PK ÍH 2025/84.

Az elévülés bekövetkeztét nem csak abban az esetben kell vizsgálni, ha a jogalap (adott esetben a személyiségijog-sértés) megállapítható lenne, mert az elévülés az igényérvényesítés lehetőségének elenyészését jelenti, azt, hogy az igény, az akár alapos, akár alaptalan, bírósági úton nem érvényesíthető [2013. évi V. törvény (Ptk.) 2:51. §, 2:52. §, 6:23. § (1) bekezdés].

K. T. magánvádló 2013. január 8-án a Sz.-i Rendőrkapitányságon feljelentést tett, amely szerint gyermeke, K. R. őt az általuk lakott ingatlan tetőtérbe vezető lépcsőjének alján ellökte, amelynek következtében bal oldalára, combjára, tomporára esett. Ezzel okozati összefüggésben e testtájékán 8 napon belül gyógyuló zúzódásos sérüléseket szenvedett el.

A testi sértés vétsége miatt K. R. ellen indult magánvádas büntetőügyben a járásbíróságon folyt eljárás. Az ügyben 2016. szeptember 5-én 13 óra 15 perckor megkezdett tárgyalásról készült jegyzőkönyv szerint a magánvádló a jogi képviselője, G. K. mellett foglalt helyet. A bíró felkérte arra, hogy eljárásjogi pozíciója (sértett tanú) okán a padsorban üljön le.

Az ügyben 2017. május 10-én megtartott tárgyalásról készült jegyzőkönyv szerint a magánvádló bejelentette, hogy vérnyomásproblémái miatt nem tud jelen lenni a tárgyaláson, feljelentését fenntartja, kéri a tárgyalás elhalasztását. A bíró kérdésére a magánvádló úgy nyilatkozott, hogy nincs nála a vérnyomásbetegségére vonatkozó igazolás, de szédül, nincs jól. A bíró tájékoztatta a feleket, hogy a magánvádló szemmel láthatóan nincs rosszul, ezért a tárgyalást nem halasztja el, de amennyiben a magánvádló rosszul lenne, a bíróság mentőt hív a helyszínre. Rögzítette, hogy a magánvádló látványosan sóhajtozik, de arcszíne változatlan, rosszullétének nincs jele. A jogi képviselő kérte a mentők kihívását. A bíró megállapította, hogy a magánvádlón nem észleli a rosszullét tüneteit, és megjegyezte, hogy nem is a magánvádló kérte a mentő kihívását, hanem a védője. Közölte, hogy a magánvádló rosszulléte esetén azonnal mentőt fog hívni. Megállapította, hogy a magánvádló vérnyomást mér, majd sóhajtozik, de semmilyen rosszullét nem látszik rajta.

A tárgyaláson a bíró ítéletet hozott, azt szóban röviden indokolta. Az ítélet kihirdetését követően a bíró hivatalos feljegyzést készített, amelyben rögzítette, hogy a tárgyalást követően, kb. 12 órakor az irodája ablakából észlelte, hogy a magánvádló és jogi képviselője a bírósággal szemben található kávézóból kifelé tart, a parkoló autóiknál megállnak, beszélgetnek, majd a magánvádló beszáll a gépkocsijába és elhajt. A magánvádlón ekkor sem észlelte rosszullét jelét.

A járásbíróság ítéletével K. R. vádlottat az ellene testi sértés vétsége miatt emelt vád alól felmentette. Okirati bizonyítékként értékelte a K. R. által csatolt, a Bűnügyi Szakértő és Kutatóintézet által 2011. szeptember 6-án készített pszichológus szakértői véleményt, amely K. T. pszichés jellemzői vonatkozásában tartalmaz megállapításokat, többek között azt, hogy a nála fennálló pszichés elváltozások kórosnak tekinthetőek, és hatással lehetnek az általa elmondottak realitással való kapcsolatára.

