlandóságot mutatott volna. Ezért a Btk. 459. § (1) bekezdésének 2. pontjában írt tartalmi feltételek hiányában a bűnszövetség megállapításának nem lehetett helye.

A vádlott cselekménye a Btk. 353. § (1) bekezdésében meghatározott és a (2) bekezdés a) és b) pontjai szerint minősülő embercsempészés bűntette, melyet a Btk. 13. § (3) bekezdése értelmében társtettesként követett el.

Az alkalmazható büntetési tételkeret két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, melynek a Btk. 80. § (2) bekezdésében írt középmértéke öt év.

A vádlott terhére értékelendő a társas elkövetés, illetve az, hogy a bűncselekmény két oknál fogva is súlyosabban minősül. Ezzel szemben enyhítő körülmény a büntetlen előélet, valamint a bűncselekmény elkövetése óta eltelt hozzávetőlegesen három és fél éves időmúlás.

Ez utóbbi körülmények nagyobb nyomatékára figyelemmel a harmadfokú bíróság – a Btk. 82. § (2) bekezdés c) pontjában írt rendelkezés alkalmazásával – a büntetési tétel alsó határánál rövidebb, 1 év 2 hó tartamú szabadságvesztést szabott ki. Ugyanakkor alaposan feltehető, hogy a Btk. 79. §-ában megfogalmazott célok a szabadságvesztés végrehajtása nélkül is elérhetőek, ezért azt a Btk. 85. § (1) bekezdése, illetve a Btk. 85. § (2) bekezdése alapján három év próbaidőre felfüggesztette.

A szabadságvesztés végrehajtási fokozata a Btk. 37. § (2) bekezdés a) pontja értelmében börtön, illetve abból – végrehajtásának elrendelése esetén – a vádlott legkorábban a büntetés kétharmad részének a kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra [Btk. 38. § (2) bekezdés a) pont].

A 179 210 forintra elrendelt vagyonelkobzás a Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontján alapul.

A vádlottat vagyonelkobzás és bűnügyi költség megfizetése terheli, ezért a részére kiadni rendelt összesen 30 695 forintot ezek biztosítására – a Be. 323. § (1) bekezdése értelmében – vissza kell tartani.

A Btk. 92. § (1) bekezdése folytán a kiszabott szabadságvesztésbe – végrehajtása esetén – az őrizetben töltött idő beszámítandó.

Az eljárás során felmerült 342 329 forint bűnügyi költséget – a Be. 574. § (1) bekezdésében írtak szerint – a bűnösnek kimondott vádlott viseli.

A harmadfokú bíróság a Be. 624. § (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, míg azt egyebekben – a Be. 623. §-ának alkalmazásával – helybenhagyta.