BK ÍH 2025/8.

A perújítást elutasító másodfokú határozat az ítéleti megnevezése ellenére nem a vádról rendelkező ügydöntő határozat, ezért ellene a másodfellebbezés bejelentése törvényben kizárt [Be. 617. §, 588. § (1) bekezdés 1. fordulata, 456. § (2) bekezdés, 615. § (1) és (2) bekezdés].

A kerületi bíróság mint fiatalkorúak bírósága a 2018. január 17. napján kelt és 2018. január 18. napján jogerőre emelkedett ítéletében a járásbíróság végzésével alkalmazott próbára bocsátást kimondó rendelkezést hatályon kívül helyezte és a próbára bocsátást megszüntette, bűnösnek mondta ki a fiatalkorú vádlottat a Btk. 368. § (1) bekezdésébe ütköző önbíráskodás bűntettében valamint a Btk. 370. § (1) bekezdésébe ütköző és a (2) bekezdés a) pontja szerint minősülő lopás vétségében. Ezért – halmazati büntetésül – 1 év 2 hónap szabadságvesztésre ítélte, melynek végrehajtását 2 évi próbaidőre felfüggesztette. A szabadságvesztés végrehajtási fokozatát fiatalkorúak fogházában határozta meg. Megállapította, hogy a vádlott a próbaidő tartama alatt pártfogó felügyelet alatt áll.

A törvényszék 2023. január 30. napján kelt végzésével a jogerős ítélettel szemben perújítást rendelt el a fiatalkorú elítélt indítványa alapján a Be. 637. § (1) bekezdés a) pont aa) alpontjában foglalt okból.

A perújítás miatt megismételt eljárásban eljáró kerületi bíróság a 2023. október 13. napján kihirdetett ítéltével a kerületi bíróság korábbi, 2018. január 18. napján jogerőre emelkedett ítéletét hatályon kívül helyezte és a fiatalkorú vádlottat a Btk. 365. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző rablás bűntette miatt emelt vád alól felmentette. Megállapította, hogy a büntetőeljárás során felmerült 124 265 forint bűnügyi költséget a magyar állam viseli.

Az ügyészi fellebbezés folytán eljáró törvényszék mint másodfokú bíróság 2024. június 20. napján kihirdetett ítéletével a fenti ítéletet megváltoztatta, és a kerületi bíróság fenti ügyében a perújítást elutasította.

Az ítélet ellen a törvényszék fellebbezési jogot engedett, és ezzel élve a vádlott az ok és a cél megjelölése nélkül, míg a védő három munkanap fenntartását követően fellebbezést jelentett be a vádlott felmentése érdekében.

A védő fellebbezésének indokolásában a kerületi bíróság ítéletének indokolása, és a terhelt beadványában foglaltak alapján elsődlegesen a terhelt felmentését, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását indítványozta. A perújítás megalapozottsága álláspontja szerint kétségtelen, hiszen olyan új bizonyíték merült fel, melynek értékelése a terhelt javára szólhatott, így a bizonyítás is kizárólag erre irányulhatott, valamint a terhelt terhére szóló változást eredményező bizonyítás elrendelésére nem is kerülhetett sor. Az elsőfokú eljárásban a bíróság a bizonyítást maradéktalanul lefolytatta, melynek eredményeképpen a terhelt felmentéséről határozott. Jelen esetben nincs olyan minden kétséget kizáró bizonyíték, mely ezzel ellentétes következtetésre adhatna alapot.

A fellebbezés elbírálása során álláspontja szerint nyilvános ülés kitűzése indokolt.

A fellebbviteli főügyészség átiratában a másodfellebbezések elutasítását indítványozta arra hivatkozással, hogy azok törvényben kizártak.

Előadta, hogy a harmadfokú eljárás kapuját megnyitó fellebbezési jogosultság kereteit a Be. 615. § (1) és (2) bekezdése határozza meg. Jelen ügyben a másodfokú bíróság a perújítás alaptalanságát állapította meg, és a Be. 604. § (2) bekezdése alapján ítéletet hozott. A másodfokú bíróság ezen határozata azonban nem ügydöntő határozat, mivel anyagi jogi rendelkezést nem tartalmaz, a büntetőjogi fő kérdéseket nem érinti. Kizárólag a perújítás eredményéről és annak értékeléséről szól. A másodfokú bíróság perújítást elutasító döntése valójában nem a terhelt bűnössége, hanem a perújítás alapossága kérdésben tér el az elsőfokú határozattól, ezért ellene – mivel az a Be. 615. § (2) bekezdésében meghatározott taxatív okok egyikébe sem illeszthető bele – másodfellebbezésnek nincs helye. A fenti jogértelmezést támasztja alá a BH 2020.294. számú eseti döntés is.

Az állandósult ítélkezési gyakorlat szerint a bíróság által tévesen biztosított fellebbezési jog nem jelent felülbírálati kötelezettséget, a törvényben kizárt, illetve a nem jogosulttól származó fellebbezés elbírálásának nincs helye (BH 2011.276., BH 2020.294.).

A fentiek alapján a másodfellebbezések elutasítását indítványozta a Be. 614. § (1) bekezdése szerint tanácsülésen, a Be. 617. §-a alapján alkalmazandó Be. 588. § (1) bekezdés első mondatának első fordulata alapján.

A terhelt észrevételében előadta, hogy a felmentésére az in dubio pro reo elv és a bebizonyítottság hiánya miatt került sor. A törvényszék véleménye szerint helytelenül kifogásolta H. C. tanú vallomása megváltoztatása okának a felderítetlenségét, mert a tanú elhunyt. A sértett önfeljelentése során elismerte, hogy az alapügyben állított cselekményt valójában a vádlott nem követte el, és elmondta, hogy azért jelentette fel, mert korábban haragudott rá, ezért H. C. tanút a nyomozóhatóság megalapozottan gyanúsította meg hamis vád bűntettével.