Az ítélet megállapítása szerint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 4. § (2) bekezdésében foglalt alapelvre tekintettel a vádlónak kell kétséget kizáróan, terhelő bizonyítékokkal a vádlott bűnösségét bizonyítani és nem a vádlottnak az ártatlanságát. A vádlottat terhelő egyetlen bizonyíték a magánvádló vallomása, amit más bizonyíték nem támasztott alá. A bizonyítási indítványok elutasításával kapcsolatos indokolásában a bíróság kifejtette, hogy a magánvádló tárgyalási viselkedése kifejezetten az eljárás elhúzására irányult, mely arra utal, hogy az ügyet fel kívánja használni a vádlott ellen. A bíróság értékelte a szakértői véleményben foglaltakat is, különösen a magánvádló személyiségére tett megállapításokat. A járásbíróságnak az volt az álláspontja, hogy mind az állítólagos rendőri jelentés, mind a D. Járásbíróság iratainak beszerzése pusztán az eljárás elhúzására, és a további, hasonlóan irreleváns bizonyítási indítványok előterjesztésére szolgálnak. Megjegyezte továbbá, hogy a magánvádló a tárgyaláson teátrálisan előadta, hogy magasvérnyomás-betegsége miatt olyan rosszul van, hogy a tárgyalást nem tudja folytatni, de eközben rajta semmilyen rosszullét tünete nem látszódott, sőt a bíróság azon engedélyére, mely szerint kihallgatásakor ülve teheti meg vallomását, úgy reagált, hogy inkább állva maradna, mert úgy jobban érzi magát. A magánvádló és jogi képviselője többször jelezték a bíróságnak, hogy a bíróság hívjon mentőt, mert annyira rosszul van a magánvádló, sőt a magánvádló tárgyalás közben több alkalommal teátrálisan megmérte a vérnyomását is. Mindeközben folyamatosan észrevételeket, jognyilatkozatokat tett, sem testtartásán, sem arcszínén, arckifejezésén, mozdulatain, nyilatkozatain nem látszódott, hogy „bármilyen szinten is” rosszul lenne. Utalt arra, hogy hivatalos feljegyzésében rögzítette, miszerint a tárgyalás után több mint 1 órával a magánvádló és jogi képviselője a bírósággal szemben található kávézóból jött ki, szemmel láthatóan kedélyesen beszélgetve, majd ezt követően a magánvádló beszállt a gépkocsijába és elhajtott. A magánvádlón ekkor sem látszódott semmifajta rosszullét jele, vagyis mindezekből alappal lehet mindazokra következtetni, hogy a magánvádló és jogi képviselője a magánvádló betegségét, illetve állítólagos rosszullétét az eljárás elhúzására próbálták felhasználni.

A magánvádló fellebbezése folytán eljárt törvényszék mint másodfokú bíróság végzésével a járásbíróság ítéletét helybenhagyta. Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást a szükséges körben, az eljárási szabályok helyes alkalmazásával folytatta le. A bizonyítékokat kellő részletességgel ismertette és mérlegelte, és a törvényben előírt szükséges mértékben, érthető világossággal indokolta meg, hogy a történeti tényállás alapján K. R. terheltet miért nem találta bűnösnek. Azt is helytállóan és megfelelő részletességgel fejtette ki, hogy a magánvádlói bizonyítási indítványokat miért utasította el, a bizonyítékok felülmérlegelésére sem látott lehetőséget.

A felperes alkotmányjogi panaszát az Alkotmánybíróság a 2019. július 9-én kelt végzésével visszautasította.

A felperes perújítási indítványát a törvényszék a 2019. március 19-én kelt végzésével – mint alaptalant – elutasította, ezt a végzést a Fővárosi Ítélőtábla végzésével helybenhagyta.

A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a járásbíróság ítéletében foglaltakkal – a törvényszék jogerős végzésére tekintettel – és a 2017. május 10-ei hivatalos feljegyzés készítésével és tartalmával megsértette az egészséghez, magánélethez, a becsülethez és a jóhírnévhez való személyiségi jogait. Kérte az alperest arra kötelezni, hogy a megfelelő elégtétel biztosítása érdekében a perben hozott, az alperes jogsértését megállapító és jogkövetkezményekről rendelkező, jogerős első- és másodfokú határozatokat 15 napon belül helyezze el a járásbírósági és a törvényszéki ügyében utóiratként. Indítványozta a sérelmes helyzet megszüntetésének elrendelését is úgy, hogy a bíróság a jogsértést megelőző állapot helyreállítása érdekében semmisítse meg a járásbíróság előtti büntetőeljárásban K. R. vádlott által becsatolt, 2011. szeptember 6-án – egy másik büntetőeljárásban – a magánvádlóra is kiterjedően a Bűnügyi Szakértő és Kutatóintézet igazságügyi pszichológus szakértője által készített szakértői véleményt, valamint a bíró által 2017. május 10-én készített „hivatalos feljegyzés”-t, valamint törölje az elsőfokú határozatból a megsemmisíteni kért iratokkal összefüggő indokolást.

Keresetének jogalapjaként a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 2:42. § (1) és (2) bekezdéseiben, 2:43. § a), b) és d) pontjaiban, 2:45. § (1) és (2) bekezdéseiben, 2:51. § (1) bekezdés a), c) és d) pontjaiban, 2:52. § (1)–(3) bekezdéseiben, 2:54. §-ában, 6:548. § (1) és (2) bekezdéseiben, valamint 6:549. § (1) és (2) bekezdéseiben foglaltakat jelölte meg.

