GÜ BH 2025/93

[1] A külföldi székhelyű felperes és a magyarországi székhelyű alperes között 2001 óta folyamatos gazdasági kapcsolat állt fenn. A felperes gazdasági kapcsolatban állt egy szintén külföldi gazdasági társasággal (a továbbiakban: külföldi cég), amely több országba szállít, illetve közvetít csomagolt termékeket. 2012-ben a külföldi cég ügyvezetője a felperes akkori társügyvezetője (a továbbiakban: a felperes társügyvezetője) segítségét kérte egy lehetséges magyarországi csomagolóanyag-gyártó partner megtalálása érdekében. A felperes társügyvezetője megszervezett egy háromfős találkozót, ahol összeismertette a külföldi cég ügyvezetőjét és az alperes ügyvezetőjét. Ezt követően a külföldi cég ügyvezetője további egyeztetéseket folytatott az alperessel, majd 2015-ben a külföldi cég és az alperes között szerződéses kapcsolat jött létre, amely azóta is folyamatosan fennáll. A szerződéses kapcsolat létrejötte során az alperes és a külföldi cég szakembereinek kommunikációjához a felperes területi képviselője több alkalommal tolmácsként segítséget nyújtott.

[2] A külföldi cég ügyvezetőjének és az alperes ügyvezetőjének összeismertetése után a felperes társügyvezetője közölte az alperes ügyvezetőjével, hogy a megrendelés és a munka megszerzéséért a felperes az ügyletek értéke után 3%-os jutalékra tart igényt. A felperes ügyvezetőinek tanácskozása után a felperes ügyvezetője elkészítette az alperessel kötendő jutalékban való megállapodás angol nyelvű írásos szövegét. A felperes ügyvezetője, valamint a felperes társügyvezetője a felperes területi képviselőjével hármasban 2013. július 26-án a szerződéssel megjelentek az alperes székházában, ahol jelenlétükben az alperes ügyvezetője aláírta az angol nyelvű szerződést. Az alperes ügyvezetője a szerződés aláírásakor nem ismerte az angol nyelvet. A szerződés szerint az alperes vagy bármely testvérvállalata, illetve jogutóda hathavonta jelenteni fogja a felperesnek az összes, a külföldi céghez vagy annak ügyvezetőjéhez kötődő ügyletét, valamint az alperes ezen ügyletek árbevétele után számított 3% jutalékot fog fizetni a részére. A jutalék összegét a felperes az alperes árbevételről történő jelentése után tíz napon belül fogja kiszámlázni, az alperesnek pedig fizetési kötelezettségét a számla kézhezvételét követő tíz napon belül kell teljesítenie. A szerződésen a szerződéskötés helye mellett csak a keltezés évét tüntették fel, a hónapot és a napot nem.

[3] A szerződés aláírását követően az alperes nem közölt adatot a felperessel a külföldi céggel kötött ügyletekből származó árbevételéről, valamint jutalékot sem fizetett.

[4] A felperes a 2017–2022-es évekre vonatkozó közvetítői jutalék megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

[5] Arra hivatkozott, hogy a felek által megkötött szerződés teljesítéseként az alperes a megjelölt összegű jutalék megfizetésére köteles elsődlegesen az önálló kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló 2000. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Kütv.) 5. § (1) bekezdése és a 9. § (1) bekezdése, másodlagosan a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 198. § (1) bekezdése alapján.

[6] Az alperes kérte a kereset elutasítását.

[7] Nem ismerte el, hogy a felek között szerződés jött létre, mivel sem szóban, sem írásban nem kötöttek olyan megállapodást, amely alapján 3% jutalékot kellene fizetnie a felperesnek. Vitatta, hogy az ügyvezetője írta alá a szerződést. Állította, nincs ismerete annak keletkezési körülményeiről. Írásszakértő kirendelését indítványozta annak megállapítására, hogy az okiraton szereplő aláírás az ügyvezetőjétől származik-e. Hivatkozott arra is, hogy a felperes nem csatolt semmilyen levelezést, számlát vagy kimutatást, amely alátámasztaná a felek közötti jogviszonyt. Ennek hiányát igazolja az is, hogy a felperes 2013 óta nem érvényesített vele szemben jutalékigényt. Mivel a külföldi cégnek volt szüksége magyarországi partnerre, ezért a felperes nem neki, hanem a külföldi cégnek végezhetett közvetítői tevékenységet. Vitatta, hogy a felperes az ő javára a Kütv. szerinti kereskedelmi ügynöki tevékenységet fejtett ki.

[8] Az elsőfokú bíróság a keresetet túlnyomórészt alaposnak ítélve kötelezte az alperest, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

[9] Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása szerint a külföldi cég ügyvezetője, a felperes társügyvezetője és a felperes területi képviselője tanúvallomása alapján állapította meg, hogy mikor és milyen módon jött létre az üzleti kapcsolat a külföldi cég és az alperes között. A felperes társügyvezetője tanúvallomása alapján állapította meg, hogy a peres felek közötti írásbeli szerződést megelőzően a tanú szóban arról tájékoztatta az alperes ügyvezetőjét, hogy a felperes a külföldi céggel létrejött ügyletek után 3%-os jutalékot kér. A felperes ügyvezetőjének személyes nyilatkozata, valamint a felperes társügyvezetőjének és a felperes területi képviselőjének tanúvallomása, továbbá az alperes ügyvezetőjének ellentmondásokat tartalmazó nyilatkozatának együttes értékelése alapján állapította meg, hogy a felperes társügyvezetője korábbi szóbeli tájékoztatását követően az alperes ügyvezetője a szerződés szövegének ismeretében írta alá az angol nyelvű szerződést. Az alperes ügyvezetőjének személyes nyilatkozatát úgy értékelte, hogy abban már nem vonta kétségbe a szerződés saját kezű aláírását, hanem azt állította, hogy ilyen tartalmú szerződést nem kötött, nem írt alá, azt nem akarta volna aláírni. Az alperes ugyanakkor nem terjesztett elő olyan anyagi jogi kifogást, amely szerint az alperes ügyvezetője tévedés, megtévesztés vagy kényszer, fenyegetés hatására írta volna alá a szerződést. A perben ezért nem vizsgálható, hogy az általa aláírt szerződés mennyiben felelt meg az alperes ügyvezetője szerződési akaratának. Az írásszakértői bizonyítást annak szükségtelensége miatt mellőzte. A Kütv. rendelkezéseire alapított elsődleges keresetet alaptalannak ítélte. A régi Ptk. 198. § (1) bekezdésére alapított másodlagos keresetet ugyanakkor alaposnak értékelte, mert a felek között egy, a régi Ptk.-ban nem nevesített szerződés jött létre, amely alapján az alperes köteles volt hathavonta jelenteni a külföldi céggel létrejött ügyleteket, és azok árbevétele után 3% jutalékot fizetni. Irrelevánsnak ítélte, hogy a felek a közvetítői tevékenység megvalósítását követően állapodtak meg a jutalékfizetési kötelezettségben, valamint azt is, hogy a felperes a külföldi cég ügyvezetőjének megbízása alapján keresett magyarországi partnert, mert a szerződési szabadság alapján a felek köthettek ilyen tartalmú szerződést. Érdektelennek tartotta azt is, hogy a felperes korábban nem érvényesített követelést az alperessel szemben. A keresetet a 2019–2021-es években a féléves kamatfizetés alapjául kért összeg és a ténylegesen figyelembe vett összeg közötti különbözetre vonatkozóan utasította el.

[10] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a keresetet elutasította.

[11] Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészítette azzal, hogy az alperes ügyvezetője a szerződés aláírásakor nem ismerte az angol nyelvet. Az így kiegészített tényállás alapján arra a következtetésre jutott, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat nem megfelelően értékelte, és ennek következtében téves érdemi döntésre jutott.

