KK ÍH 2025/67.

I. A munkavégzéssel járó egyéb jogviszony nem veszélyeztetheti a szolgálat kötelességszerű, pártatlan és befolyástól mentes ellátását, vagy a rendvédelmi szerv tekintélyét.

II. A perköltségként felszámított jogi képviselői munkadíj körében nemcsak a jogi szakmai tevékenységet kell érteni, hanem azzal összefüggésben a tárgyalásra történő utazás számottevő időtartama, mint a jogi képviseleti tevékenység szükségszerű velejárója is értékelendő [2015. évi XLII. törvény 109. § (6) bekezdés; 31/2015. (VI. 16.) BM rendelet 61. § (3) bekezdés; 2016. évi CXXX. törvény 80. §; 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. § (3) bekezdés, 4. § (1) bekezdés a) pont].

Az ügy előzménye, hogy a CS Határrendészeti Kirendeltségen főhatárrendész beosztásban szolgálatot teljesítő felperes kérelmére a parancsnok a személyi állományra vonatkozóan kiadott parancsával (a továbbiakban: Engedélyező parancs) – a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról szóló 2015. évi XLII. törvény (továbbiakban: Hszt.) 109. § (2) bekezdése alapján – „Egyéni vállalkozó alkalmazásában/jogviszonyban Lakás-előtakarékossági és lakáscélú hitelügyintézői tevékenység végzésére” határozatlan időre munkavégzéssel járó egyéb jogviszony létesítését engedélyezte. Ezt követően a felperes egyéni vállalkozóként az F. Zrt. pénzügyi szolgáltatásainak értékesítésében működött közre. A 2019. és 2020. években a belügyminiszter irányítása alá tartozó rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományát érintő személyügyi igazgatás rendjéről szóló 31/2015. (VI. 16.) BM rendelet (a továbbiakban: BM rendelet) 61. § (3) bekezdése szerinti éves felülvizsgálat keretében az engedély visszavonására nem került sor. A felperes 2019. július 20. napjától augusztus 13. napjáig évi rendes szabadságát töltötte, majd betegség miatti keresőképtelensége miatt 2020. április 8. napjáig egészségügyi szabadságon tartózkodott. Az alperes a felperest 2020. április 8. napjától a FÜV eljárás (a hivatásos állomány megváltozott egészségi állapotú tagja alkalmasságának felülvizsgálata) jogerős befejezéséig a szolgálatteljesítési kötelezettség alól mentesítette. A határrendészeti kirendeltség személyi állományra vonatkozóan kiadott parancsával (a továbbiakban: Visszavonó parancs) a felperes részére az Engedélyező parancsban engedélyezett további jogviszony létesítését 2021. február 28-i hatállyal – a döntés jogalapja és indoka megjelölése nélkül – megszüntette, ezért a felperes az egyéni vállalkozását 2021. március 1. napjától megszüntette. Az alperes a felperest 2021. április 8. napjától hivatásos szolgálatra alkalmatlannak minősítette, majd szolgálati viszonya a hivatásos szolgálatra való alkalmatlansága miatt 2021. október 31. napjával megszűnt. Így a felperes egyéni vállalkozói tevékenységét 2021. március 1. napjától 2021. október 31. napjáig nem gyakorolta.