Hivatkozása szerint az egészséghez való jogát a bíró a járásbíróságon folyó magánvádas eljárásban a 2017. május 10-én tartott tárgyaláson sértette meg, a tárgyalás megtartásával, annak lefolytatásával, valamint az ítélet meghozatalával. Sérelmezte, hogy a tárgyaláson kénytelen volt a háziorvosa által igazolt betegsége ellenére személyesen folyamatosan részt venni, mert a magánvádló személyes megjelenése kötelező volt, a bíróságnak a magánvádló távollétét vádelejtésnek kellett volna tekintenie. A bíró megalázta azzal, hogy panaszára nem hívott orvost, illetve a tárgyalást nem napolta el. Több évtizede magas vérnyomással, vérnyomáskiugrással küzd, a tárgyalás előtt is ez a krízis zajlott le. A bíró – orvosi ismeretek hiányában – az egészségi állapotára vonatkozó bizonyítatlan, szubjektív véleményeket rögzített a jegyzőkönyvben. A tárgyalás megalázó, kigúnyoló, az emberi méltóságát és egészségét is semmibe vevő volt. Az ítéletben a pszichés egészségi állapotával összefüggésben a bíró valótlan következtetéseket rögzített.

A magánélethez való jog sérelmének megvalósulását arra alapította, hogy a bíró jogellenesen, hatáskör hiányában rögzítette már az ítélet kihirdetését követően azt a tényt, hogy ő és jogi képviselője a kávézóban volt. Sérti a magánélethez való jogát az is, hogy a bíró ezt a tényt az ítélet indokolásában publikálta, holott a hivatalos feljegyzés a tárgyalás befejezését, az ítélet meghozatalát követően keletkezett. Az ítéletben a betegségének cáfolatára és a szavahihetetlenségére történő következtetés megfogalmazása is sérti a magánélethez való személyiségi jogát. Hivatkozott arra is, hogy a hivatalos feljegyzés valósága abból a szempontból is aggályos, hogy az abban rögzített körülményeket a büntetőügyben eljáró bíró észlelte-e, mert ő és jogi képviselője a kávézóban láttak egy másik bírót, az információ így tőle származhatott.

A becsület és jóhírnév sérelmét arra alapította, hogy a járásbíróság ítéletében a szavahihetetlenségét állapította meg, az eljárás részéről történő elhúzását állította, a 2011. szeptemberi, rá vonatkozó szakértői véleményt kritikátlanul alkalmazta, továbbá a bíró hivatalos feljegyzést készített és az abban foglaltakat az ítéletben rögzítette. A becsületét sértő tényállítás az, hogy a bíróság a vádlott által csatolt 2011. szeptemberi szakvélemény alapján – a szakértői vélemény kiegészítésére irányuló indítványa elutasítása mellett – szavahihetetlennek minősítette. A szakvélemény keletkezése és felhasználása jogellenes volt, annak származása, hitelt érdemlősége nem volt megállapítható. A magánvádas eljárásban a bíróság a szakvéleményt nem aktualizálta, nem egészítette ki a 2017. májusi büntetőeljárási időszakra. A bíró a szakvélemény szavahihetetlenségre vonatkozó megállapításának alátámasztására használta fel az eljárás befejezését követően felvett hivatalos feljegyzésben foglaltakat. Ennek állítása, valamint az a megállapítás, hogy a magánvádló húzta el a büntetőeljárást, notórius, rosszhiszemű pereskedő a társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására alkalmas véleménynyilvánítás, mindezek ítéletben való rögzítése pedig a jóhírnév sérelmét jelenti, mert a megállapítások nem felelnek meg a való tényeknek. A bíró nem orvos, betegségét nem nevezhette volna teátrálisnak, ezzel emberi mivoltában alázta meg. A bizonyítási indítványainak mellőzése is sérti a becsületét, ezzel a bíróság ténnyé tette, hogy semmilyen bizonyítási indítványát nem fogadta el, ezzel becsületében is megalázta a felperest, mert ténnyé tette, hogy hazugnak tartja.

Előadta, hogy az alperes a magánélet megsértését a hivatalos feljegyzés keltezésével egy időben követte el, a becsület és jóhírnév sérelme pedig az ítélet keltezésekor keletkezett.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Hivatkozása szerint a hivatalos feljegyzés, ami azt rögzítette, hogy a felperes és jogi képviselője az elsőfokú tárgyalást követően a bíróság közelében lévő kávézóban tartózkodott, csak megerősítette a jegyzőkönyvben rögzítetteket, miszerint a magánvádlónál nem álltak fenn a rosszullét azon tünetei, melyek indokolták a tárgyalás elhalasztását. A bíró nem értékelte az ítélet kihirdetése során – a bizonyítékok körében – ezt a tényt, tekintettel arra, hogy a hivatalos feljegyzést csak azt követően rögzítette.