[12] A felperes keresetében az állítása szerint a felek között létrejött szerződés alapján kérte az alperest a szerződésben kikötött jutalék megfizetésére kötelezni, az alperes pedig azt állította, hogy szerződés nem jött létre. A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 265. § (1) bekezdése alapján a felperes bizonyítási érdeke a szerződés létrejöttének és tartalmának a bizonyítása. A Pp. 325. § (1) bekezdés d) pontja, a 325. § (2)–(3) bekezdése és a 326. §-a alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperes által csatolt okirat nem teljes bizonyító erejű, hanem egyszerű magánokirat. Az okirat tartalma nem felel meg a Pp. 325. § (2) bekezdésében írt követelményeknek, hiszen magából az okiratból nem tűnik ki, hogy annak tartalmát a tanúk egyike vagy a hitelesítő személy az okirat aláírójának megmagyarázta volna, vagy hogy lett volna egyáltalán tanú vagy hitelesítő személy a szerződés megkötése során. A rendelkezésre álló bizonyítékokból csak az állapítható meg, hogy az alperes ügyvezetője az okiratot aláírta, azonban – figyelemmel arra a tényre, hogy az angol nyelvet nem vitatottan nem érti, nem beszéli – az okirat azt nem bizonyítja, hogy aláírója az abban foglalt nyilatkozatot megtette, illetve elfogadta vagy magára kötelezőnek ismerte el.

[13] A másodfokú bíróság kiemelte, hogy a szerződés létrejöttét, tartalmát teljes bizonyító erejű magánokirat nem támasztja alá, az egyszerű magánokirat tartalma mellett pedig a bizonyítás összes adatát figyelembe kell venni. Az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, a tanúk vallomásából egyértelműen megállapítható, hogy létrejött a felek között a szerződés, az alperes ügyvezetője ugyanakkor ellentmondó nyilatkozatokat tett. Az alperes ügyvezetője valóban tett ellentmondó nyilatkozatokat, mert először azt mondta, hogy nem írta alá az okiratot, később azt, lehet, hogy aláírta, de biztos, hogy ilyen szerződést nem akart kötni, a szerződés megkötését tehát következetesen tagadta. A meghallgatott tanúk vallomása sem volt egybehangzó: a felperes társügyvezetője azt állította, hogy az aláírás előtt az angol nyelvű szerződés ismertetése úgy történt, hogy a szomszédos helyiségből behívtak egy hölgyet, talán titkárnőt, aki valamelyest tudott angolul, és ő fordította le az alperes ügyvezetőjének a szerződés szövegét, míg a felperes területi képviselője úgy nyilatkozott, hogy nem hívtak be senkit a szerződés szövegének lefordítására. Egybehangzóan így az sem bizonyított, hogy szóban milyen módon magyarázták el a szerződés tartalmát az alperes ügyvezetőjének.

[14] A felperes azt is állította, hogy az aláírás előtt az alperes ügyvezetőjével, illetve fiával részletesen megegyeztek a szerződés tartalmáról. Erre vonatkozóan azonban a felperes társügyvezetőjének a vallomásán kívül semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésre, az alperes ügyvezetője pedig végig következetesen állította, hogy nem volt ilyen megállapodás. A szerződéskötés szempontjából érdektelennek tekinthető külföldi cég ügyvezetője tanúként nem tudott nyilatkozni a felek megállapodásáról.

[15] A másodfokú bíróság megítélése szerint mindezek alapján csak azok a személyek támasztják alá a szerződés létrejöttét, akik a felperes nevében a szerződéskötéskor eljártak, ezen kívül semmilyen más bizonyíték nem áll rendelkezésre. Az elsőfokú bíróság ezért tévesen állapította meg a felek közötti szerződés létrejöttét.

[16] A felperes felülvizsgálati kérelmében kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, és elsődlegesen új határozat hozatalával a kereset teljesítését, másodlagosan a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását. A felülvizsgálati kérelem szerint a jogerős ítélet sérti a régi Ptk. 205. § (1) bekezdését és a 213. § (1) bekezdését, a Pp. 373. § (1) és (3) bekezdését, a 203. § (2) bekezdését, a 342. § (1) bekezdését, a 263. § (1) bekezdését, a 279. § (1) bekezdését, a 370. § (4) bekezdését, a 369. § (4) bekezdését, a 237. § (1)–(2) bekezdését, a 383. § (2) bekezdését, a 630. § (2) bekezdését, a 325. § (2) bekezdés d) pontját, a 325. § (3) bekezdését, a 326. §-át, a 325. § (1) bekezdését és a 266. § (1) bekezdését, valamint a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: régi Pp.) 196. § (1) bekezdés d) pontját, a 196. § (3) bekezdését és a 197. § (1) bekezdését.

[17] Felülvizsgálati álláspontja szerint a másodfokú bíróság a szerződés érvényessége (megtámadhatósága) körében vizsgálandó körülmények alapján változtatta meg a megalapozott elsőfokú ítéletet annak ellenére, hogy az alperes nem terjesztett elő érvénytelenségi kifogást. Emellett összetévesztette a szerződés érvényességét és létrejöttét. Annak ellenére hagyta figyelmen kívül a szerződést magában foglaló okirati bizonyítékot, hogy annak valódiságát az azt aláíró alperes ügyvezetője sem vonta kétségbe. Mindezt úgy, hogy az okiratok értékelésére visszamenőlegesen alkalmazta a Pp. szabályait az egyébként irányadó régi Pp. helyett. A jogerős ítélet számos ponton eltér a bizonyítás anyagától, okszerűtlen, logikailag kizárt következtetést tartalmaz. Ha a másodfokú bíróság úgy értékelte volna, hogy a szerződés magánokirati formában jött létre, akkor köteles lett volna erről az anyagi pervezetés körében tájékoztatást adni. A másodfokú bíróság ezt elmulasztotta, valamint az írásszakértői bizonyítást sem folytatta le csak azért, mert azt az alperes indítványozta, ezzel gyakorlatilag megfosztotta őt a tényleges igényérvényesítés lehetőségétől.

[18] A Pp. 373. § (1) és (3) bekezdésének, a 203. § (2) bekezdésének és a 342. § (1) bekezdésének a megsértése körében arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság valójában olyan érvénytelenségi kifogás alapján változtatta meg az elsőfokú bíróság ítéletét, amelyre az alperes nem hivatkozott, a szerződés létrejöttének vizsgálatakor a szerződés érvényessége kapcsán releváns tényeket – az angol nyelvismeretet és az elmagyarázás kérdését – értékelte. A másodfokú bíróság ezzel megsértette az ellenkérelemhez, a perfelvételi nyilatkozatokhoz kötöttség elvét, valamint az érdemi döntés és az ellenkérelem-változtatás korlátait.

[19] A régi Ptk. 205. § (1) bekezdésének és a 213. § (1) bekezdésének a megsértését arra alapította, hogy a másodfokú bíróság a szerződés létrejöttének vizsgálatakor valójában a szerződés érvényessége kapcsán releváns tényeket értékelt. Ezek a körülmények nem befolyásolják a szerződés létrejöttének tényét, legfeljebb a szerződés megtámadására lehetnének alkalmasak, de arra az alperes nem hivatkozott. Ezért a jogerős ítélet sérti a szerződés létrejöttével kapcsolatos jogszabályi rendelkezéseket, mert azok alapján a szerződés a felek aláírásával létrejött, az aláírás tényét pedig maga a jogerős ítélet is rögzítette. A nyelvismeret hiányából fakadó esetleges – általa vitatott – akarathiba érvénytelenségi kérdés lehetett volna. Az alperes által felhozott kifogásokat legfeljebb akarathibára alapozott megtámadási okként lehetett volna figyelembe vehetők, mert a régi Ptk. még nem ismerte a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:7. § (4) bekezdése szerinti alaki érvénytelenségi okot. Az angol nyelvismeret hiányából eredő esetleges megértési nehézségek még ha fenn is álltak volna, akkor is legfeljebb a szerződés tartalma, annak egyes részei tekintetében eredményezhettek volna akarathibát. Az alperes számos más angol nyelvű szerződést is kötött működése során ugyanolyan módon, mint a perbeli esetben.