A másodfokú bíróság perújítást elutasító ítélete azért hibás, mert H. C. tanú önfeljelentő, beismerő vallomása alapján megalapozottan feltehető, hogy a terhére rótt bűncselekményt nem követte el. Attól, hogy a tanú elhunyt, még nem kérdőjelezhető meg a vallomása. B. J. tanú vonatkozásában pedig előadta, hogy a törvényes figyelmeztetések után tette meg vallomását, így az, hogy más ügyben a vádlott tettestársaként szerepel, nem jelenti azt, hogy az adott bűncselekményt elkövették volna. A törvényszék helyesen mutatott rá, hogy eljárási szabálysértést követett el az elsőfokú bíróság, amikor a vádiratban foglaltakat vizsgálva rablás bűntette miatt folytatta le az eljárást, és nem a jogerős ítéletében megállapított önbíráskodás bűntette miatt, így a terhelt terhére folytatott le bizonyítást.

A fentiek alapján a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését kérte. A terhelt indítványozta nyilvános tárgyalás kitűzését.

Az ítélőtábla álláspontja szerint a terhelt és a védő másodfellebbezése törvényben kizárt.

A terhelti indítvány kapcsán fejti ki az ítélőtábla, hogy a fellebbezés elbírálására tanácsülésen került sor, ugyanis a Be. 617. §-a alapján alkalmazandó Be. 598. § (1) bekezdésének a) pontja alapján a másodfokú bíróság tanácsülésen határoz a fellebbezés elutasításáról. Ugyanezen jogszabályhely (2) bekezdése alapján a másodfokú bíróság tanácsülésen határoz akkor is, ha az ítélet ellen a vádlott terhére nem jelentettek be fellebbezést és a tényállás megalapozott, vagy a vádlott terhére bejelentett fellebbezés kizárólag az 583. § (3) bekezdés a) vagy c) pontján alapszik, és nyilvános ülés vagy tárgyalás kitűzését az ügyészség, a vádlott, a védő vagy a fellebbező nem indítványozza.

Jelen esetben megállapítható, hogy a tanácsülésnek nem a Be. 598. § (2) bekezdés szerinti feltétele áll fent, hanem annak jogalapja a fellebbezés elutasítása, melyet a már idézettek szerint a Be. 598. § (1) bekezdés a) pontja szabályoz. Ebben az esetben azonban az eljárási törvény nem biztosítja az eljárás résztvevőinek azt a jogát, hogy nyilvános ülés, vagy tárgyalás kitűzését indítványozzák, nyilvános ülésre kizárólag abban az esetben kerülhetne sor a Be. 598. § (6) bekezdése alapján, ha a másodfokú bíróság a tanácsülésen állapítja meg, hogy az ügy tanácsülésen nem intézhető el, azonban ez a feltétel jelen esetben nem állt fent. A Be. 619. § (2) bekezdése alapján a harmadfokú bírósági eljárásban nincs helye bizonyításnak, így – a Be. 620. § (1) bekezdésére is figyelemmel – tárgyalás tartására sem kerülhet sor.

Az ítélőtábla rámutat arra, hogy helyes az az ügyészi érvelés, mely szerint a másodfokú bíróság jelen ügyben hozott határozata az ítéleti forma ellenére nem minősül ügydöntő határozatnak, hiszen az nem a büntetőjogi főkérdésben határozott. Ebből következik, hogy az nem felel meg azon feltételeknek, melyeket a Be. 615. § (1) és (2) bekezdése taxtíven a másodfellebbezés lehetőségének e megnyílásához megkövetel.

A BH 2020.139. számú eseti döntésből is kitűnő jogértelmezés alapján a másodfokú bíróság határozatával szemben bejelenthető másodfellebbezés csak ügydöntő határozattal szemben érvényesíthető. A törvény ugyanis a másodfokú bíróság határozata ellen csak abban az esetben teszi lehetővé a további jogorvoslatot, ha a büntetőjogi főkérdésekben születik az elsőfokú bíróság határozatához képest ellentétes döntés. A BH 2006.352. számú eseti döntésben leírt érvelés pedig alátámasztja, hogy a perújítást elutasító határozat nem ügydöntő.

A Kúria a Bpkf.III.318/2021/2. számú végzésében is rámutatott, hogy a perújítást elutasító határozat a Be. 456. § (1) bekezdése szerinti döntést nem tartalmaz, így az nem a vádról rendelkező ügydöntő határozat, ezért ellene másodfellebbezés bejelentésének nincs helye.

Így tehát a másodfokú bíróság tévesen biztosított fellebbezési jogot. Töretlen a bírói gyakorlat abban, hogy a tévesen biztosított fellebbezési jog nem keletkeztet felülbírálati kötelezettséget, és az így bejelentett másodfellebbezést mint törvényben kizártat el kell utasítani (BH 2020.357.).

A fentiek alapján az ítélőtábla a Be. 617. §-a alapján alkalmazandó Be. 598. § (1) bekezdés a) pontja szerint eljárva tanácsülésen a Be. 588. § (1) bekezdésének 1. fordulata alapján a vádlott és a védő másodfellebbezését mint törvényben kizártat elutasította.

A terhelt védője által bejelentett fellebbezés folytán eljárt Kúria az ítélőtábla végzését Bpkf.III.1453/2024/3. szám alatt 2024. december 2. napján helybenhagyta.