Jogi okfejtése szerint a magánéletbe való beavatkozás feltétele, hogy önkényes, indokolatlan és szükségtelen legyen. Vitatta, hogy a bíró által készített hivatalos feljegyzés sértette volna a felperes magánélethez való jogát. A felperes tárgyalás utáni tartózkodásának hivatalos feljegyzésben történő rögzítése indokolt és szükséges volt, tekintettel a magánvádló tárgyalás során tanúsított magatartására. A 14. sorszámú jegyzőkönyv szerint a magánvádlónál nem volt orvosi igazolás, amely a vérnyomásbetegségét igazolta volna. A felperes azt követően, hogy a bíró megállapította, hogy rajta a rosszullét semmilyen jele nem látható, nem élt a tárgyalás elhalasztásának jogával. A bíró a magánvádló egészségének biztosítása érdekében teljesítette az őt terhelő kötelezettségeket: tájékoztatta a magánvádlót, hogy amennyiben érzékeli a rosszullét jeleit, mentőt hív a helyszínre, továbbá felajánlotta, hogy vallomását ülve tegye meg. Az ítélet szerint a bíróság a mentőszolgálatot nem hívta ki, felszólította azonban a magánvádlót és a jogi képviselőjét is, hogy a magánvádló rosszulléte esetén hívják ki a mentőt, erre azonban részükről sem került sor. A hivatalos feljegyzésben rögzítettek is alátámasztják, hogy a bíró a tárgyalás során megfelelően járt el, amikor a magánvádló kérésére nem halasztotta el a tárgyalást. Hivatkozott az alperes a Be. 506. §-a alapján arra is, a felperesnek lehetősége lett volna arra, hogy a képviseletéről való gondoskodása mellett a tárgyalásról távol maradjon, ez nem eredményezte volna a vád elejtését.

A jóhírnév és becsület megsértésének megállapítása iránti kérelem vonatkozásában az alperes a Be. 78. § (1) bekezdése alapján azt emelte ki, hogy a bíróság a büntetőügyben az ítélete meghozatalakor a rendelkezésre álló bizonyítékokat egyenként és összességében szabadon értékeli, továbbá a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg. A bíró szabad meggyőződése, hogy egy-egy bizonyítékból milyen következtetéseket von le, azokat miként értékeli. A következtetések levonása, az értékelés az eljárásban részt vevőknek sem a jóhírnevét, sem a becsületét nem sértheti. Ennek megfelelően az adott büntetőügyben a bíró szabadon mérlegelhette a K. R. által csatolt pszichológus szakértői véleményt. Egy kifejezés, bírálat csak akkor válik becsületsértővé, ha a bíráló, jelen esetben a bíró túllépi a szabad véleménynyilvánítás határait, erre azonban nem került sor. A felperes szavahihetetlenségére a bíró a rendelkezésre álló bizonyítékokból, többek között a szakértői véleményből vont le következtetést. Kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére. A bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján arra a következtetésre jutott, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján kétséget kizáróan, tényként nem lehetett megállapítani, hogy a vád szerinti bűncselekményt a vádlott elkövette. Az ítélet szerint a vádlottat terhelő egyetlen bizonyíték a magánvádló vallomása volt, azt azonban semmilyen bizonyíték nem támasztotta alá.

Az alperes kiemelte, hogy sérelemdíj csak személyiségijog-sértés esetén követelhető, ugyanakkor az adott esetben a felperes által állított jogsértések nem következtek be. A sérelemdíj feltétele az is, hogy a személyiségi jogot sértő magatartás felróható legyen, ez pedig a perbeli esetben nem volt megállapítható. A bírósági jogkörben okozott sérelemért fennálló felelősség sajátos vonása, hogy nem minden jogsértő magatartás vezethet el a bíróság felelősségének megállapításához. Önmagában a bizonyítékok téves mérlegelése, vagy a jogszabály téves értelmezése, illetőleg alkalmazása általában nem váltja ki a felelősséget (BH 2000.55.) A bírói gyakorlat szerint az alperes felelősségét kizárólag a nyilvánvalóan és kirívóan súlyos jogalkalmazási tévedés alapozhatja meg (BDT 2004.1028. és 1042., EBH 2002.750.). A bíróság kártérítési felelősségét csak az önkényes eljárása és döntése alapozhatja meg. A sérelemdíj iránti perben a bíróság nem vizsgálhatja, hogy az alperesnek az eljárás során hozott döntései megfelelnek-e az anyagi, illetve eljárásjogi szabályoknak, továbbá, hogy az alperes a szabad bírói mérlegelés jogával élve, helyes döntést hozott-e. A jelen perben hozandó jogerős bírósági határozat sérelmezett ügyben utóiratként való elhelyezése, továbbá a büntetőítélet megjelölt indokolásának megsemmisítése, a szakértői vélemény, valamint a hivatalos feljegyzés megsemmisítése jogkövetkezményként nem alkalmazhatók.

Az alperes másodlagosan elévülési kifogást terjesztett elő arra alapítottan, hogy az ítélet és a hivatalos feljegyzés készítésétől, illetve az arról való tudomásszerzéstől számított ötéves elévülési idő eltelt.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.