[20] Állította, hogy a jogerős ítélet sérti a Pp. 630. § (2) bekezdését, valamint a Pp.-nek az okiratokra vonatkozó megjelölt rendelkezéseit, mivel a másodfokú bíróság a Pp. szabályait alkalmazta arra az okiratra, ami 2018. január 1-jét megelőzően keletkezett. A jogerős ítélet sérti a régi Pp. okiratokra vonatkozó megjelölt rendelkezéseit, valamint a Pp. 266. § (1) bekezdését, mert a másodfokú bíróság anélkül várta el a magánokirat valódiságának bizonyítását, hogy azt az ellenfél valóban kétségbe vonta volna. Az alperesi ügyvezető önellentmondó nyilatkozatokat tett az okirat aláírásáról, így nem lett volna szükség a magánokirat valódiságának további bizonyítására. A szerződést nemcsak egyszerű magánokiratnak, hanem teljes bizonyító erejű magánokiratnak kell tekinteni, mert azt az alperes mint gazdálkodó szervezet üzleti körében állította ki. Egy gazdálkodó szervezet vonatkozásában pedig nem értelmezhető a nyelvismeret. Ebben a körben az ügyvezető nyelvismerete sem releváns, hiszen aligha feltételezhető, hogy az ügyvezető aláír egy olyan okiratot, amelynek nem érti a tartalmát. Erre figyelemmel a jelen ügyben nem alkalmazható a régi Pp. 196. § (3) bekezdése.

[21] A Pp. 263. § (1) bekezdésének és a 279. § (1) bekezdésének a megsértése körében előadta, hogy az alapul vett tényállás eltér a bizonyítás anyagától, iratellenes, a másodfokú bíróság a bizonyítékok mérlegelése alapján okszerűtlen, logikailag kizárt következtetésre jutott. Nyilvánvalóan iratellenes az a megállapítás, hogy csak tanúk támasztották alá a szerződés létrejöttét, hiszen azt bizonyította a szerződést magában foglaló okirat. Ez arra az esetre is igaz, ha az csak egyszerű magánokirat lenne, mert arról a másodfokú bíróság megállapította, hogy az alperes ügyvezetője aláírta. Az is iratellenes, hogy a tanúk vallomása nem volt egybehangzó, hiszen azt a tényt mindegyik tanú határozottan alátámasztotta, hogy az alperes ügyvezetője írta alá a szerződést. Az angol nyelvű szöveg elmagyarázásának kérdése pedig sem az aláírás, sem a szerződés létrejötte szempontjából nem releváns. Az alperes ügyvezetőjének nyilatkozatai nem tekinthetők tanúvallomásnak a Pp. 288. §-a alapján, csak a fél állításának.

[22] A Pp. 370. § (4) bekezdésének, a 369. § (4) bekezdésének és a 237. § (1)–(2) bekezdésének a megsértése körében arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság köteles lett volna anyagi pervezetése körében tájékoztatást adni a felek számára arról, hogy véleménye szerint a szerződés magánokirati formában jött létre, amelynek valódiságát az alperes kétségbe vonta. Ezt követően a felek megtehették volna további bizonyítási indítványaikat, illetve a másodfokú bíróság köteles lett volna lefolytatni az írásszakértői bizonyítást. Mindezekre azért lett volna szükség, mert mind az elsőfokú bíróság, mind a felek úgy értelmezték a bizonyítási terhet, hogy a szerződés alá nem írását az alperesnek kell bizonyítania. A másodfokú bíróság így meglepetés-ítéletet hozott, amellyel megfosztotta őt perbeli jogai érdemi gyakorlásától, valamint az írásszakértői bizonyítást sem folytatta le csak azért, mert azt az alperes, és nem ő indítványozta.

[23] Álláspontja szerint a jogerős ítélet azért ütközik a Pp. 383. § (2) bekezdésébe, mert az elsőfokú bíróság ítélete érdemben helyes volt, így azt a másodfokú bíróság nem változtathatta volna meg, azt helyben kellett volna hagynia

[24] Érvelése szerint a bíróságoknak arról kellet döntenie, hogy a felek között létrejött-e a szerződés. Az alperes ügyvezetője arra hivatkozott, hogy nem akart ilyen tartalmú szerződést aláírni. Még ha nyelvismereti problémák miatt nem is értette a szerződés minden részletét, abban akkor sem lehetett tévedésben, hogy aláírásával szerződést hoz létre, így a szerződés létrejötte nem vonható kétségbe. Az angol nyelvtudási problémákból eredő állítólagos – általa vitatott – félreértések legfeljebb megtámadhatóságot eredményező akarathibát eredményezhettek volna, ha az alperes élt volna megtámadással. A másodfokú bíróság megállapította, hogy a szerződést az alperes ügyvezetője írta alá, így az létrejött. A másodfokú bíróság teljes mértékben mellőzte a tanúvallomásokat, és az alperes ügyvezetője által aláírt okirati bizonyítékot, de semmivel sem indokolta ennek okait. Az alperes a szerződés érvénytelenségére csak a másodfokú tárgyalás során hivatkozott, amit a másodfokú bíróság – helyesen – elkésettnek minősített és elutasított. Egyebekben helytelen következtetést vont le a teljes bizonyító erejű magánokirat és az egyszerű magánokirat bizonyító ereje szempontjából, mert a szerződés létrejöttét nem befolyásolta az a körülmény, hogy az milyen okiratban készült. Ha valóban nem jött létre szerződés, akkor szükségtelen vizsgálni, hogy az egyébként érvényes volt-e, mi volt a tartalma, milyen okirati formában történt. Azzal, hogy a másodfokú bíróság a többi kérdést is vizsgálta, lényegében elismerte, hogy a szerződés létrejött. Az előzetes szóbeli megállapodás létrejötte kapcsán is okszerűtlen következtetést vont le, mert teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a felperes társügyvezetőjének tanúvallomását. A felek között volt szóbeli megállapodás, hiszen ez alapján készült el az írásbeli megállapodás, amit az alperes ügyvezetője aláírt, amelyet ő két tanúval és okirattal is bizonyított. A másodfokú bíróság a tanúvallomások és az okirati bizonyítékok együttes értékelése alapján nem juthatott volna megalapozottan más következtetésre, mint arra, hogy a felek között létrejött a szerződés. Ha a másodfokú bíróság szerint nem jött létre szerződés, akkor kérdés, hogy a szerződéskötéskor hogyan járhatott el az ő nevében bárki is. Területi képviselője sem a szerződéskötéskor, sem azt megelőzően, sem azt követően nem rendelkezett nála cégjegyzési joggal, nem volt az ő törvényes képviselője, így nem volt a nevében eljáró személy.

[25] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében – tartalma szerint – kérte a jogerős ítélet hatályában fenntartását.