A felperes a Visszavonó paranccsal szemben – a munkáltatói döntés indokolását és kártalanítását kérve – szolgálati panaszt terjesztett elő. Az alperes vezetője határozatával (a továbbiakban: Panaszhatározat) a felperes szolgálati panaszát megalapozatlanság miatt elutasította. Határozatának indokolásában rögzítette, hogy a parancsnok a Visszavonó parancsot a BM rendelet 61. § (3) bekezdése alapján adta ki, az a Hszt. 109. § (6) bekezdésén és a BM rendelet 60. §-án alapul. A felperes a lakás-előtakarékossági és lakáscélú hitelügyintézés tevékenység folytatása során, számos emberrel kerül közvetlen kapcsolatba. A tevékenység folytatásának huzamosabb jellege folytán a kialakult ügyfélkör folyamatosan bővül; ezen ügyfelekkel kötött szerződésekből a felperesnek anyagi jövedelme is származik. A felperes a hitelügyintézési tevékenységét a táppénz ideje alatt is folyamatosan folytatta. Tevékenységével megszegte a Hszt. 102. § (1) bekezdés e) pontja, valamint a keresőképtelenség és keresőképesség orvosi elbírálásáról és annak ellenőrzéséről szóló 102/1995. (VIII. 25) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kr.) 6. § (2) bekezdés a) pontja rendelkezéseit. A munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony létesítésének engedélyezése az állományilletékes parancsnok mérlegelési jogkörébe tartozik. A lakosság részére végzett civil vállalkozási vagy szolgáltató tevékenység tipikusan felveti az összeférhetetlenség lehetőségét, mivel e tekintetben a hivatásos állomány tagja a civilekkel kapcsolatba, egy esetleges vállalkozóval pedig elszámolási viszonyba kerülhet, amely viszony egy későbbi rendőri intézkedés során a részrehajlás nélküli rendőri intézkedést gátolhatja. A panaszos betegállománya alatti cselekménye veszélyeztetheti a rendvédelmi szerv tekintélyét is. A felperes kártérítési igénye külön eljárásban kerül elbírálásra.

A felperes keresetében a Visszavonó parancs hatályon kívül helyezését, valamint az alperest perköltségének (közte az eljáró kamarai jogtanácsos tárgyalásra utazásának időtartamára 3000 forint/óra, 67 500 forint) megfizetésére kötelezését kérte. Előadta, hogy az engedéllyel létesített munkavégzéssel járó egyéb jogviszonya a Hszt. 108–110. §-ai szerinti összeférhetetlenséget nem eredményezett. Továbbá a Hszt. 4. §-a alapján hivatkozott a joggal való visszaélésre.

Az elsőfokú bíróság ítéletét a Fővárosi Ítélőtábla végzésével hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Végzésének iránymutatásban előírta, hogy az elsőfokú bíróságnak az új eljárásban a Visszavonó parancs alperes által a perben feltárt indokait érdemben kell vizsgálnia azzal, hogy a megjelölt indokok valósságát és okszerűségét az alperesnek kell bizonyítania; az ellenbizonyítás lehetősége a felperest a fegyveregyenlőség elve alapján megilleti. Az elsőfokú bíróságnak az így lefolytatott bizonyítási eljárás tükrében kell állást foglalnia a munkáltató intézkedésének jogszerűségéről.

Az elsőfokú bíróság a Visszavonó parancsot megsemmisítette, és az alperest a felperesnek 209 500 forint perköltsége megfizetésére kötelezte. Ítéletének indokolásában a Hszt. 4. § (1)–(2), (4), 109. § (2) és (6), valamint a BM rendelet 60. § (1), (3)–(5), 61. § (1) és (3) bekezdéseiben foglaltakat idézve megállapította, hogy az alperes a Visszavonó engedélyt a Hszt. 109. § (6) bekezdésében meghatározott kizáró feltételekre alapította. Az alperes perbeli védekezése és bizonyítása a Panaszhatározatban leírtak bővebb kifejtésére irányult, miszerint a felperes a határrendészeti kirendeltség telefonos ügyeletén nagy eséllyel került kapcsolatba ügyfeleivel, valamint járőri és útlevélkezelői szolgálata alkalmával olyan civilekkel, akik már meglévő vagy potenciális ügyfelei lehettek. Ügyfélköre folyamatosan bővült. A veszélyeztetés megállapítása a parancsnok mérlegelési jogkörébe tartozik. Így a felperes és ügyfelei között fennálló elszámolási viszony egy rendőri intézkedés részrehajlás nélküli feladatellátását veszélyeztette. A perbeli nyilatkozatok, becsatolt okiratok és tanúvallomás alapján, az alperesi bizonyítás eredményét a Hszt. 109. § (6) bekezdésében foglaltakkal összevetve megállapította, hogy a Visszavonó parancs jogellenes. Kiindulópontként rögzítette, hogy tényleges szolgálatteljesítés nem történt; a felperes tartósan távol volt, 2019. július 20. napjától nem teljesített szolgálatot, a szolgálatteljesítés alól 2020. április 8. napjától mentesítették, így a Visszavonó parancs időpontjában az alperes által hivatkozott összeférhetetlenség nem állapítható meg. A Hszt. 109. § (6) bekezdésében meghatározott esetek tényleges szolgálatteljesítés esetén merülhetnek fel. Az Engedélyező parancs visszavonása idő előtti volt. Az alperes által megjelölt indokok valóságát és okszerűségét az alperes nem bizonyította. A jogszabálysértés megállapítása miatt a joggal való visszaélésre vonatkozó bizonyítás eredményét már értékelnie nem kellett. A bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet (a továbbiakban: IM rendelet) a tárgyalásokra való utazásokkal felmerült időráfordítás munkadíjként való felszámítását nem ismeri, munkadíj a jogi képviselő utazással eltöltött időráfordítása után nem érvényesíthető, ezért az erre tekintettel felszámított 67 500 forintot nem állapította meg a pernyertes felperes részére.