Ítéletének indokolásában alkalmazott jogszabályként a Ptk. 2:42. §-ában, 2:43. §-ában, a 2:45. § (1) és (2) bekezdéseiben, a 2:51. §-ában, valamint a 2:52. §-ában foglaltakat jelölte meg.

Az egészség sérelmére való hivatkozást érintően megállapította, hogy a bíróság az eljárási szabályoknak megfelelően járt el, amikor önmagában a felperes nyilatkozatára figyelemmel a tárgyalást nem halasztotta el. Ha a felperes beteg volt a tárgyalás napján, a Be. 506. § előírásaira figyelemmel nem lett volna köteles megjelenni. Amennyiben erre figyelemmel a tárgyaláson kizárólag a jogi képviselője jelenik meg, az nem minősült volna a vád elejtésének. A tárgyalás megtartása és ítélet meghozatala jogsértő magatartásnak nem tekinthető. Az alperes állított jogsértő magatartásának eredményeként bekövetkező, a testi vagy lelki egészségében beállott hátrányos változásra, romlásra, konkrét egészségsértésre a felperes nem is hivatkozott.

Mivel a tárgyalás megtartása nem sértette az eljárási szabályokat, az eljárás lefolytatása sem valósíthatta meg a felperes emberi méltósághoz való jogának megsértését. Az, hogy a bíró nem hívott orvost a felpereshez, nem tekinthető a felperes személye elleni támadásnak, így személyiségi jogot sértő magatartásnak. A bíró a felperes állapotát úgy ítélte meg, hogy nem szükséges mentő kihívása, a felperes és jogi képviselője azonban nem volt elzárva attól, hogy mentőt hívjon, amennyiben azt szükségesnek tartja. Ennek hiányából arra lehet következtetni, hogy a felperes és képviselője sem tartotta feltétlenül szükségesnek a mentő kihívását. A tárgyalási jegyzőkönyvből nem állapítható meg, hogy a tárgyalás megalázó, kigúnyoló lett volna, az eljáró bíró kizárólag az általa észlelteket rögzítette.

A magánéletbe való beavatkozás akkor sért személyiségi jogot, ha önkényes, indokolatlan és szükségtelen. Az a körülmény, hogy a bíró az ítélet kihirdetését követően hivatalos feljegyzésben rögzítette azt, hogy a felperes és képviselője a kávézóból jöttek ki és a felperesen ekkor sem látszódtak rosszullét jelei, nem tekinthető a magánélethez való jog megsértésének. A bíró nem követte a magánvádlót, őt nem tartotta megfigyelés alatt, hanem kizárólag az irodája ablakából észlelt körülményeket rögzítette. Eljárása nem volt indokolatlan, hiszen a magánvádló arra tekintettel kérte a tárgyalás elhalasztását, hogy rosszul van. Az ítéletben is kizárólag annak alátámasztása céljából utalt a bíróság a hivatalos feljegyzésben írtakra, hogy a tárgyalási jegyzőkönyvben a körülményeket helytállóan rögzítette, annak tartalmát ugyanakkor nem értékelte bizonyítékként.

Az ítélet indokolásának azok a megállapításai, hogy a felperes szavahihetősége megkérdőjelezhető, továbbá, hogy az újabb bizonyítási indítványok előterjesztése, valamint a magánvádló tárgyalótermi viselkedése az eljárás elhúzására irányult, nem tényállításnak minősülnek, azok a bírónak a rendelkezésre álló adatokból levont következtetései. Ezeket a következtetéseket pedig az eljárás során beszerzett bizonyítékokból, köztük a szakértői véleményben foglaltakból vonta le a bizonyítékértékelő, mérlegelő tevékenysége során. Az ítéletben nem szerepelt olyan kijelentés, amelyben a bíróság a magánvádló betegségét teátrálisnak nevezte volna. A bíró annyit rögzített a határozatban, hogy a magánvádló teátrálisan adta elő, hogy rosszul van, illetve teátrálisan megmérte a vérnyomását. Ez kizárólag az eljáró bíró által a tárgyaláson észlelt magánvádlói magatartás ismertetését szolgálta, az sértő tartalmat nem hordoz.

A Be. 78. §-a alapján az elsőfokú bíróság azt emelte ki, hogy a büntetőügyben eljárt bíróság a magánvádló személyiségének értékelése körében a szakvéleményben foglaltakat szabadon felhasználhatta, nincs olyan jogszabályi előírás, amely alapján azt aktualizálni kellett volna. A szavahihetetlenségre utalás, az eljárás elhúzására hivatkozás, illetve a teátrális viselkedésre utalás kifejezésmódjában nem indokolatlanul bántó megállapítás. A bíró részletesen és okszerűen megindokolta az ítéletében, hogy mi alapján jutott arra a következtetésre, hogy az újabb bizonyítási indítványok előterjesztése, illetve a magánvádló tárgyalási viselkedése az eljárás elhúzására irányult, illetve, hogy mely bizonyítékok, magatartások értékeléséből vonta le a szavahihetőséget megkérdőjelező következtetését. A bizonyítékok értékelésével levont következtetések pedig nem alkalmasak a becsület, jóhírnév megsértésére.