[26] Kiemelte, hogy a másodfokú bíróság nem a szerződés érvényessége körében tett megállapításokat, hanem azt vizsgálta, hogy a felperes bizonyította-e a szerződés létrejöttét és annak tartalmát. A szerződés nem az okirat aláírásával jön létre, hanem a felek kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatával a régi Ptk. 205. § (1) bekezdése alapján. Az ügy érdemi elbírálására nem hat ki, hogy a bíróság az írásbeli szerződés bizonyító erejének kérdését a régi Pp. vagy a Pp. alapján vizsgálta, mert azok lényegében azonos szabályozást tartalmaznak. Okiratokat nem a gazdálkodó szervezet, hanem az annak képviseletére jogosult személy ír alá, akire alkalmazni kell a régi Pp. 196. § (3) bekezdését. Az angol nyelvű megállapodás egyszerű magánokirat. A tanúk egyezően nyilatkoztak arról, hogy az alperes ügyvezetője nem ismeri az angol nyelvet. Mivel az okirat nem tartalmazza, hogy bárki elmagyarázta volna az aláírónak az okirat tartalmát, ezért az nem minősül teljes bizonyító erejű magánokiratnak. A másodfokú bíróság nem a felektől és az elsőfokú bíróságtól eltérően értelmezte a bizonyítási érdeket, és nem kellett további tájékoztatást adnia a bizonyítási teherről.

[27] A Pp. 413. § (1) bekezdése és a Pp. 423. § (1) bekezdése alapján a Kúria a jogerős határozatot a felülvizsgálati kérelemben megjelölt megsértett jogszabályhely, az ott előadott jogszabálysértés, valamint a kérelem jogi indokai által meghatározott keretek között vizsgálhatja felül.

[28] A felülvizsgálati kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, valamint annak kifejtése, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja. Ezen együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az arra vonatkozó jogi álláspontját kifejti, vagyis ha a jogszabálysértésre való hivatkozása indokait is ismerteti. A felülvizsgálati kérelem központi eleme a megsértett jogszabályhely megjelölése és a jogszabálysértés körülírása, mert ezek határozzák meg a Kúria felülbírálati lehetőségének tartalmi és perjogi kereteit. Érdemben pedig csak azok a hivatkozások vizsgálhatók, amelyek esetében a törvény által előírt tartalmi követelmények maradéktalanul teljesültek, az egyéb hivatkozásokat a Kúria figyelmen kívül hagyja.

[29] Mindezek alapján a Kúria a jogerős ítéletet csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatta felül, valamint érdemben csak azokat a hivatkozásokat vizsgálhatta, amelyek tartalmazzák a megsértett jogszabályhely megjelölését és a jogszabálysértés körülírását is (Kúria Gfv.VII.30.456/2020/4., megjelent: BH2021. 312.; Kúria Pfv.I.20.617/2024/10., Pfv.II.20.895/2022/6., Gfv.III.30.133/2024/5., Pfv.IV.20.843/2023/5., Pfv.V.20.917/2021/8., Gfv.VI.30.104/2022/4., Pfv.VII.20.647/2022/11., Mfv.VIII.10.029/2022/4., Mfv.X.10.015/2021/4.).

[30] A felperes felülvizsgálati kérelmében hivatkozott a jogerős ítélet indokolásának a hiányosságára. A másodfokú eljárást befejező határozat és az ítélet jogi indokolása tartalmát szabályozó eljárási jogszabályhelyek [Pp. 386. § (1) bekezdés, 346. § (5) bekezdés] megsértését azonban nem állította, azokat megsértett jogszabályhelyként nem jelölte meg. A Kúria ezért ezt a hivatkozást figyelmen kívül hagyta.

[31] A felperes felülvizsgálati kérelmében eljárási és anyagi jogszabálysértéseket állított arra hivatkozással, hogy a másodfokú bíróság a szerződés létrejötte körében ténylegesen a szerződés érvénytelenségére vonatkozó olyan anyagi jogi kifogást bírált el, amire az alperes nem hivatkozott. A másodfokú bíróság a bizonyítékokat okszerűtlenül és iratellenesen értékelte, ennek körében figyelmen kívül hagyta az aláírt szerződést, helytelenül értékelte a felek törvényes képviselőinek nyilatkozatát és a meghallgatott tanúk vallomását, továbbá elmulasztotta az anyagi pervezetési kötelezettségét. Mindezek alapján téves jogi következtetésre jutott a szerződés létrejöttével kapcsolatban. Ezért a Kúria a jogerős ítéletet ebben a keretben vizsgálta felül.

[32] A felülvizsgálati kérelemben megsértettként megjelölt Pp. 383. § (2) bekezdése feljogosítja a másodfokú bíróságot, hogy reformatórius jogkörében eljárva az ügy érdemében döntve helybenhagyja vagy megváltoztassa az elsőfokú bíróság ítéletét. A másodfokú bíróság a közjogi törvényben biztosított felhatalmazásával élve változtatta meg az elsőfokú bíróság ítéletét, így határozata nem sérti a Pp. 383. § (2) bekezdését. A megváltoztatás helyessége ugyanis az érdemi döntés alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezések megsértése körében vizsgálható.

[33] A Kúria már több határozatában kifejtette (Kúria Gfv.I.30.120/2023/8. [52]–[55], Pfv.I.21.249/2022/13. [19]–[20]), hogy a felperesnek a keresetlevélben [Pp. 170. § (2) bekezdés c) és e) pont], az alperesnek az ellenkérelemben [Pp. 199. § (2) bekezdés b) pont] kell előadnia az érvényesíteni kívánt jogot és a kereseti kérelmet, valamint az érdemi védekezést megalapozó (konkrét történeti) tényeket és azok bizonyítékait. A bíróság a felek által állított, bizonyítás nélkül nem megállapítható (Pp. 266. §), a per eldöntéséhez szükséges (releváns) tények megállapítása végett rendel el bizonyítást [Pp. 276. § (1) bekezdés], majd annak eredményének mérlegelése alapján állapítja meg az ítélet alapjául szolgáló tényállást [Pp. 279. § (1) bekezdés]. A bizonyítás tárgya ezért a fél által állított és az ellenfél által tagadott [Pp. 183. § (1) bekezdés] olyan konkrét történeti tény, amelynek valósága esetén a kereset vagy a védekezés alapos (Kúria Pfv.I.21.222/2020/9. [34], Pfv.I.20.281/2021/6. [38], Pfv.I.20.442/2021/7. [35], Pfv.I.20.656/2021/4. [35], Pfv.I.20.418/2022/9. [32]). A bizonyítási érdek [Pp. 265. § (1) bekezdés első fordulat] arra vonatkozik, hogy a per eldöntéséhez szükséges (releváns) tényt melyik félnek kell bizonyítania, míg a bizonyítási teher [Pp. 265. § (1) bekezdés második fordulat] azt szabályozza, hogy ki viseli a bizonyítás elmaradásának vagy sikertelenségének a következményét (Kúria Pfv.I.21.222/2020/9. [28]). Mivel a bizonyítás tárgya a fél által állított – és az ellenfél által tagadott – tény, ezért a tény állítása szükségképpen megelőzi annak bizonyítását. Az állítási (tényállítási) érdek fogalmát a Pp. kifejezetten nem szabályozza, de a fenti jogszabályi rendelkezésekből következően az állítási (tényállítási) érdekkel rendelkező fél azonos a bizonyítási érdekkel rendelkező féllel. A per eldöntéséhez szükséges (releváns) tényt így annak a félnek kell állítania, akinek érdekében áll, hogy azt a bíróság valónak fogadja el. Ha az így állított tény nem tartozik a bizonyítás nélküli ténymegállapítás valamelyik esetkörébe, akkor a bíróság az állítási és bizonyítási érdekkel rendelkező bizonyító fél bizonyítási indítványa alapján rendelhet el bizonyítást e tény megállapítása végett [Pp. 275. §, 276. § (1)–(2) bekezdés].