Az alperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását, valamint az alperest perköltségének megfizetésére kötelezését kérte. Előadta, hogy az elsőfokú bíróság megsértette a Hszt. 109. § (6) és a BM rendelet 61. § (3) bekezdéseiben foglaltakat. Az évenkénti felülvizsgálati kötelezettség vonatkozásában a BM rendelet nem írja elő a tényleges szolgálatteljesítést, annak konkrét időpontját, határidejét sem határozza meg. Az engedély visszavonásának időpontjában az orvosi felülvizsgálati eljárás kimenetele bizonytalan volt. A vizsgálat a felperes hivatásos szolgálatra alkalmasságát is eredményezhette volna. Az állományilletékes parancsnok a jogszabályi előírásoknak megfelelően folytatta le a felülvizsgálatot, évenként annak eleget tett. A Hszt. 109. § (6) bekezdésében szereplő veszélyeztetés nem követel meg eredményt. A felperes ügyfélkörének bővülése révén az állományilletékes parancsnok úgy ítélte meg, hogy a munkavégzéssel járó egyéb jogviszony veszélyeztetni fogja a felperes szolgálatának kötelességszerű, pártatlan és befolyástól mentes ellátását.

A felperes – a Kúria Kpkf.VII.45.028/2024/2. számú végzése szerint érdemben elbírálandó – csatlakozó fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatásával az alperest további 67 500 forint perköltség megfizetésére kérte, az elsőfokú ítéletet ezt meghaladóan nem támadta. Álláspontja szerint az elsőfokú ítélet sérti az IM rendelet 3. § (3) bekezdését és 4. § (1) bekezdés a) pontját. Előadta, hogy a jogi képviselő jogosult a perrel összefüggő képviseleti tevékenysége körében felmerült utazási ideje felszámítására. A jelen per pertárgyértéke nem határozható meg, ez esetben a jogi képviseleti tevékenység munkaterhét kell értékelni. Az IM rendelet a tárgyaláson kívül végzett igazolt tevékenységeket nem taxatív módon határozza meg; a jogi képviselő eljárást megelőző és a tárgyaláson kívül végzett igazolt tevékenységét, vagyis bármilyen a jogi képviselettel racionálisan összefüggő tevékenységért, amelybe a tárgyalásra történő utazás is beletartozik, munkaként kell értékelni. Ezért az elsőfokú bíróság megszorító értelmezése hibás. A szakszervezet kamarai jogtanácsosa heti 40 óra rendes munkaidejében kell ellássa tevékenységét, a tárgyalásokon történő képviseletet, és a tárgyalásokra történő utazási idő értelemszerűen csökkenti a hasznosítható teljes munkaidőt. A jelen perben összesen 22,5 órát töltött a jogi képviselő utazással.

A felperes a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének csatlakozó fellebbezéssel nem támadott részben történő helybenhagyását kérte.