Az elsőfokú bíróság megállapítása szerint annak elbírálásához, hogy az alperes a sérelmezett magatartásával, tevékenységével megsértette-e a felperes személyiségi jogait, nem volt szükség magánszakvélemény csatolására, igazságügyi orvosszakértő kirendelésére, a bíró tanúként meghallgatására, szemle foganatosítására, valamint a teljes büntető iratanyag és a perújítási iratok beszerzésére. Ezért e bizonyítási indítványokat mellőzte.

Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett.

Jogorvoslati kérelmében elsődlegesen az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását, másodlagosan az ítélet megváltoztatását kérte a keresete szerinti tartalommal.

Az elsődleges, hatályon kívül helyezésre irányuló fellebbezési kérelme körében azt adta elő, hogy az elsőfokú bíróság az eljárása során olyan, a másodfokú eljárásban nem orvosolható eljárási szabálysértéseket követett el, amelyek szükségessé teszik az elsőfokú eljárás megismétlését.

A felperes hivatkozott továbbá arra, hogy az elsőfokú bíróság indokolatlanul mellőzte a bizonyítási indítványait, illetve azokat – kellő szakmai, illetve orvosi kompetencia hiányában – nem megfelelően értékelte. E vonatkozásban az elsőfokú bíróság az indokolási kötelezettségének sem tett eleget, így a Pp. 346. § (4) és (5) bekezdésében foglaltakat is megsértette. Az elsőfokú bíróság eljárása nem felel meg a tisztességes és igazságos bírósági eljáráshoz való jog alapvető követelményének.

Az elsőfokú bíróság nem vette figyelembe a tényállás megállapításánál a keresetlevélben feltüntetett tényeket és körülményeket, a felperesnek a büntetőeljárásban magánvádlóként 2017. december 18-án előterjesztett fellebbezése indokolásában írt tényeket és érveket, továbbá a jogerős felmentő büntető határozattal szemben előterjesztett perújítási kérelmében hivatkozott, dr. B. J. neurológus pszichiáter főorvos által 2018. november 23-án adott orvosi véleményt, amely kétségessé teszi és megdönti a K. R. vádlott által becsatolt, 2011. szeptember 6-i szakértői véleményt. Alaptalanul mellőzte az elsőfokú bíróság a két bíró tanú meghallgatását is.

A felperes hangsúlyozta, hogy a büntetőeljárásban személyét ért hatások, következmények miatt az alperes felelősségét meg kellett volna állapítani, az elsőfokú bíróság a keresetet alaptalanul utasította el arra hivatkozással, hogy a felperes a jogsérelem bekövetkezését nem bizonyította. Az elsőfokú bíróság ebben a körben sem tett eleget a Pp. 346. § (5) bekezdésében foglalt indokolási kötelezettségének.

A felperes az anyagi jogszabálysértésre való hivatkozása körében is azt állította, hogy az elsőfokú bíróságnak a jogsértést meg kellett volna állapítania, e vonatkozásban hatályon kívül helyezés hiányában a bizonyítás kiegészítése szükséges. Álláspontja szerint a megállapított tényállás hiányos, mert dr. B. J. véleményét az elsőfokú bíróság indokolatlanul nem vette figyelembe bizonyítékként és a tényállás részévé sem tette, ennek indokát sem adta. A felperes felhívta a 34/1992. (VI. 1.) AB határozatban írtakat az alapjogok védelmének körében, és ennek alapján azt emelte ki, hogy az elsőfokú bíróságnak a tényállást fel kellett volna tárnia a bizonyítékok kimerítésével és a szükséges következtetést le kellett volna vonnia arra vonatkozóan, hogy az alperes megsértette az egészséghez, valamint a becsülethez és jóhírnévhez való jogát. A büntetőítélet nem sértheti a büntetőeljárásban részt vevő személyek személyiségi jogát, így a keresetét az elsőfokú bíróság alaptalanul utasította el.

A 3165/2021. (IV. 30.) AB határozatban és a 3516/2021. (XII. 13.) AB határozatban foglaltak alapján azt emelte ki, hogy az elsőfokú bíróság a tényállás megállapításának hiányában nem végezte el az alkotmánybírósági határozatok szerinti alkotmányossági vizsgálatot abban a tekintetben, hogy a büntetőbíróság a 2017. május 10-i tárgyalást a felperes egészségi állapotára figyelemmel miért nem halasztotta el, illetve miért nem engedélyezte a felperes magánvádlónak a tárgyalásról a vádelejtés jogkövetkezményeinek bekövetkezése nélkül az eltávozását és új határnap kitűzését, valamint miért nem vette figyelembe a büntetőeljárásban a vádlott által csatolt szakértői véleménnyel szemben, annak cáfolataként a dr. B. J. főorvos által készített véleményt magánszakértői véleményként.