[34] A felperes keresetével a szerződés teljesítésének követelése iránti jogot érvényesített. Ezzel összefüggésben – a jogállítás részeként – arra hivatkozott, hogy a felek között kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatokkal szerződés jött létre, amit az alperes tartalmának megfelelően köteles teljesíteni. A jogállítása során hivatkozott anyagi jogszabályok törvényi tényállási elemeinek konkrét történeti tények útján történt megvalósulása vonatkozásában azt állította, hogy 2013 novemberében a csatolt angol nyelvű szerződés aláírásával jött létre a felek közötti szerződés az okiratban megjelölt tartalommal. Ezt az alperes 2018-tól számára ismeretlen okból nem teljesíti, ezért 2022-ben felszólította őt a teljesítésre, de annak az alperes továbbra sem tesz eleget. A szerződés létrejöttét és tartalmát a csatolt angol nyelvű okirat bizonyítja, továbbá a jogviszony létrejöttének előzményeiről, körülményeiről és a szerződés aláírásáról tud tanúvallomást tenni a külföldi cég ügyvezetője, a felperes társügyvezetője és területi képviselője. A felperes keresetlevelében és a perfelvételi tárgyaláson tett nyilatkozatai szerint a pontos dátum nélküli, 2013-at feltüntető csatolt szerződést 2013 novemberében írták alá. Az alperes ellenkérelmében, viszontválaszában és a perfelvételi tárgyaláson is azzal védekezett, vitatja, hogy a felek között szerződés jött létre, mivel ilyenről nincs tudomása. A régi Ptk. 205. § (1)–(2) bekezdésére hivatkozva vitatta, hogy a felek a felperes által állított tartalommal akár szóban, akár írásban megállapodtak, kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatot tettek. Állította, hogy a felperes korábban nem hívta fel a teljesítésre, ilyen szerződésről nem is volt tudomása, az okiraton szereplő aláírás nem az ügyvezetőjétől származik. Mindezek alapján a perfelvétel körében a felperes a jogállítása alapjául szolgáló konkrét történeti tényként azt állította, hogy a felek 2013 novemberében írásban kötöttek szerződést, ebből következően azt állította, hogy a felek ebben az időpontban és az okiratba foglalt tartalommal kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatot tettek. Az alperes vitatására figyelemmel ezeket a tényállításait a felperesnek kellett bizonyítania [Pp. 265. § (1) bekezdés].

[35] A felperes a szerződés létrejöttét azért látta megállapíthatónak, mert az alperes ügyvezetője a szerződést magában foglaló okiratot aláírta. Álláspontja szerint az aláírás tényéből egyértelműen következik a szerződés létrejötte is. Az okirat azonban nem azonos a szerződéssel (Kúria Pfv.V.20.971/2019/8., megjelent: BH2020. 297. [33]). A szerződés – szerződéskötési akaraton alapuló – kötelemkeletkeztető tény: olyan akarati viszony, amit a felek kölcsönös és egybehangzó akaratának a kifejezése (kinyilvánítása) hoz létre [régi Ptk. 205. § (1) bekezdés]. A szerződési akaratot főszabályként szóban, írásban és ráutaló magatartással is kifejezésre lehet juttatni [régi Ptk. 216. § (1) bekezdés]: ezek az akaratnyilatkozat eltérő formái, de nem változtatnak azon, hogy a szerződés létrejöttéhez kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozat szükséges. Az okirat nem azonos magával a szerződéssel: az okirat mint bizonyítási eszköz tartalma bizonyítékul szolgálhat az okiratban rögzített gondolat-kifejezések – ezen belül például az akaratnyilatkozatok – megtételére. A jelen perben emiatt volt jelentősége a perbeli okirat bizonyító erejének, valamint annak, hogy bizonyított-e a jogi hatás kiváltását célzó alperesi akaratnyilatkozat megtétele.

[36] A 2013-as dátumot feltüntető okirat bizonyító erejét a másodfokú bíróság a Pp. rendelkezései alapján ítélte meg, hogy az sérti a Pp. 630. § (2) bekezdését. A Kúria jogértelmezése szerint a Pp.-nek az okiratok fajtáit szabályozó 94. alcímét nem lehet a 2018. január 1-jét megelőzően keletkezett okiratokra alkalmazni abban az esetben sem, ha a perre egyebekben a Pp. rendelkezései alkalmazandók a Pp. 630. § (1) bekezdése alapján. Ez a jogszabálysértés azonban nem hatott ki az ügy érdemi elbírálására a régi Pp. és a Pp. szabályozásának e körben fennálló tartalmi azonossága miatt. A felülvizsgálati kérelemben írtakkal szemben a régi Pp. 196. § (3) bekezdése minden olyan, a régi Pp. 196. § (1) bekezdése szerinti magánokiratra vonatkozik, amelynek kiállítója nem érti azt a nyelvet, amelyen az okirat készült, így a régi Pp. 196. § (1) bekezdés d) pontja szerinti okiratra is. Emiatt téves a felperes felülvizsgálati kérelemben előadott álláspontja, amely szerint az okirat aláírása önmagában bizonyítja a szerződés létrejöttét, míg ha nem jött létre szerződés, akkor szükségtelen vizsgálni annak tartalmát, valamint azt, hogy az milyen okirati formában jött létre.

[37] A Kúria jelen perben is irányadónak tartja a Pfv.I.20.792/2023/6. számú határozata [50] bekezdésében kifejtett jogértelmezést, amely szerint a felülvizsgálat a jogerős határozat jogkérdésben állított hibájának az orvoslására szolgáló – így részleges átszármaztató hatályú – rendkívüli perorvoslat, ezért érvényesül a felülmérlegelés korlátozottsága (Kúria Pfv.III.20.512/2020/14. [64]). A Kúria következetes gyakorlata szerint a felülvizsgálati eljárásban nincs helye felülmérlegelésnek, a bizonyítékok ismételt egybevetésének és értékelésének, jogszabálysértést csak a bizonyítékok okszerűtlen vagy a logika szabályaival ellentétes mérlegelése alapozhat meg. Nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére az, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni (Kúria Pfv.I.21.474/2011/10., megjelent: BH2013. 119.). Ha a jogerős ítélet bizonyítékértékelése iratellenes, okszerűtlen vagy logikai ellentmondást tartalmaz, a bizonyítékokból csak egyfajta, a jogerős ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni, akkor helye van a bizonyítékok Kúria általi felülmérlegelésének. Ennek eredményeként lehetséges a jogerős ítéletben megállapított tényállástól eltérő tények megállapítása. Ha pedig a fél felülvizsgálati kérelmében az érdemi döntés alapjául szolgáló anyagi jogszabály megsértését is állítja, akkor a Kúria a döntéshez szükséges – a felülmérlegelés eredményeként megállapított – tények alapján hozhat új érdemi határozatot (Kúria Pfv.I.20.656/2021/4. [36]). Nem bizonyítékértékelésen alapuló ténykérdés, hanem anyagi jogkérdés például a szerződés értelmezése (Kúria Pfv.I.20.792/2023/6., Pfv.I.20.281/2021/6.), a jognyilatkozat közlésének megvalósulása, a gazdasági társaságok jogutódlása (Kúria Pfv.I.20.875/2021/5.). A szerződés létrejötte, valamint a létrejött szerződés értelmezése és minősítése sem bizonyítékértékelésen alapuló ténykérdés, hanem a bizonyítás eredményeként megállapított (konkrét történeti) tényekből levont anyagi jogi következtetés, így anyagi jogkérdés (Kúria Gfv.I.30.013/2023/7. [39]). Ha a perben vitatott a szerződés fennállása és annak megszűnése, akkor az ebben való állásfoglalás nem a tényállás része, nem ténykérdés, hanem tényekből levont anyagi jogi következtetés (jogkérdés), ami az anyagi jognak való megfelelőség körében vizsgálható (Kúria Pfv.I.21.306/2021/4. [29]).