A fellebbezés az alábbiak szerint megalapozatlan, a csatlakozó fellebbezés alapos. A következetes ítélkezési gyakorlat értelmében a megismételt eljárásban hozott bírósági határozat elleni fellebbezés esetén a másodfokú bíróság vizsgálni köteles, hogy az elsőfokú bíróság eleget tett-e az új eljárásra kötelező döntés iránymutatásának (Kúria Bírósági Határozatok Gyűjteményében közzétett Kpkf.VI.40.836/2021/4. számú határozata). Ezért a másodfokú bíróság elöljáróban megállapította, hogy a megismételt közigazgatási peres eljárásban az elsőfokú bíróság az ítélőtábla végzésében foglalt iránymutatásnak eleget tett. A Visszavonó parancs alperes által előadott indokai valóságának és okszerűségének bizonyítására az alperesnek lehetőséget biztosított; alperes által a perben feltárt indokokat érdemben vizsgálta; és ennek eredményeképpen foglalt állást a Visszavonó parancs jogszerűsége kérdésében. Ennélfogva a másodfokú bíróságnak megnyílt az „érdemi” felülbírálati lehetősége.

Az ítélőtábla az elsőfokú ítéletet a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 108. § (1) bekezdésében foglaltak alapján a fellebbezési, csatlakozó fellebbezési kérelmek és fellebbezési ellenkérelem keretei között bírálta felül. Az alperes az ítélet anyagi jogi álláspontjának, a felperes a perköltség összegéről történő döntés felülvizsgálatát kérte a másodfokú bíróságtól. A jogorvoslati eljárás szabta keretek között a másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének jogalapja tekintetében a releváns jogszabályi rendelkezéseket felhívta, azokat megfelelően alkalmazta, ítéletének indokolásában e döntése indokait részletesen kifejtette, amellyel a másodfokú bíróság is egyetértett. A másodfokú bíróság ugyanakkor a perköltség összegét illetően eltérő álláspontra helyezkedett, és az elsőfokú ítéleti rendelkezést e részben megváltoztató döntést hozott.

A csatlakozó fellebbezés eljárásjogi kérdésként veti fel, hogy jelen, marasztalási pernek nem minősülő eljárásban az elsőfokú ítélet támadható-e fellebbezéssel. Ennek kapcsán a másodfokú bíróság rögzíti, hogy a Kp. 99. § (2) bekezdés a) pontja alapján fellebbezésnek akkor van helye, ha a közigazgatási cselekményt megelőző eljárás nélkül valósították meg. A Panaszhatározat meghozatalára irányuló eljárás nem minősül megelőző eljárásnak, mivel a panaszeljárásban a tisztességes eljáráshoz való jog alapvető garanciáit a Hszt. nem tartalmazza [a megelőző eljárás fogalmáról a közszolgálati jogviszonyokban elnevezésű 1/2022. (VI. 08.) KK vélemény]. Ezért az elsőfokú ítélet fellebbezéssel volt támadható. A Kúria – a Kpkf.VII.45.028/2024/2. számú végzésében – a perorvoslati jog tekintetében implicite ugyanerre az álláspontra helyezkedett.

Ezt követően a másodfokú bíróság áttért az elsőfokú ítélet jogalapja jogszerűségének vizsgálatára. Kiindulópontként szolgált, hogy az iránymutató ítélkezési gyakorlat szerint a Hszt. 14. § (1) bekezdése alapján a rendvédelmi hivatás egyik megkérdőjelezhetetlen etikai alapelve a pártatlanság, a Hszt. 109. § (6) bekezdése az engedélyköteles jogviszonyra vonatkozóan tiltja meg az engedély kiadását, ha a munkavégzéssel járó egyéb jogviszony veszélyezteti a szolgálat kötelességszerű, pártatlan és befolyástól mentes ellátását (Kúria BHGY-ban közzétett Kf.III.45.063/2022/6-II. számú ítélete). Jelen ügyben jelentős tény, hogy az állományilletékes parancsnok az Engedélyező parancsban a felperes számára a lakás-előtakarékossági és hitelügyintézői tevékenység végzését lehetővé tette. A BM rendelet 61. § (3) bekezdése alapján a 2019. és 2020. években elvégzett felülvizsgálatok ezen munkavégzéssel járó egyéb jogviszonyt nem találták a szolgálat kötelességszerű, pártatlan és befolyástól mentes ellátását veszélyeztetőnek. A felperes pedig 2019. július 20. napjától tényleges szolgálatot nem teljesített.