A magánélet tiszteletben tartásához való jog érvényesülése tekintetében a felperes a 3211/2020. (VI. 19.) AB határozatra hivatkozott, előadva, hogy az állami szerv beavatkozása a magánéletébe nem volt helyénvaló, az szándékos jogszabálysértés, a bíróság hatáskörrel sem rendelkezett az ítélet kihirdetését követően a hivatalos feljegyzés felvételére, mert a bizonyítási eljárást lezárta, a büntetőeljárást befejezte. A magánéletbe való beavatkozás akkor sért személyiségi jogot az alkotmánybírósági határozat értelmében, ha önkényes, indokolatlan és szükségtelen. Ez az adott esetben megvalósult, mert a bíróság a hivatalos feljegyzés elkészítése és az ítéletbe történő belefoglalása során önkényesen, a hatáskörét túllépve járt el, mindez indokolatlan is volt, arra jogszabály nem jogosította fel.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását indítványozta. Megismételte az elsőfokú eljárásban előterjesztett elévülési kifogását.

A fellebbezés alaptalan.

A Fővárosi Ítélőtábla a felülbírálati jogkörét a fellebbezési kérelemben és a fellebbezési ellenkérelemben foglaltak alapján, azok keretei között gyakorolta [Pp. 370. § (1) bekezdés]. A fellebbezés elbírálására a Pp. 376. § (1) bekezdés a) pontja alapján tárgyaláson került sor. Az elsőfokú bíróság ítéletének nem volt fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett rendelkezése [Pp. 358. § (5) bekezdés], ezért azt a másodfokú felülbírálat teljes terjedelmében érintette.

Az anyagi jogi felülbírálat körében a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy a felperes megváltoztatást, a keresetének helyt adást célzó fellebbezése alaptalan.

Az alperes a perfelvételi tárgyaláson a felperes pontosított tényelőadása alapján elévülési kifogást is előterjesztett (anyagi jogi kifogás), amelyet a fellebbezési ellenkérelmében is fenntartott. Az elévülési kifogást az elsőfokú bíróság nem vizsgálta.

Az elévülés joghatása az, hogy az alanyi jog – bár az időmúlás ellenére fennmarad – elveszíti igényállapotát; az elévülés igényszüntető kifogást alapoz meg a kötelezett számára, ami azt jelenti, hogy az elévülési idő eltelte után az alanyi jogot nem lehet bírósági eljárásban érvényesíteni. Az elévülési kifogás perben történő előterjesztésekor a bíróságnak elsőként az elévülés kérdésében kell döntenie, mivel annak megállapítása esetén a kereset érdemben nem bírálható el (BH 2006.220., BH 2013.189., Kúria Gfv.VI.30.232/2023/3. számú ítélet). Mindez azt jelenti, hogy az elévülés bekövetkeztét nem csak abban az esetben kell vizsgálni, ha a jogalap (adott esetben a személyiségijog-sértés) megállapítható lenne, hiszen az elévülés az igényérvényesítés lehetőségének elenyészését jelenti, azt, hogy a felperes az akár alapos, akár alaptalan igényét bírósági úton már nem érvényesítheti. Az elévülés megállapítása esetén a bíróság az igény megalapozottságának vizsgálatáig el sem juthat.

A Ptk. 2:51. §-a szerint a személyiségijog-sértés felróhatóságtól független szankciói – a jogsértés ténye alapján – az elévülési időn belül érvényesíthetőek, a sérelemdíj iránti – Ptk. 2:52. §-a szerinti – igény is 5 év alatt évül el.

A perbeli esetben a felperes az általa állított személyiségijog-sértések okán felróhatóságtól független szankciók alkalmazását és az alperes sérelemdíjban marasztalását is kérte. Ennek megfelelően az elévülést a felróhatóságtól független szankciók és a sérelemdíj vonatkozásában külön-külön kellett vizsgálni.

A Ptk. 2:51. § (3) bekezdése szerint, ha bírósági vagy ügyészségi jogkörben eljáró személy sért személyiségi jogot, az (1) bekezdésben foglalt szankciókat bírósági jogkörben eljárt személy esetén a bírósággal, ügyészségi jogkörben eljárt személy esetén a Legfőbb Ügyészséggel szemben kell érvényesíteni. Ha az eljárt bíróság nem jogi személy, az igényt azzal a bírósággal szemben kell érvényesíteni, amelynek elnöke a nem jogi személy bíróság bírái tekintetében az általános munkáltatói jogkört gyakorolja.