[38] A felperes azt a tényállítását, hogy a felek az angol nyelvű szerződés aláírásával kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatot tettek az általa megjelölt tartalommal, egyrészt az okirattal, másrészt a felperes ügyvezetőjének a nyilatkozatával és a tanúk vallomásával kívánta bizonyítani. A külföldi cég ügyvezetője a felek megállapodásáról, szerződés aláírásáról semmilyen információval nem rendelkezett (19. sorszámú jegyzőkönyv 6. oldal). A felperes ügyvezetőjének személyes meghallgatása során tett nyilatkozata, valamint a felperes társügyvezetője és területi képviselője tanúvallomása abban egybehangzó volt, hogy – a felülvizsgálati kérelemben írtakkal ellentétben – mindhárman ténylegesen a felperes nevében jártak el függetlenül cégjegyzési joguktól: a társügyvezető cégjegyzésre jogosultként, a területi képviselő pedig a felperes magyarországi tevékenységének egyik irányítójaként, területi képviselőként, aki jelenleg a felperes egyik tulajdonosa is. Egybehangzóak voltak a nyilatkozatok abban is, hogy az okirat aláírására – a perfelvétel során tett felperesi nyilatkozattal ellentétben – nyáron, 2013 júliusában került sor, amely időpontot az ügyre való közös felkészülés miatt tudtak az érdemi tárgyaláson pontosan megjelölni. Azonos tartalmú volt a nyilatkozatuk abban is, hogy a magyarországi kommunikációban a felperes társügyvezetője és területi képviselője járt el, mert az alperesnél nem beszéltek idegen nyelven, ezért kellett a felperes területi képviselőjének sok időt a felperesnél töltenie, a két cég közötti levelezés is magyar nyelven történt. A felperes ügyvezetője állította, hogy a szerződés aláírását megelőzően annak tartalmát a felperes társügyvezetője és az alperes ügyvezetője előzetesen megtárgyalta, abban szóban megállapodtak, de a szóbeli megállapodás részleteit, annak pontos tartalmát nem ismerte. Előzetes szóbeli megállapodásról a felperes területi képviselője nem nyilatkozott, így az előzetes szóbeli megállapodást – közvetlen észlelőként – kizárólag a felperes társügyvezetője állította anélkül, hogy annak pontos idejét meg tudta volna jelölni, arra hivatkozott, hogy az egész megállapodás egy folyamatot jelentett. Az angol nyelvű okirat aláírásával kapcsolatban a felperes ügyvezetője azt adta elő, hogy a tárgyalóterembe az alperes ügyvezetőjének munkatársai nem mentek be, és az aláírás előtt volt egy rövidebb megbeszélés, de annak tartalmáról nem nyilatkozott. A felperes társügyvezetője szerint az angol nyelvű okirat aláírás előtti ismertetése úgy történt meg, hogy az alperes ügyvezetőjének behívott titkárnője fordította azt le, „aki valamelyest tudott angolul”. A felperes területi képviselője szerint aláírás előtt a felperes társügyvezetője mondta el a szerződés tartalmát az alperes ügyvezetőjének, mást nem hívtak be a terembe, ugyanakkor azt is nyilatkozta, hogy „[a]mikor a jutalékmegállapodás papírja előkerült, akkor nem tudtam, hogy milyen iratról van szó, az aláírás után azonban tájékoztattak róla”, amely viszont cáfolja a szerződés tartalmának aláírás előtti tényleges ismertetését. Mindezekkel szemben az alperes ügyvezetője állította, hogy az okiratot nem ő írta alá, azt ugyanakkor be is csempészhették más aláírni való közé, így lehetséges, hogy mégis az ő aláírása szerepel rajta, de ilyen tartalmú szerződést soha nem beszéltek meg, ilyenről nem is volt tudomása. A felperes ügyvezetője azt állította, hogy tudomása szerint az alperes ügyvezetője egy keveset angol nyelven is beszél. Az alperes ügyvezetője ugyanakkor azt adta elő, hogy angolul nem beszél, köszönni vagy valamit megköszönni tud, valamint, ha egy dokumentumban a gépek technikai paramétereit írják le, azt megérti, de a szerződések szövegét, különösen a jogi részét angolul nem érti. Ezt megerősítette a felperes társügyvezetője, aki szerint az alperes ügyvezetője nem tud angolul, valamint a felperes területi képviselője is, mert előadása szerint az angol nyelvű szerződés tartalmát el kellett magyarázni az alperes ügyvezetőjének.

[39] A Kúria megállapítása szerint mindezek értékelése alapján a másodfokú bíróság a jogerős ítéletében juthatott arra a ténybeli következtetésre, hogy az alperes ügyvezetője az angol nyelvet nem ismeri ([35]). A másodfokú bíróság tényként megállapította, hogy a felperes társügyvezetője a két cég vezetőjének összeköttetését követően közölte az alperes ügyvezetőjével, hogy 3%-os jutalékra tartanak igényt, valamint azt, hogy az alperes ügyvezetője aláírta az angol nyelvű szerződést ([2]–[3]). Nem okszerűtlen, nem logikátlan és nem iratellenes ugyanakkor a bizonyítékoknak és a peradatoknak az az értékelése, hogy az okirat aláírás előtti megbeszélése – az okiratban feltüntetett nyilatkozat tartalmának az ismertetése – nem bizonyított ([45]). A fentiek alapján a másodfokú bíróság juthatott arra a ténybeli következtetésre is, hogy előzetes kétoldalú szóbeli megállapodás nem történt, hiszen azt közvetlen résztvevőként kizárólag a felperes társügyvezetője állította. A felperes perfelvételi nyilatkozatai alapján azonban keresetét nem is arra alapította, hogy a felek között szóbeli szerződés jött létre, hanem arra, hogy a szerződés az angol nyelvű okirat 2013 novemberi aláírásával jött létre. Ennek az állításnak a megalapozottságát a Kúria a megsértettként állított jogszabályi rendelkezések értelmezése és a felülvizsgálati kérelemben körülírt jogszabálysértésekről való állásfoglalása során – az alábbiak szerint – vizsgálta.

[40] A felperes felülvizsgálati állításával szemben a másodfokú bíróság nem az alperes által másodfokon megváltoztatott ellenkérelmet bírálta el [Pp. 373. § (1) és (3) bekezdés]. A másodfokú bíróság a szerződés érvénytelenségére vonatkozó ellenkérelem-változtatás iránti kérelmet elutasította, a jogerős ítéletében pedig az alperesnek a szerződés létre nem jöttére vonatkozó ellenkérelmét, valamint az erre hivatkozó fellebbezést bírálta el. Az alperes a szerződés létre nem jöttére az eljárás során végig hivatkozott, ezért a Pp. 203. § (2) bekezdésének eljárásjogi vélelmét nem kellett alkalmazni, az e perfelvételi nyilatkozattal kapcsolatos érdemi döntés nem terjed túl az ellenkérelmen [Pp. 342. § (1) bekezdés].

[41] A másodfokú bíróság azt vizsgálta, hogy a szerződés létrejött-e, vagyis a felperes által állított módon, időben és tartalommal megtörtént-e a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezése [régi Ptk. 205. § (1) bekezdés], az alperes tett-e – az ajánlattal egyetértést kifejező – elfogadó nyilatkozatot [régi Ptk. 213. § (1) bekezdés]. A felperes tévesen állította, hogy a másodfokú bíróság azért utasította el a keresetet, mert összekeverte a szerződés létrejöttének és érvényességének kérdését. A másodfokú bíróság a régi Ptk. 205. § (1) bekezdését és a 213. § (1) bekezdését megfelelően alkalmazta, valamint ezekkel összefüggésben az okiratokra vonatkozó eljárási szabályokat is helyesen értelmezte, amikor az angol nyelvismeret hiányát nem akarathiba miatti megtámadási okként, hanem a szerződést rögzítő okirat bizonyító erejét befolyásoló körülményként értékelte.