Az alperes a 2021. február 26. napján kelt Visszavonó parancsot a BM rendelet 61. § (3) bekezdése alapján lefolytatott felülvizsgálata eredményeképpen hozta meg, mivel – fellebbezési állítása szerint – a korábban engedélyezett munkavégzéssel járó egyéb jogviszony veszélyezteti a szolgálat kötelességszerű, pártatlan és befolyástól mentes ellátását [Hszt. 109. § (6) bekezdés második fordulata]. A másodfokú bíróság itt rögzíti, hogy az alperes fellebbezésében már csak a Hszt. 109. § (6) bekezdés ezen fordulatát jelölte meg, ennélfogva a Panaszhatározatban értékelt egyéb körülményekre, így arra, hogy az engedélyezett tevékenység „veszélyeztetheti” a rendvédelmi szerv tekintélyét vagy az a Hszt. 102. § (1) bekezdés e) és a Kr. 6. § (2) bekezdés a) pontjaiba ütközik, a másodfokú közigazgatási peres eljárásban már nem hivatkozott.

Az alperes tévesen hivatkozik arra, hogy a munkavégzéssel járó egyéb jogviszony létesítésére vonatkozó engedély visszavonása a parancsnok mérlegelésén alapuló diszkrecionális jogköre. A BM rendelet 61. § (3) bekezdése alapján a korábban kiadott engedélyeket az állományilletékes parancsnok […] köteles felülvizsgálni, és ha indokolt – a Hszt. 109. §-ában meghatározott kizáró körülmények esetén, a 60. § rendelkezéseire is figyelemmel –, az engedélyt visszavonni. E rendelkezés értelmében az engedély visszavonása nem tartozik a parancsnok mérlegelési jogkörébe, nem függ a munkáltató diszkréciójától, mivel a Hszt. 109. § (6) bekezdésében meghatározott kizáró körülmény észlelése esetén az engedély visszavonása kötelező. Ettől különböző kérdés, hogy az alperes milyen valós és igazolt körülményeket észlelt, és azok okszerű értékelésével jutott-e arra az eredményre, hogy a felperes engedélyezett tevékenysége immár veszélyezteti a szolgálat kötelességszerű, pártatlan és befolyástól mentes ellátását. A Hszt. 109. § (6) bekezdés második fordulata szerinti veszélyeztetés akkor állapítható meg, ha a jelen igazolt tényeiből okszerűen következtetni lehet arra, hogy a jövőben a hivatásos állomány tagja által folyatatott munkavégzéssel járó egy jogviszony veszélyezteti a szolgálat kötelességszerű, pártatlan és befolyástól mentes ellátását. A jövőre vonatkozó következtetés szükségszerűen tartalmaz bizonytalan, hipotetikus eseteket, azonban a veszélyeztetés nem lehet távoli, a veszélynek az észlelt körülményekkel közvetlen kapcsolatban kell állnia. Az Alaptörvény 28. cikke szerinti józan észnek megfelelő jogalkotási cél szem előtt tartásával egyértelmű, hogy a jogalkotó számolt azzal, hogy hivatásos állomány tagja által folytatott munkavégzéssel járó egyéb jogviszony a szolgálati kötelezettségekre (Hszt. 102. §) szükségképpen kihatással van, és annak létesítését az állományilletékes parancsnok engedélyhez kötötte [Hszt. 109. § (2) és BM rendelet 61. § (1) bekezdései]. Ezért a BM rendelet 61. § (3) bekezdése alkalmazásához nem elegendő annak hangoztatása, hogy az engedélyezett munkavégzéssel járó egyéb jogviszony esetleg kihathat, így veszélyeztetheti a szolgálati kötelezettségek ellátását, hanem annak ok-okozati alátámasztása szükséges, hogy a feltárt körülményekből fakadóan reális lehetőség a kötelezettségszegés bekövetkezése, azaz a veszélyeztetés fennáll.