A jogszabályhely nem tartalmaz olyan rendelkezést, miszerint a felróhatóságtól független szankciók csak a rendes jogorvoslat kimerítése után érvényesíthetőek. E vonatkozásban tehát – a felperes érvelésével szemben – az elévülés kezdő időpontja tekintetében nem a másodfokú határozat meghozatala, kézbesítése időpontjának van jelentősége, hanem annak, hogy a felperes által személyiségi jogot sértőnek állított cselekmények mikor valósultak meg. Az elsőfokú bíróság anyagi pervezetése alapján e körben a felperes nyilatkozatot tett: előadása szerint a magánélethez való jog megsértése a hivatalos feljegyzés elkészültekor, az egészséghez való jog megsértése a tárgyalás 2017. május 10-i megtartásával, a felperes egészségi állapota figyelmen kívül hagyásával, a becsület és jóhírnév megsértése pedig a 2017. május 10-i ítélet általa sérelmezett indokolásával valósult meg. Az elévülés tehát 2017. május 10-én megkezdődött, az elévülési idő az egészséghez, illetve a magánélethez való jog állított megsértése vonatkozásában 2022. május 10-én bekövetkezett. A becsület és a jóhírnév megsértésére alapított igény vonatkozásában az elévülés a határozat 2017. szeptember 29-i kézbesítéséig nyugodott (Ptk. 6:24. §), a felperes az erre vonatkozó, felróhatóságtól független szankciók alkalmazása iránti igényét 2022. szeptember 29-ig érvényesíthette volna. A felperes ugyanakkor keresetlevelét csak 2022. november 15-én terjesztette elő, így követelése elévült.

Az elévülés a másodfokú ítélet meghozataláig nem nyugodott, a jogerős ítélet a személyiségijog-sértés elbírálásának az adott esetben nem előkérdése. A felperes az állított személyiségijog-sértések okán a felróhatóságtól független szankciók iránti igény érvényesítésében nem volt akadályoztatott az ötéves elévülési időn belül, így az ezzel kapcsolatos követelése elévült, bírósági úton nem érvényesíthető [Ptk. 6:23. § (1) bekezdés].

A Ptk. 6:25. § (1) bekezdés a)–d) pontjai szerint az elévülést a tartozásnak a kötelezett részéről történő elismerése, a kötelem megegyezéssel történő módosítása és az egyezség, a követelés kötelezettel szembeni bírósági eljárásban történő érvényesítése (ha a bíróság az eljárást befejező jogerős érdemi határozatot hozott), vagy a követelés csődeljárásban történő bejelentése szakítja meg. Ilyen elévülést megszakító cselekmény az adott esetben a per adatai alapján nem történt.

Az alperes elévülési kifogása a sérelemdíj vonatkozásában is alapos.

A Ptk. 2:52. § (2) bekezdésében foglaltak alapján a bírósági jogkörben okozott személyiségijog-sértés vonatkozásában a Ptk. 6:549. § (1) bekezdését és 6:548. § (1) bekezdését kell alkalmazni.

A bírói gyakorlat szerint a bírósági jogkörben okozott kár megtérítésének feltételéül csak a rendes jogorvoslat igénybevétele követelhető meg, mégpedig csak az a rendes jogorvoslat, ami a kár elhárítására alkalmas. Az ilyen körbe tartozó rendes jogorvoslat igénybevételével a károsult eleget tesz az elvárható kárelhárítási kötelezettség teljesítésének (a Kúria Pfv.VI.21.079/2022/4. számú határozata).

Az adott esetben a felperes által állított jogsértésekre figyelemmel az állapítható meg, hogy az igényérvényesítésnek nem volt előfeltétele a másodfokú határozat meghozatala, a rendes jogorvoslat kimerítése. A felperes által előadott tényállás alapján a személyiségét ért, általa állított sérelmek a cselekmények megtörténtének időpontjában bekövetkeztek, ezen időpontokban a nem vagyoni hátrányai is beálltak. A nem vagyoni hátrányok bekövetkezése tekintetében a felperes ettől eltérő, az állított jogsértések megvalósulásának időpontjától elszakadó időpontot nem jelölt meg. Ehhez képest az elévülés a nem vagyoni igény vonatkozásában a felróhatóságtól független szankciókkal azonos időpontban bekövetkezett.

A felperes 2017. május 10-től, illetve szeptember 29-től abban a helyzetben volt, hogy az állított jogsértés miatti sérelemdíj iránti igényét az alperessel szemben érvényesítse, erre azonban az 5 éves elévülési időn belül nem került sor, így e követelése elévült.

Az elévülési kifogás alaposságára, a követelés elévülésének megállapítására tekintettel a kereset érdemben nem volt vizsgálható.

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú ítéletet – a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján – ezen indokolásbeli változtatással a per főtárgya tekintetében helybenhagyta.