[42] A másodfokú bíróság az alperes ügyvezetőjének megváltoztatott nyilatkozata alapján egyrészt tényként megállapította, másrészt jogi indokolásában is abból indult ki, hogy az alperes ügyvezetője aláírta az okiratot. Erre figyelemmel – a felülvizsgálati kérelemben írtakkal szemben – nem várta el a felperestől az okirat valódiságának bizonyítását [régi Pp. 197. § (1) bekezdés], mert a magánokirat valódisága arra vonatkozik, hogy az azon lévő aláírás az okirat kiállítójától származik-e [régi Pp. 197. § (2) és (5) bekezdés]. A másodfokú bíróság azt a tényállítást valónak fogadta el, hogy az alperes ügyvezetője aláírta az okiratot [Pp. 266. § (1) bekezdés], csak a tárgyalás és a bizonyítás adatainak mérlegelése alapján (régi Pp. 199. §) úgy ítélte meg, hogy az – egyszerű magánokiratként – nem bizonyítja, hogy az alperes ügyvezetője olyan tartalmú akaratnyilatkozatot tett, mint amit az okirat feltüntet. A régi Ptk. 216–218. §-ának szabályozása nem tartalmaz anyagi jogi rendelkezést az olyan személy jognyilatkozatára, aki nem érti azt a nyelvet, amelyen az írásbeli nyilatkozatát tartalmazó okirat készült, szemben a Ptk. 6:7. § (4) bekezdésével. Az új anyagi jogi szabályozás azonban a Polgári Törvénykönyvről szóló T/7971. számú törvényjavaslat 549. oldalán írtak szerint a régi Pp. szabályozását követte ennek az anyagi jogi érvényességi követelménynek a kimondásával. A jelen ügyben alkalmazandó régi Pp. 196. § (3) bekezdése eljárási rendelkezésként az okirat teljes bizonyító erejének a fél ismerethiánya miatt előírt feltételeként fogalmazza meg azt, hogy ha az okirat kiállítója nem érti azt a nyelvet, amelyen az okirat készült, akkor az okiratnak csak abban az esetben van teljes bizonyító ereje, ha magából az okiratból kitűnik, hogy annak tartalmát a tanúk egyike vagy a hitelesítő személy a kiállítónak megmagyarázta. A régi Pp. 196. § (3) bekezdése tehát a 196. § (1) bekezdés a)–f) pontjaiban meghatározott módon keletkezett magánokiratok esetében a törvény szerinti bizonyító erő beálltát csak a törvényi feltétel fennállta esetén ismeri el. Ennek hiányában az okiratot egyszerű magánokiratként (régi Pp. 199. §) a tárgyalás és a bizonyítás összes adatával együtt kell mérlegelni annak megítélése során, hogy az mennyiben bizonyítja az okirat kiállítója általi akaratnyilatkozat tényleges megtételét. Mindezek alapján a másodfokú bíróság nem sértette meg a régi Pp. 196. § (1) bekezdés d) pontját, a 196. § (3) bekezdését, valamint a 197. § (1) bekezdését.

[43] A Kúria rámutat, hogy jelen perben különös jelentősége van annak, hogy a nem teljes bizonyító erejű magánokirat bizonyító erejét a bíróság határozza meg mérlegeléssel (BH1995. 103.). Az egyszerű magánokiratnak nincs a törvényben meghatározott alaki bizonyító ereje, anyagi bizonyító ereje pedig a bíróság mérlegelésétől függ: attól, hogy az adott körülmények között annak milyen jelentőséget tulajdonít (Kúria Pfv.V.21.880/2018/12., megjelent: BH2020. 271. [41]). A szerződésnek és az okiratnak eltérő a joghatása. A szerződésből kötelezettség keletkezik a szolgáltatás teljesítésére és jogosultság a szolgáltatás követelésére [régi Ptk. 198. § (1) bekezdés], amit a felek egybehangzó akaratának a kinyilvánítása hoz létre. A kinyilvánított akaratról kiállított okirat a szerződés írásbeli alakja, az okirathoz fűződő jogi hatás pedig maga az anyagi bizonyító erő, amely a konkrét okirat fajtájától függ. A magánokirat a törvényben meghatározott alaki feltételek megléte esetén bizonyítja önmagában teljes bizonyító erővel azt, hogy az abban rögzített nyilatkozatot a kiállítója megtette [régi Pp. 196. § (1) bekezdés], az egyszerű okirat esetében azonban a bíróság mérlegelheti, hogy annak az ügy eldöntése szempontjából milyen jelentőséget (bizonyító erőt) kell tulajdonítani (régi Pp. 199. §) (Kúria Pfv.V.20.971/2019/8., megjelent: BH2020. 297. [33]). A másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül állapította meg, hogy az alperes ügyvezetője az angol nyelvet nem ismeri. Az okirat ezért csak akkor minősülne teljes bizonyító erejű magánokiratnak, ha magából az okiratból kitűnne, hogy annak tartamát a tanúk egyike vagy a hitelesítő személy a kiállítónak megmagyarázta. A felperes által csatolt okiratból ez nem tűnik ki, így az okiratnak nincs teljes bizonyító ereje, vagyis nem szolgál teljes bizonyítékul arra, hogy az alperes ügyvezetője megtette az abban foglalt nyilatkozatot [régi Pp. 196. § (1) bekezdés]. Ezért ez az okirat egyszerű magánokirat, amelynek bizonyító erejét a tárgyalás és a bizonyítás összes adatának mérlegelése alapján kell megítélni (régi Pp. 199. §). Az okiratban foglalt nyilatkozatok megtételét és tartalmi valóságát pedig az adott esetben – az alperes vitatása folytán – a szerződésre jogot alapító felperesnek kellett bizonyítania.

[44] A jelen ügyben az okirattal bizonyítani kívánt alperesi akaratnyilatkozat megtételének az egyszerű magánokiraton és a két tanúvallomáson kívül semmilyen egyéb bizonyítéka, visszakövethető előzménye nincs. Az okirat egy olyan cég akaratnyilatkozatára vonatkozik, ahol a felpereshez kapcsolódó tanúk saját vallomása szerint nem beszélnek idegen nyelven. Az okirat nem tartalmaz pontos dátumot, annak keltére a felperes jogi és törvényes képviselői eltérő tényállításokat tettek [Pp. 279. § (2) bekezdés]. Az alperes ügyvezetője által nem értett nyelven készült okirat aláírását megelőző megbeszélésére – a megteendő akaratnyilatkozat tartalmának tisztázása során történtekre – a felperes ügyvezetői és a felperes egyik társtulajdonosa is eltérő nyilatkozatokat tettek. A felperes az általa állított kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozat megtételét követő mintegy kilenc év után érvényesített először igényt (1/F/4.) arra a szerződésre hivatkozva, amelynek létét és az ilyen tartalmú akaratnyilatkozat megtételét az alperes e felszólító levélre adott válasza óta következetesen tagadja. Mindezek alapján a másodfokú bíróság ténybeli következtetése nem jogszabálysértő [Pp. 279. § (1)–(2) bekezdés] azzal kapcsolatban, hogy a felperes nem bizonyította, hogy 2013 novemberében a felek kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatot tettek a felperes által állított tartalommal. E ténybeli következtetésből pedig juthatott arra az anyagi jogi következtetésre [régi Ptk. 205. § (1) bekezdés], hogy a felek között nem jött létre szerződés.