A keresettel támadott munkáltatói döntést megelőzően az alperes észlelte, hogy a szolgálatteljesítési kötelezettség alól mentesített felperes a lakás-előtakarékossági és lakáscélú hitelügyintézői tevékenységét folytatja, és ügyfeleinek száma ismeretlen mértékben bővült. Azonban ezen feltárt körülmények és az alperes által megállapított veszélyeztetés között közvetlen ok-okozati kapcsolat nem lelhető fel; önmagában e körülményekből nem lehet okszerűen arra következtetni, hogy a felperes telefonügyeleti, járőri vagy útlevélkezelői feladatai ellátása során egyéb jogviszonya ügyfeleivel kapcsolatba kerülve kötelezettségszegésének reális lehetősége, azaz a szolgálat kötelességszerű, pártatlan és befolyástól mentes ellátásának közvetlen veszélye áll fenn. Amint arra az elsőfokú bíróság alappal mutatott rá, a felperes tényleges szolgálatot a Visszavonó parancs időpontjában, és az azt megelőző több mint másfél évben nem látott el, az alól mentesítették. Az alperes nem tudhatta az egészségkárosodási ellátásra jogosultság megállapítására irányuló eljárás miként fejeződik be; a felperes eredeti szolgálati beosztására ismét alkalmassá válik, vagy a felperest az eljárás során elfogadott másik szolgálati beosztásba vagy nem hivatásos munkakörbe helyezik, vagy egészségi állapota miatti alkalmatlansága okán felmentik; ennek következtében ellátja-e valaha és mikortól az eredeti beosztásához tartozó szolgálati feladatait. Ha a felperes az eredeti szolgálati feladatai ellátására a későbbiekben esetleg alkalmassá válna, arra az esetre sem merült fel adat arra nézve, hogy a szolgálati feladatok ellátása során milyen eséllyel kerülhet kapcsolatba ügyfeleivel, és ennek során a kötelezettségszegés reális lehetőségét mely körülmények támasztják alá. Például korábban akár a felperes, akár más, hasonló beosztású személy esetében felmerült-e hasonló jellegű szolgáltatásnyújtással összefüggésben kötelezettségszegés vagy annak gyanúja, vagy valamely felperesi vagy más ügyfél részéről jogtalan előny kérése; esetleg a felperesi ügyfélkör növekedése olyan mértéket ért el, amelyből alappal lehet a kötelezettségszegés közvetlen veszélyére következtetni. Az alperes nem adott elő olyan körülményt, amely a felperes esetében az Engedélyező parancshoz képest érdemben értékelhető változást jelent, és a Visszavonó parancs ténybeli indokául szolgálhat. A fentiek szerint az alperes által felhozott körülményekből okszerűen nem következik, hogy a felperes munkavégzéssel járó egyéb jogviszonya veszélyezteti a szolgálat kötelességszerű, pártatlan és befolyástól mentes ellátását. A megállapított körülmények és a veszélyeztetés közötti kapcsolat távoli, többszörösen áttételes, így ok-okozati összefüggésben nem állnak. Ezért a Kp. 109. § (6) bekezdés második fordulata szerinti kizáró okot az alperes alátámasztani nem tudta, így az Engedélyező parancs visszavonására a BM rendelet 61. § (3) bekezdésének megsértésével került sor. Mindezek alapján – a Kp. 5. § (4) bekezdésére figyelemmel – az elsőfokú bíróság jogszerűen alkalmazta a Kp. 89. § (1) bekezdés a) pontjában meghatározott jogkövetkezményt, és rendelkezett a Visszavonó parancs megsemmisítéséről. Ezért e körben a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet a Kp. 109. § (1) bekezdése alapján helybenhagyta.

Ezt követően a másodfokú bíróság áttért a csatlakozó fellebbezésben foglaltak vizsgálatára. A felperest meghatalmazottként munkavállalói érdekképviseleti szervezet képviseli, amely részéről a törvényben nevesített ügyvédi tevékenységet a vele munkaviszonyban álló kamarai jogtanácsos látja el [az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Ütv.) 66. § (1) bekezdés]. Az ügyvéd és a kamarai jogtanácsos jogi képviselet ellátására jogosult [Ütv. 39. § (1) bekezdés], amely magában foglalja a tárgyaláson történő képviseletet is. Az ügyvédi tevékenység folytatására adott megbízás, valamint megbízási díj az ügyvéd és a meghatalmazó szabad megállapodásának tárgya, amely díj a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 80. §-a értelmében a perköltség fogalma alá tartozik, amelynek megtérítésére a pernyertes fél igényt tarthat. Az ügyvédi munkadíj mértékében a felek többféle módon állapodhatnak meg. Egyszeri jogügylet esetén jellemző egy meghatározott összeg kikötése […], perképviseletnél pedig általános az óradíjon alapuló elszámolás, mivel a bírósági eljárás időtartama és az ezzel összefüggésben az ügyvédi képviselettel kapcsolatos tevékenység általában előre nem vagy nehezen kalkulálható (Kúria BHGY-ban közzétett Pfv.II.20.887/2023/6. számú ítélete). A megbízási szerződésben kikötött óradíj alapú munkadíj felszámítását az IM rendelet 2. § (1) bekezdés a) pontja is elismeri. Az óradíjelszámolás alapja lehet a jog perbeli érvényesítésével okozati összefüggésben és szükségképpen felmerült, egyrészt jogi szakmai tevékenységre fordított, másrészt a jogi képviseleti tevékenység ellátáshoz elengedhetetlen nem szakmai (például tárgyalásra utazás) tevékenységre fordított idő kimutatása.

A BHGY-ban közzétett jogorvoslati-bírósági gyakorlat nem mindig következetes a tekintetben, hogy az ügyvéddel eljáró fél a jogi képviseleti tevékenységre fordított időráfordítással együtt a jogi képviseleti tevékenység ellátáshoz elengedhetetlen tárgyalásra utazás időtartamát munkadíjként felszámíthatja-e. E kérdésre – az alább ismertetett vezetői döntések ugyan más-más irányú vizsgálódás folytán, de – az elszámolhatóság irányába elmozduló választ adtak. A jogi álláspontból megállapítható, hogy a tárgyalásra utazás a jogi képviseleti tevékenység szükségszerű velejárója, az többféle módon perköltségként érvényesíthető. A megbízási szerződést kötő feleknek lehetőségük van a tárgyalás időtartamára magas óradíjat kikötni, mert ez a Budapestről Debrecenbe tárgyalásokra utazás időtartama tekintetében egyfajta utazási költségátalány jelleggel bír (Debreceni Ítélőtábla Mf.I.50.005/2024/4. számú ítélete). A tárgyalásonként kikötött összegben az úton töltött idő felszámítható (Győri Ítélőtábla Gf.II.20.150/2015/1. számú ítélete). Más perekből szerzett tapasztalat, hogy óradíjban való megállapodáskor az úton töltött időre a felek a megállapodásban szereplő óradíj felét kötik ki (Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.056/2024/4. számú ítélete). A tárgyaláson való jelenlétért felszámított díjazás pedig a tárgyaláson eltöltött időn kívül a tárgyalásra való utazás időtartama […] figyelembevételét is indokolja, amely indokkal a Kúria egyetértett (Kúria Gfv.VI.30.445/2021/8-II.). Egyetértett továbbá a másodfokú bírósággal abban is, hogy az útiköltség, illetve az utazás idejére kieső munkadíj esetére nem indokolt díj felszámítása, az nem minősül készkiadásnak, illetve értékelésre kerül a tárgyalásra fordított munkaórák körében (Kúria Pfv.IV.20.995/2023/4-II. számú ítélete).