[45] A felülvizsgálati kérelemben írtakkal szemben a jogerős ítélet nem sérti a Pp. 263. § (1) bekezdését. A Kúria jelen ügyben is irányadónak tartja azt a jogértelmezését (Pfv.I.21.306/2023/5. [36]–[37]), hogy a Pp. 263. § (1) bekezdése a tényállás szabad megállapításának elvével összefüggésben a szabad bizonyítás elvét szabályozza. E szerint a bíróság a perben főszabályként nincs kötve alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás meghatározott módjához vagy meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazásához, szabadon felhasználhatja a felek előadásait, valamint minden bizonyítékot, amely a tényállás megállapítására alkalmas. A szabad bizonyítás elve alapján – szemben a kötött (formális) bizonyítás elvével – egyetlen bizonyítási módnak és bizonyítási eszköznek sincs előre meghatározott, súlyozott (kiemelt) bizonyító ereje. A szabad bizonyítási rendszerben a törvény főszabályként nem korlátozza a bíróságot sem a bizonyítás módjában, sem a bizonyítási eszközök felhasználásában, sem a bizonyítékok értékelésében. A másodfokú bíróság a szabad bizonyítás elvéből kiindulva a felek nyilatkozatait, a bizonyítékokat és az egyéb peradatokat az elsőfokú bíróságtól részben eltérően értékelte, valamint az egyezően megállapított tényekből eltérő anyagi jogi következtetést vont le a szerződés létrejöttére vonatkozóan. A bizonyítékértékelés esetleges hibája a bizonyítás eredményének mérlegelését szabályozó Pp. 279. § (1) bekezdésének a megsértése körében vizsgálható. A fentiek szerint azonban a jogerős ítélet nem sérti sem a Pp. 263. § (1) bekezdését, sem a Pp. 279. § (1) bekezdését, a másodfokú bíróság bizonyítékértékelésének felülmérlegelésére nem volt ok.

[46] A Kúria megállapítása szerint a másodfokú bíróság nem sértette meg anyagi pervezetési kötelezettségét. A Kúria fenntartja a Pfv.I.20.807/2023/5. számú (megjelent: BH 2024.184.) közzétett határozata [61]–[62] bekezdésében kifejtett jogértelmezését, amely szerint a bíróság alapelvként megfogalmazott közrehatási tevékenységének (Pp. 6. §) konkrét normában való egyik megfogalmazása az anyagi pervezetés. Ez aktív közreműködési kötelezettséget telepít a bíróságra a felek magánautonómiából fakadó önrendelkezési joga érvényesülésének hatékony elősegítése érdekében. Az anyagi pervezetés olyan bírói aktivitást jelent, amelynek közvetlen vagy közvetett hatása van a peranyagra, a bíróság ugyanakkor nem avatkozhat bele olyan kérdésekbe, amelyek a felek magánautonómiájába tartoznak (T/11900. számú törvényjavaslat a polgári perrendtartásról 245., 355.). Ha az anyagi pervezetés alkalmazásának feltételei fennállnak, akkor akár az első-, akár a másodfokú bíróságnak anyagi pervezetést kell alkalmaznia [Pp. 237. §, 369. § (4) bekezdés]. E feltételek megvalósulása hiányában viszont a bíróság nem avatkozhat bele a peranyag szolgáltatásába, mert a tárgyalási elv alapján a perben jelentős tények állítása és az alátámasztásukra szolgáló bizonyítékok rendelkezésre bocsátása a feleket terheli [Pp. 4. § (2) bekezdés]. A Pp. által szabályozott háromtagú pertárgyfogalomnak megfelelően a kereset tartalmazza az érvényesíteni kívánt jogot, az ebből eredő kereseti kérelmet, a jogot és a kereseti kérelmet megalapozó konkrét (történeti) tényeket, továbbá a tényállítások bizonyítékait és a bizonyítási indítványokat [Pp. 170. § (2) bekezdés]. A felperes magánautonómiájából fakadó önrendelkezési joga alapján szabadon eldöntheti, hogy milyen jogot kíván érvényesíteni, milyen mértékben, erre figyelemmel milyen kérelmet terjeszt elő, ezek alapjául milyen tényeket állít, továbbá azokat mennyiben és milyen módon kívánja bizonyítani. Ha ezek a perfelvételi nyilatkozatok [Pp. 183. § (1) bekezdés] hiányosak, nem kellően részletezettek vagy ellentmondóak [Pp. 237. § (1) bekezdés], nem terjednek ki lényeges tény bizonyítására [Pp. 237. § (2) bekezdés], vagy a jogvita kereteinek az anyagi jog szempontjából történő értékelése alapján valamilyen speciális – a törvényben taxatív módon felsorolt – körülmény áll fenn [Pp. 237. § (3) bekezdés], akkor anyagi pervezetést kell alkalmazni. Ez azonban nem terjedhet ki a fél magánautonómiájába tartozó kérdésekre [Pp. 237. § (5) bekezdés].

[47] A Kúria jogértelmezése szerint a másodfokú bíróságnak – a felülvizsgálati kérelemben írt okból – nem volt anyagi pervezetési kötelezettsége. Az eljárt bíróságok a felperes által csatolt okirat eljárási törvényben szabályozott alaki bizonyító erejét illetően képviseltek eltérő álláspontot: ezzel összefüggésben a másodfokú bíróságnak nem volt feladata a felperest tájékoztatni arról, hogy a bizonyítási eszközként csatolt okirat önmagában bizonyítja-e az általa állított tényt. A felülvizsgálati kérelemben kifejtett érveléssel szemben a másodfokú bíróság az alperes nyilatkozatait nem úgy értékelte, hogy kétségbe vonta az okirat valódiságát, ezért azt a felperesnek kell bizonyítania. A másodfokú bíróság nem a bizonyítási terhet értelmezte eltérően, hanem a bizonyítékokat értékelte részben eltérően, valamint a megállapított tényekből eltérő anyagi jogi következtetésre jutott. A bizonyítékok értékelése és a tényállás megállapítása, valamint a megállapított tényekre az anyagi jog alkalmazása a per érdemére tartozó kérdések, a bíróság pedig érdemi döntését és annak indokait az ítéletben közölheti a felekkel [Pp. 340. § b) pont, 346. § (3)–(5) bekezdés]. Ezt megelőzően csak akkor kell közrehatnia, ha fennáll az anyagi pervezetés valamely törvényben meghatározott esetköre, ugyanakkor nem kell tájékoztatni a feleket például a szerződés általa történő értékeléséről (Kúria Gfv.V.30.170/2022/5.), a bizonyítékok bizonyító erejének előzetes értékeléséről (Kúria Pfv.III.21.213/2021/5.).

[48] A felperes tévesen hivatkozott arra, hogy a másodfokú bíróság „meglepetés-ítélete” megfosztotta a perbeli jogai érdemi gyakorlásától. A Pp. szabályozása nem minden eset vonatkozásában zárja ki annak a lehetőségét, hogy a bíróság olyan döntést hozzon, ítéletében olyan jogi érvelést fogalmazzon meg, amelyre a felek nem számítottak. A Pp. szabályozása az érvényesíteni kívánt jog egyértelmű megjelölésével [Pp. 170. § (2) bekezdés b) pont, 7. § (1) bekezdés 8. pont] és a jogállításhoz kötöttséggel [Pp. 342. § (3) bekezdés] kívánja elérni az ún. meglepetés-ítéletek kizártságát. A bizonyítással összefüggő kérdések mikénti megítélése pedig nem tartozik ebbe a körbe.

[49] Mindezek alapján a jogerős ítélet ugyan sérti a Pp. 630. § (2) bekezdését, de ennek az ügy érdemi elbírálására nem volt lényeges kihatása, míg a felülvizsgálati kérelemben megjelölt további jogszabályi rendelkezések sérelme nem volt megállapítható. Ezért a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 424. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.