Az ügyvéddel eljáró fél – választása szerint – munkadíjat az IM rendelet 3. § (2)–(6) bekezdései szerint is felszámíthatja [IM rendelet 3. § (1) bekezdés]. Ezzel szemben a kamarai jogtanácsos által képviselt fél – megbízási szerződéskötési lehetőség hiányában – a munkadíjat kizárólag az IM rendelet 3. §-a szerint számíthatja fel [IM rendelet 4. § (1) bekezdés a) pont]. Ezen rendelkezések a munkadíjat tételesen határozzák meg, így a kamarai jogtanácsossal eljáró fél a tárgyalásért felszámított díjat az utazással töltött időtartamra figyelemmel nem emelheti meg. A jelen ügyben a pertárgy értéke nem állapítható meg, amely esetben az IM rendelet 3. § (3) bekezdése értelmében a munkadíj minden megkezdett tárgyalási óránként, valamint az ügyvédnek az eljárást megelőző és a tárgyaláson kívül végzett igazolt tevékenységéért óránként 6000 forint, de legalább 12 000 forint. A felek nem vitatták, hogy a felperesi jogi képviselő a számos tárgyalásra utazással – Budapest–Debrecen viszonylatban – összesen 22,5 órát töltött, amelyre a tárgyalásra megállapítható díj felét, óránként 3000 forintot számított fel. Az szokáson és nem jogszabályon alapul, hogy az utazással töltött időre a tárgyalásra felszámított díj felét számolják a jogi képviselők. Az analógiaként felhozható, az igazságügyi szakértők díjazásáról szóló 3/1986. (II. 21.) IM rendelet 2. § (3) bekezdése munkadíjnak ismeri el az igazságügyi szakvélemény elkészítése érdekében történt utazással eltöltött időtartamra az óradíj 50%-ában felszámított összeget. A tárgyalási óránként felszámított munkadíjat, valamint a jogi képviselő utazásra fordított készkiadásait az elsőfokú bíróság a felperesnek megítélte, így a jelen fellebbezési jogkérdése, hogy az „eljárást megelőző és a tárgyaláson kívül végzett igazolt tevékenység” jogszabályi fordulatra figyelemmel a tárgyalásra utazás időtartamára megállapítható-e munkadíj.

A másodfokú bíróság osztja a felperes azon álláspontját, hogy a nem meghatározható pertárgyérték esetében a jogi képviseleti tevékenység munkaterhét kell értékelni, és a jogi képviselő munkadíját azzal arányosan meghatározni. Azt a bírósági gyakorlat már kialakította, hogy a munkadíj körében nemcsak a jogi szakmai tevékenységet kell érteni, hanem azzal összefüggésben a tárgyalásra történő utazás jelentős időtartama, mint a jogi képviseleti tevékenység szükségszerű velejárója is értékelendő. Nem mellőzhető ennek értékelése, ha a jogi képviselő tárgyalásra történő utazásának időtartama számottevő. Jelentősége van annak is, hogy a jogi képviselő ezen tárgyaláson történő részvételéhez elengedhetetlen utazási időtartamot a szakmai tevékenysége díjazásától eltérő, csökkentett mértékben kívánta felszámítani. Az IM rendelet a munkadíj meghatározása kapcsán a tárgyaláson kívül végzett igazolt tevékenységre fordított idő figyelembevételét írja elő a bíróság számára, amely általános jellegű, a tevékenységet a jogi szakmai tevékenységre nem leszűkítő megfogalmazással a jogalkotó nem meghatározható pertárgyértékű ügyekben is lehetővé teszi, hogy a jog perbeli érvényesítésével okozati összefüggésben és szükségképpen felmerült minden költség elismerhető legyen. Több ilyen is előfordulhat, a tárgyaláson kívül végzett nem szakmai tevékenységek körében a csatlakozó fellebbezés említi még a jogi képviselő által a bizonyítékok beszerzésére irányuló levéltári kutatást, tanúkutatást, kamerafelvétel beszerzését. Mindezek szerint a perköltség tekintetében a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságtól eltérő jogi álláspontra helyezkedett, így az elsőfokú ítéletet a Kp. 109. § (2) bekezdése alapján megváltoztatva a felperesnek járó perköltség összegét felemelte.